Hallgasd meg, Istenem, esdeklésemet, figyelj imádságomra (Zsolt 60, 1). Ki mondja ezt? Mintha egy valaki mondaná. Nézd, vajon egy mondja: A föld széléről kiáltok hozzád, miközben szorong a szívem (Zsolt 60, 2). Mintha már nem egy mondaná; de azért mégis egy mondja, mert Krisztus egy, és mi mindnyájan az ő tagjai vagyunk. Valóban, ki az az egy ember, aki a föld határairól kiált? Nem kiálthat a föld határairól, hacsak nem az ő öröksége az, amelyről magának a Fiúnak mondta a Szentírás: Csak kérd, és örökségedül adom neked a népeket, tulajdonod lesz a föld minden határa (Zsolt 2, 8).
Mindez tehát Krisztus birtoka, Krisztus öröksége, Krisztus teste, Krisztus egy Egyháza, ez az egység, amely mi vagyunk, ez kiált a föld széléről. Éspedig mit kiált? Amit fentebb mondtam: Hallgasd meg, Istenem, esdeklésemet, figyelj imádságomra; a föld széléről kiáltok hozzád. Ezt kiáltom hozzád a föld széléről, azaz mindenfelől.
De miért kiáltom ezt? Mert szorong a szívem. Az egész földkerekségen minden népben Krisztus mutatkozik meg, de nem a nagy dicsőségben, hanem a nagy próbatételben.
Életünk ugyanis ebben a zarándoklásban nem lehet meg próbatétel nélkül; mert előrehaladásunk csak próbatételen keresztül valósul meg, és senki sem ismerheti meg önmagát sem, hacsak előbb nem volt próbára téve, és senki sem koronázható meg, ha nem győzött, és senki sem győzhet, ha nem küzdött, és senki sem küzdhet, ha nincs ellensége és próbatétele.
Tehát aki szorongó szívvel kiált a föld széléről, az mégsem elhagyatott. Hiszen minket, azaz az ő titokzatos Testét akarta előre jelezni abban a testben, amelyben meghalt és feltámadt, és a mennybe ment, hogy titokzatos Testének tagjai rendületlenül bízzanak: ők is odajutnak, ahová a Fő már előrement.
Tehát akkor is a hozzánk való hasonlósága mutatkozott meg, amikor azt akarta, hogy megkísértse a sátán. Az imént olvastuk az evangéliumban, hogy Jézus Krisztust a pusztában megkísértette a gonosz lélek. Egyszóval Krisztust kísértette meg az ördög. De Krisztusban tényleg te szenvedtél kísértést, mert Krisztus a te testedet vette magára, és az ő üdvösségét adta neked, a te halálodat vette magára, és neked az ő életét adta, a te gyalázatodat vette magára, és az ő megtiszteltetését adta neked. Tehát a tied volt az ő kísértése, és ő adta neked a győzelmet.
Ha tehát benne volt a próbatételünk, akkor benne is győzzük le a gonosz lelket. Figyeled, hogy miért szenvedett kísértést Krisztus, de nem veszed észre, hogy miért győz? Lásd be, hogy te voltál próbára téve őbenne, és lásd be, hogy te is benne győzöl a gonosz ellen. Távol tarthatta volna magától a gonosz lelket, de ha nem szenved kísértést, nem nyújthatott volna neked tanítást a kísértés legyőzésére.

Ne botránkoztassuk meg a kicsinyeket a kettős élettel, mert a botrány rombol. Ne késlekedjünk megtérni az Úrhoz. Erre buzdított homíliájában Ferenc pápa csütörtökön reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

Vágd le a kezed, vájd ki a szemed, de ne botránkoztasd meg, ne csábítsd bűnre a kicsinyeket, vagyis az igazakat, akik bíznak az Úrban, hisznek Őbenne. A mai szentírási szakasz Márk evangéliumából (Mk 9,41-50) arról beszél, hogy el kell szakadnunk mindentől, ami a bűnre visz. Ferenc pápa ehhez fűzve gondolatait, föltette a kérdést: „Mi is a botrány? Botrány az, ha mást mondunk és mást teszünk: vagyis kettős életet élünk. A kettős élet mindenben megnyilvánulhat. Például: én katolikus vagyok, mindig eljárok misére, ehhez vagy ahhoz a társulathoz tartozom; közben pedig nem keresztényi életet élek, nem fizetem ki rendesen az alkalmazottaimat, kihasználom az embereket, piszkos üzleteket kötök, pénzt mosok stb., vagyis kettős életet élek. Sok katolikus ilyen, és ezért botrányt kelt. Hányszor hallottuk már – mindannyian, a lakónegyedünkben vagy másutt -, hogy „inkább leszek ateista, mint olyan katolikus, mint az az ember”. Ez a botrány. Rombol, letör. És ez mindennap előfordul, elég megnézni a tévéhíradót, vagy olvasni az újságokat. A sajtóban sok botrány van, reklámozzák is a botrányokat. Ezek pedig rombolnak.

A pápa ezután egy példát említett, amelyben egy fontos vállalat a csőd szélén állt. A hatóságok el akarták kerülni az – egyébként jogos, de – eredménytelen sztájkot, és beszélni akartak a cég vezetőségével. Az embereknek nem volt pénzük a mindennapi szükségleteikre, mert nem kapták meg a fizetésüket. A vezető pedig, egy katolikus ember eközben téli üdülését töltötte a Közel-Kelet egyik tengerpartján. Az emberek megtudták, még ha nem is írta meg az újság. Ezek a botrányok – tette hozzá Ferenc pápa. Jézus azt mondja az evangéliumban azokról, akik botrányt okoznak – anélkül, hogy kimondaná ezt a szót, de mégis értjük, hogy erre gondol: „Amikor a mennyországba értsz és kopogsz az ajtón: Én vagyok az, Uram! Tudod, én, hát nem emlékszel? Jártam templomba, a közeledben voltam, ahhoz a szervezethez tartoztam, ezt csináltam… hát nem emlékszel, mennyit adakoztam? – Az Úr így válaszol: „De, emlékszem. Emlékszem az adományokra: mind piszkos pénz volt. A szegényektől loptad. Nem ismerlek.” Így válaszol Jézus azoknak a botrányt okozóknak, akik kettős életet élnek.

A kettős élet annak az eredménye, hogy a szív szenvedélyeit követjük, a főbűnöket, amelyek az eredeti bűn sebei. A mai olvasmány (Sir 5,1-10) éppen arra buzdít, hogy ne kövessük ezeket az ösztönös vágyakat, ne bízzunk vagyonunkban, ne mondjuk: „Bőven van mindenem a megélhetéshez.” Ferenc pápa azt kéri, hogy ne késlekedjünk megtérni az Úrhoz. Javunkra válik ma mindannyiunknak, ha végiggondoljuk, mi kettős életet élünk-e valamilyen szinten, vagyis kívül igazaknak, jó hívőknek, jó katolikusoknak tűnünk, de közben mást csinálunk-e? Hogy van-e bennünk valami a kettős életből, hogy túlságosan elbízzuk-e magunkat? Mondván: „Hát igen, majd az Úr mindent megbocsát nekem, én addig folytatom tovább…” Hogy hajlamosak vagyunk-e azt mondani: „Igen, ez így nem jó, majd megtérek, de nem ma, inkább holnap?” Gondoljuk ezt végig. És merítsünk az Úr szavából, gondolva rá, hogy ebben a kérdésben az Úr nagyon kemény. A botrány pusztít – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.

A szeretet nem más, mint az emberi léleknek az a jóindulata, amely semmit sem akar Isten szándéka ellenére cselekedni. Ennek a szeretetnek erényét azonban nem képes elsajátítani egyetlen egy olyan ember sem, akinek lelkét bármilyen földi érték is rabjává tette. Aki szereti Istent, az többre becsüli Alkotója felismerését és megismerését minden általa teremtett dolognál, és lelke minden vágyával és szeretetével késedelem nélkül átadja magát neki. Minthogy pedig mindaz, ami létezik, Isten alkotása, aki önmaga miatt teremtette azt, világos, hogy az Alkotó jóval kiválóbb, mint művei; aki tehát az összehasonlítást nem tűrő örök Jóságot elhagyja, és alacsonyabb dologhoz ragaszkodik, az kevesebbre tartja Istent, mint az általa teremtett dolgokat. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat – mondja az Úr –, az szeret engem (Jn 14, 21). Az az én parancsom – folytatja –, hogy szeressétek egymást (Jn 15, 12). Tehát aki nem szereti embertársát, az nem tartja meg a parancsot. Aki viszont nem tartja meg a parancsot, az nem is szeretheti az Urat. Az a boldog ember, aki minden embertársát egyformán képes szeretni.

Aki Istent szereti, mindenképp szereti embertársát is; az ilyen ember pedig képtelen pénzt gyűjtögetni, hanem inkább isteni bőkezűséggel szétosztogatja azt minden rászoruló embertestvérének. Aki Isten jóságát utánozza, az alamizsnát ad jónak és rossznak, igaznak és hamisnak, és semmi különbséget sem tesz köztük, hanem egyaránt ad nekik anyagi segítséget a tényleges szükségükhöz képest. Azonban az ilyen ember is jobban teszi, ha jószándékú előnyben részesíti azt a rászorulót, aki erényekben tündöklik és törekvő. Természetesen a felebaráti szeretet érzülete nem csak a pénzadományok osztogatásában mutatkozik meg, hanem még sokkal inkább a vallási igazságok megismertetésében és személyes szolgálatok nyújtásában lesz nyilvánvaló. Ha valaki minden szenvedély és erkölcsi hiba nélkül még egészen világi dolgokban is okosan és őszinte szeretettel segít embertársának, már az is az isteni szeretetben való jártasságáról tesz tanúságot. Akinek szívébe beköltözött az isteni szeretet, az nem késlekedik, és el sem fárad a szeretetben követni magát a jóságos Úristent, mint a szent életű Jeremiás mondja. Sőt képes lesz erős szívvel elviselni minden fáradtságot, gyalázatot, igazságtalanságot is, soha senkiről semmi rosszat föl nem tételezve.

Ne bizakodjatok, mondván: az Úr temploma vagyunk – int a szent próféta, Jeremiás (vö. Jer 7, 4). Te se mondd, hogy „Jézus Krisztusban, a mi Urunkban való puszta hit egymagában is képes engem üdvözíteni.” Nincs igazad, mert ha ki nem mutatod cselekedeteiddel az iránta való szeretetedet, nem fog téged üdvözíteni. Ami pedig ezt a puszta hitet illeti, erre nézve mondja az Apostol: Az ördögök is hisznek, és remegnek (Jak 2, 19). A szeretet gyakorlása: az embertárs iránti, szívből jövő jó cselekedet, a nagylelkűség és a türelem, sőt még az evilági dolgoknak a helyes felhasználása is.

Ki tudna, Uram, egészen belehatolni értelmével csak egyetlen egy kinyilatkoztatott titkodnak is a mélységébe? Több az, amit fel sem fogunk, mint az, amit megértünk, éppúgy, mint amikor egy szomjas ember iszik a forrásból. Mert hiszen a hittudósok tanítása szerint Isten igéjét nagyon sok szempont szerint lehet vizsgálni. Isten az ő igéjét sok színben adta elénk, hogy ki-ki, amit fel tud fogni belőle, azt tanulmányozza. Különféle kincseket rejtett bele igéjébe, hogy mindegyikünk gazdagodjék azzal, amit megtalál benne.

Isten igéje az az élet fája, amely mindegyik ágán áldott gyümölcsével kínál téged, éppúgy, mint az a szikla a pusztában, amelyik úgy nyílt meg, hogy minden oldaláról adta a lelki italt. Ettek a lelki eledelből – mondja az Apostol –, és ittak a lelki italból (1 Kor 10, 3-4).

Ha tehát valaki e drága kincsek valamelyikéből részesül, sose higgye, hogy Isten igéjében csak az az érték van, amelyre ő talált rá, hanem inkább tartsa nagy értéknek azt, hogy a benne levő sok kincs közül ezt az egyet is megtalálhatta. Nehogy silánynak és terméketlennek tartsa, és nehogy lenézze Isten igéjét azért, mert ő csak ezt a kis részét ismerte meg, amelyre rátalált, hanem inkább magasztalja Istent az ő igéjének kimeríthetetlen gazdagsága miatt, amit ő felfogni nem is tudhat. Örülj annak, hogy Isten igéje legyőzött téged, és ne szomorkodj amiatt, hogy felülmúlt téged. Aki szomjas, az örül, amikor iszik, és nem búsul azon, hogy nem bírja kiinni az egész forrást. Elégítse ki hát szomjadat a forrás, de a te szomjúságod ki ne merítse az egész forrást. Hiszen ha kielégíti szomjadat a forrás anélkül, hogy teljesen kimerült volna, akkor majd később megszomjazva ismét ihatsz belőle. Viszont ha szomjúságod az egész forrást kimerítette, akkor az is kiszárad, és így e győzelmed a saját károdat okozná.

Adj tehát hálát azért, ami neked jutott belőle, de ne szomorkodj afelett, ami még ott maradt benne oly bőségesen. Amit kaptál, s amire rátaláltál, az a te részed; és ami még benne maradt, az pedig a rád váró örökség. Amit ebben az órában emberi gyarlóságod miatt nem tudtál belőle megkapni, megkaphatod majd máskor, ha hűségesen kitartasz a keresésben. Meg se kíséreld hát oktalanul egyszerre kiinni azt, amit képtelenség egyszerre kiinni; viszont e kicsinységed tudatában abba ne hagyd azt, amit csak lassan, apránként tudsz kortyolgatni.

Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember. Ő ugyanis, amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti; sok mindent megtanul, fejleszti képességeit, kilép önmagából, sőt önmaga fölé emelkedik. Ez a gyarapodása, ha jól megfontoljuk, sokkal nagyobb érték, mint a maga körül felhalmozódó vagyon. Az ember az által értékes, ami ő maga, nem pedig az által, amije van.

Ezért a technikai haladásnál többet ér mindaz, amit az emberek a nagyobb igazságosság, a szélesebb körű testvériség és a társadalmi viszonyok emberibb rendje érdekében tesznek. A technikai haladás ugyanis csak az anyagi alapot adhatja meg az ember felemelkedéséhez, egymagában azonban semmiképpen sem valósítja meg azt.

Ennek következtében az emberi tevékenység alapszabálya az, hogy – Isten tervéhez és akaratához igazodva – legyen összhangban az emberiség valódi érdekével, és tegye lehetővé az ember mint egyed és mint a társadalom tagja számára teljes hivatásának szolgálatát és betöltését.

Kortársaink közül sokan mégis mintha attól tartanának, hogy az emberi tevékenység és a vallás közötti szorosabb kapcsolat árt az emberek, a csoportok és a tudományok autonómiájának. Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, amelyeket az embernek lépésről lépésre felismernie, alkalmaznia és alakítania kell, akkor az autonómia megkövetelése teljesen jogos; korunk embere igényli, sőt a Teremtő akaratának is megfelel. Éppen a teremtés tényéből következik ugyanis, hogy minden dolognak megvan a maga állaga, igazsága és jósága, megvannak a saját törvényei, és megvan a saját rendje: ezeket az embernek tisztelnie kell azzal, hogy elismeri a tudományok és művészetek saját módszereit. Ha valóban tudományosan és az erkölcsi elvek szemmel tartásával folyik a módszeres kutatás, akkor ez egyetlen ismeretágban sem kerül soha igazi ellentétbe a hittel, hiszen a földi valóságok és a hit valóságai ugyanattól az Istentől erednek. Sőt azt, aki alázattal és állhatatosan igyekszik feltárni a természet rejtélyeit, tudtán kívül is mintegy az Isten keze vezérli, azé az Istené, aki a mindenséget létben tartja, ő teszi a dolgokat azzá, amik.

Hadd fejezzük ki tehát mély sajnálkozásunkat bizonyos szellemi magatartás fölött, amely néha megnyilvánult éppen a keresztények között is, akik nem mindig látták eléggé tisztán a természettudományok jogos autonómiáját. Ez a magatartás nézeteltérésekre vezetett, szenvedélyes vitákat váltott ki, és sokakkal elhitette, hogy a hit és a tudomány szemben áll egymással.

Ha azonban az „evilági dolgok autonómiája” kifejezésen azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függenek az Istentől, és hogy az ember a Teremtőre való tekintet nélkül rendelkezhet velük, akkor minden istenhívő megérti, mennyire hamis ez a nézet. A teremtmény ugyanis a Teremtő nélkül a semmibe zuhan.

Sok jel és csoda kíséretében szabadította meg Isten a választott népet Egyiptom rabszolgaságából; majd megadta, hogy száraz lábbal keljenek át a Vörös-tengeren; a pusztában mennyei eledellel táplálta őket, mannával és fürjekkel; szomjúságuk csillapítására a kemény sziklából állandóan csobogó vizet fakasztott; győzelemre segítette őket minden ellenségük felett, akik háborúval sanyargatták; úgy rendelte, hogy a Jordán egy időre visszafelé folyjék; az ígéret földjét a törzsek és családok számához mérten kijelölte és kiosztotta nekik. Mindezt nagy szeretettel és bőkezűséggel nyújtotta nekik, az emberek mégis hálátlanul és szinte teljesen megfeledkezve minderről a jótéteményről, a fölséges Isten szolgálatát elhagyták és visszautasították, s nemegyszer a bálványimádás utálatos vétkének hódoltak.

Ezek után minket is – akiket a néma bálványok elé hajszoltak, amikor még pogányok voltunk (1 Kor 12, 2) – a pogányság vad olajfájáról lemetszett, és a választott nép nemes olajfájába oltott be, még ha annak természetes ágai letörtek is, és így kegyelmének s gazdagságának birtokosaivá tett bennünket. Végül saját Fiát sem kímélte, hanem mindnyájunkért áldozatul adta (Róm 8, 32), aki odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként (Ef 5, 2), hogy minden gonoszságtól megváltson, megtisztítson, és választott népévé tegyen bennünket (Tit 2, 14).

Mindez irántunk tanúsított nagy szeretetének és ugyanakkor nagy irgalmasságának nemcsak jele, hanem bizonyítéka is. Mi pedig – nagyon is hálátlan, sőt a hálátlan lelkület végső határait is túllépő emberek – sem szeretetére nem gondoltunk, sem pedig jótéteményei nagyságát nem mérlegeljük, hanem inkább elutasítjuk, és szinte megvetjük az ilyen nagy javak Szerzőjét és Adományozóját; és még ez a bűnösöknek szüntelenül nyújtott jóságos irgalmassága sem indít minket arra, hogy szent parancsainak megfelelően alakítsuk életünket és erkölcsünket.

Krisztus mindig jelen van Egyházában, de kiváltképpen a liturgikus cselekményekben. Jelen van a szentmisében, a pap személyében, mert az áldozatot ugyanaz mutatja be most a papok szolgálata által, mint aki a kereszten önmagát feláldozta. És kiváltképp jelen van az eukarisztikus színek alatt. Jelen van erejével a szentségekben, így bárki is keresztel, maga Krisztus az, aki keresztel. Jelen van igéje által, minthogy ő maga szól hozzánk, amikor az Egyházban a Szentírást olvassák. Végül jelen van, amikor könyörög, és zsoltárt zeng az Egyház, hiszen megígérte: Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18, 20).

Ebben a nagy műben, amely Istent tökéletesen megdicsőíti, az embert pedig megszenteli, Krisztus mindenkor maga mellé emeli, társává teszi az Egyházat, szeretett jegyesét; az Egyház pedig segítségül hívja Urát, és általa hódol az örök Atyának. Méltán foghatjuk fel tehát a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben érzékelhető jelek jelzik, és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését, és Jézus Krisztus misztikus teste, vagyis a Fő és a tagok együtt, teljes értékű nyilvános istentiszteletet mutatnak be.

Így tehát minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az Egyház viszi végbe; hatékonyságát nem is éri el az Egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben. A földi liturgiában annak a mennyeinek előízét élvezzük, és annak a liturgiának leszünk részesei, amelyet a szent városban, Jeruzsálemben ünnepelnek. Oda tart zarándokutunk, ott ül Krisztus az Isten jobbján, mint a szentélynek és az igazi szövetségsátornak szolgája (vö. Zsid 8, 2). A földi liturgiában a mennyei seregek egész sokaságával együtt énekeljük az Úrnak a dicsőség himnuszát; tiszteljük a szentek emlékét abban a reményben, hogy némi részünk és közösségünk lesz velük. Várjuk az Üdvözítőt, Urunkat, Jézus Krisztust (Fil 3, 20), amíg maga meg nem jelenik, mint a mi életünk, és vele együtt mi is meg nem jelenünk dicsőségesen (vö. Kol 3, 4).

Az Egyház minden hetedik napon megünnepli a húsvéti misztériumot az apostoli korból származó hagyomány alapján, amely eredetét visszavezeti magára Krisztus feltámadásának napjára. Ezt a napot, a vasárnapot, joggal nevezik az Úr napjának. E napon ugyanis Isten igéjének meghallgatásával és az Eukarisztiában részesedve megemlékeznek az Úr Jézus szenvedéséről, feltámadásáról és dicsőségéről, hálát adnak Istennek, aki őket élő reményre szülte újjá Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által (1 Pét 1, 3). A vasárnap tehát minden ünnepnap őse, ezért a hívek buzgó figyelmébe kell ajánlani, és sürgetni, hogy ez a nap az öröm és a munkától való megpihenés napja is legyen. Semmi más ünnepet sem szabad elébe helyezni, kivéve a valóban legnagyobb jelentőségűeket: az Úr napja ugyanis az egész liturgikus évnek alapja és magja.

Úgy illik, hogy minden módon magasztaljátok Jézus Krisztust, aki megdicsőített titeket; legyetek tökéletesen egyek az engedelmességben; vessétek magatokat alá a püspöknek és a presbitériumnak, hogy így mindenben szentekké legyetek.

Nem úgy adok én parancsot nektek, mintha valakinek tartanám magamat. Bár Krisztus nevéért bilincset hordok, mégsem tarthatom magamat tökéletesnek Jézus Krisztusban. Én is csak most kezdek a tanítványa lenni, ezért úgy szólok hozzátok, mint tanítványtársaimhoz. Rászorulok ugyanis arra, hogy megerősítsen engem a ti hitetek, intéstek, béketűréstek és lelkierőtök. Mivel azonban a szeretet sürget, hogy szóljak hozzátok, azért már előzetesen buzdítlak benneteket: legyetek egyek az Isten igéjében! Mert Jézus Krisztus, aki elválaszthatatlan a mi életünktől, az Atya akaratát teszi; ugyanúgy a föld tájaira rendelt püspökök is Jézus Krisztus akarata szerint cselekszenek.

Ezért kell a püspök tanításával egyetértenetek, amint azt meg is teszitek. Hiszen a ti jó nevű, Isten előtt dicséretes presbitériumotok úgy össze van hangolva a püspökkel, akár a lantnak a húrjai, így dicsőíti a ti szerető egyetértéstek Jézus Krisztust. De ti magatok is mindnyájan egyesüljetek egy olyan kórusba, amelyben Isten dallamát veszitek át az egységben, és egy hangon énekeltek Jézus Krisztus által az Atyának, hogy így meghallgasson titeket, és jó cselekedeteitekből megtudja, hogy Fiának vagytok tagjai. Üdvös tehát, hogy megmaradjatok szilárd egységben, mert így kaptok részt Isten életéből.

Ha én rövid idő alatt olyan kapcsolatba léptem a ti püspökötökkel, amely nem emberi, hanem már lelki kapcsolat, akkor világos, hogy mennyivel boldogabbnak tartalak titeket, akik annyira egyek vagytok vele, mint az Egyház Jézus Krisztussal és mint Jézus Krisztus az Atyával, hogy minden egységben forrjon össze. Senki tévedésben ne legyen: ha valaki kiesik az oltár közösségéből, az nem részesül Isten kenyerében. Ha már egy-egy hívő ember imádságának is nagy ereje van, akkor mennyivel hatékonyabb a püspök és az egész Egyház együttes imádsága!

Fény hull Krisztusra, vele együtt mireánk is. Krisztus megkeresztelkedik, vele együtt vízbe ereszkedünk, hogy vele együtt mi is kiszálljunk belőle. János keresztel, Jézus eléje járul. Talán azért, hogy megszentelje azt, aki őt megkereszteli. De kétségtelenül azért, hogy a régi Ádámot mindenestül a vízbe temesse. Mielőttünk, és éppen miérettünk megszenteli a Jordánt, hogy Lélek és víz által avasson kereszténnyé, amint maga is lélek és test volt.

A Keresztelő vonakodik, Jézus nem hagyja magát. „Nekem van szükségem a te keresztségedre” (Mt 3, 14), mondja akkor a mécses a Napnak, a szó az Igének, a jó barát a Vőlegénynek, asszonyok szülöttei közül a legnagyobb az egész teremtett világ Elsőszülöttének, az anyja méhében felujjongó annak, aki anyja szíve alatt imádásban részesült, az előfutár annak, aki eljött és újra el fog jönni. „Nekem van szükségem a te keresztségedre”, értsd hozzá: éppen teéretted. Biztosan tudja ugyanis, hogy majd a vértanúsága fogja őt megkeresztelni, és nem csupán a lábát mossák meg, mint Péternek.

Jézus azután feljön a vízből. Magával emeli a világot és látja, hogy megnyílik és kitárul az ég, amelyet Ádám maga és utódai előtt bezárt, amint a Paradicsomot is bezárta a tüzes kard. Isten voltát tanúsítja közben a Szentlélek, amikor a hasonló a hasonlóra száll. Hang hallatszik az égből: onnan való volt ő is, akinek a tanúság szólt. És amikor testi módon láthatóvá válik a galamb, megdicsőíti a testet, mivelhogy az is Isten a megistenülés által. Századokkal előbb ugyancsak galamb jelezte a vízözön végét is.Üljük meg tehát ma nagy tisztességgel Krisztus keresztségének ünnepét!

Legyetek tökéletesen tiszták, és tisztuljatok meg! Mert Isten egyáltalán semminek sem örül úgy, mint az ember megtérésének és üdvének, hiszen érte van minden beszéd és minden misztérium. A világ világosságaként legyetek éltető erő a többi ember számára, hogy tökéletes világoskodókként álljatok ama nagy világosság mellett, és öltözzetek magának a mennyei fényességnek a ragyogásába. Világosítson meg tisztán és ragyogóan a Szentháromság, akinek az egy Istenségéből kiáradó egy sugarát most még nem a maga teljességében vettétek a mi Urunk, Jézus Krisztusban, akinek legyen dicsőség és hatalom mindörökkön-örökké. Ámen.