„Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt 42,3)

Kedves Testvérek, Istenünk az élő Isten. Élő Istenként megszólít minket, beszél velünk, szavai által tanít és vezet bennünket. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1, 1-3) Isten a teremtéskor így szólt: „Legyen világosság!” (Ter 1, 3); „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.” (Ter 1, 9); „Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától.” (Ter 1, 14); „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” (Ter 1, 20); „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” (Ter 1, 24); „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” (Ter 1, 26). Minden Isten szándéka szerint jött létre. És Isten minden teremtményt jónak talált. Ez segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Isten szavának teremtő erejét. 

Isten igéje hatékony is. Hisz Isten maga mondja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbe viszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)

A Zsidókhoz írt levélben pedig ezt olvashatjuk: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4, 12) Miért is eleven és átható Isten Szava? Azért mert az Élő Istentől származik. És miért élesebb még a kétélű kardnál is? Azért mert Isten szava teremtő, erős és hatékony. Persze feltehetjük a kérdést, hogy ezek az emberek által leírt szavak, hogyan lehetnek teremtőek, erősek és hatékonyak? Ez persze jó kérdés. Valóban: ezeket a szavakat emberek írták le, de nem maguktól, hanem a Szentlélek indíttatásából, az Ő sugalmazására. Szent Péter második levelében ezt olvashatjuk: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől sugalmazva szóltak” (2Pét 1, 20,21). Ha megengedjük, hogy Isten teremtő, erős és hatékony Szava bennünk maradjon, akkor harminc-, hatvan-, százszorosan teremjük majd a lelke gyümölcsöket. Jézus, a testté lett Ige mondja: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” (Jn 15, 7) Valóban érezzük, hogy Isten Igéje bennünk van? És ha azt mondjuk, hogy Isten Igéje bennünk van, akkor, valóban az Igének megfelelően élünk? Nem elég csak olvasni és hallgatni Isten Igéjét, hanem a legfontosabb, hogy tettekké is váltsuk. Jézus mondja: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.” (Mt 7, 24) Az ilyen emberen nem vesz erőt a gonosz lélek. Ha Isten Igéjének megfelelően szeretnénk cselekedni, ha azt szeretnénk, hogy bölcs emberként sziklára építsük a házunkat, akkor olyan figyelmesen kell hallgatnunk Isten Szavát, ahogyan ezt Sámuel próféta tette: „Szólj, Uram, hallgat a te szolgád.” (1Sám 3,10) Minél többször hallgatjuk és elmélkedjük át Isten Igéjét, annál jobban megismerhetjük Isten valódi természetét. Isten szeretet, igazság és irgalom. 

Az Olvasmányban Izajás próféta arra emlékezteti a népet, hogy azok az évek, amelyekben figyelmen kívül hagyták az Istennel kötött Szövetséget, oda vezettek, hogy a világuk összeomlott, el kellett hagyniuk a városaikat, a templom elpusztult és a reményeik is odavesztek. De mivel Isten a szeretet és az irgalom, ezért meg fog bocsátani választott népének; visszatérhetnek otthonukba; újjáépül az országuk; és Istenhez fűződő kapcsolatuk is helyreáll. Izajás próféta emlékezteti őket arra, hogy mit kell tenniük azért, hogy megtapasztalhassák Isten irgalmát: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 6-9)

A mai evangélium pedig rávilágít arra a különbségre, ami Isten látásmódja és a mi látásmódunk között van. Lehet, hogy mindez lerombolja mindazt, amit eddig a méltányosságról és az igazságosságról gondoltunk. A mi igazságérzetünk azt sugallja, hogy azoknak a munkásoknak kedvezzünk, akik egész nap dolgoztak, és magasabb bért vártak a később érkezőknél. Valószínűleg sokan közülünk azokkal a munkásokkal szimpatizálnak, akik egész nap dolgoztak, ezért úgy tűnik, hogy többet is érdemelnének. Nagyon is jól megértjük a panaszaikat, hiszen a legtöbbünk számára a fizetés a munkával töltött órák mennyiségével függ össze. De Isten nem úgy nézi a dolgokat, mint mi. Isten az igazságról az emberi méltóság és az emberhez méltó élet összefüggésében gondolkodik. Más szóval, Isten látásmódja olyan, mint a példabeszédben szereplő szőlősgazda perspektívája, aki többet adott a munkásoknak annál, mint amennyit megérdemeltek. Isten igazságossága úgy tartja, hogy azok az emberek, akik csupán az utolsó órára jöttek a szőlőskertjébe dolgozni, ugyanúgy megérdemlik az emberhez méltó életet, mint azok, akik egész nap dolgoztak. 

Kedves Testvérek, mi mindannyian olyan munkások vagyunk, akik nem dolgoztak eleget. Ha Isten az tetteink alapján ítélne meg bennünket, akkor egyikünk sem számíthatna jutalomra, csupán büntetésre. Isten valóban az Igazság, de Ő az Irgalom is. Itt van a különbség az Ő útjai és a mi utaink, az Ő gondolatai és a mi gondolataink között. Megérti a korlátainkat, és valóban megbocsátja a bűneinket, és olyan mennyei jutalmat ad, ami lehetővé teszi számunkra, hogy emberhez méltó életet élhessünk. Ne feledkezzünk tehát meg arról, hogy a mennyei jutalmat nem a magunk érdemeiért kapjuk, hanem ez Isten szabadon felkínált ajándéka. Ugyanakkor soha ne legyünk irigyek vagy féltékenyek azért, mert Isten másokkal szemben is bőkezű. Istennek megvan a szabadsága arra, hogy azt tegyen, amit akar. Ez az az Örömhír, amit Isten ma felkínál nekünk. Adja Isten, hogy ez örömhír a zsoltár szavaivá váljon bennünk: „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” (Zsolt 119, 105) Ámen. 

Kedves Testvérek!
Olyan Istenben hiszünk, aki bőkezűen bánik az irgalommal és a szeretettel. Papként nagyon is beszámolhatok arról, milyen irgalmas és jó az én Istenem; titeket, hívő embereket pedig örömmel tölthet el, amikor halljátok, milyen irgalmas és jó az Isten. Valóban boldogsággal tölthet el minket, hogy egy irgalmas Istent tisztelünk. Vajon, ha eltekintünk mindattól, amit tudunk, prédikálunk és hallunk az Isten irgalmas voltáról, mikor és hogyan szerezhetünk személyes tapasztalatot az Ő irgalmáról és szeretetéről?
János evangéliumában ezt olvashatjuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3, 16) Az a tény, hogy Isten kész volt egyszülött Fiát feláldozni a világ megmentéséért, mutatja, hogy milyen irgalmas volt az egész emberiséggel szemben, hisz még bűnös voltunktól is eltekintett. Isten soha nem megbüntetni akar minket a bűneinkért, hanem azt szeretné, hogy bánjuk meg azokat, és örüljünk az Ő irgalmasságának. Ezekiel próféta könyvében a következőket olvashatjuk: „Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?... Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.” (Ez 18, 23,26) Amikor ezeket a szavakat halljuk, nem szerzünk-e személyes tapasztalatot Isten irgalmáról?
Jézus, az Atya öröktől fogva létező Fia teljesen alávetette magát az Atya akaratának. „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) Jézus, az Isten Fia szenvedett és meghalt a kereszten, de nem saját bűneiért, hanem azokért a bűnökért, amelyeket mi követtünk el. Mi kaptuk a büntetést, de helyettünk Ő ajánlotta fel önmagát. Miért? Azért, mert szeret minket. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 13) Szent Pál pedig ezt mondja: „noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5, 7-7) Amikor ezeket a szavakat halljunk, nem tapasztalhatjuk-e meg személyesen Isten szeretetét?
Jézus megalapította a bűnbánat szentségét, ami képes a bűnök eltörlésére, ha igaz bűnbánattal kérjük Isten irgalmát. Nap mint nap követünk el bűnt gondolattal, szóval és cselekedettel, de ha megvalljuk bűneinket, mindenkorra megszabadulunk tőlük. Egész biztos vagyok abban, hogy Isten irgalmát és szeretetét mindannyian megtapasztalhattuk már egész különleges módon ebben a szentségben. Csupán az a kérdés: Ha vágyom vagy már meg is tapasztaltam Isten irgalmát és szeretetét az általam elkövetett bűnökkel kapcsolatban, akkor nem kellene-e átvinnem ezt az irgalmat és szeretet mindazokra, akik ellenem vétenek? Más szóval: Irgalmas és szeretetteljes vagyok-e másokkal, különösen azokkal, akik gonoszak hozzám? Milyen válasz fakad a szívemből? Van, aki azt mondja: „Ez nagyon nehéz!”, mások azt mondhatják: „Nagyon szeretnék megbocsátani az ellenségeimnek, de képtelen vagyok rá.”, megint mások azt mondhatják: „Meg tudok bocsátani az embernek, de nem tudom elfelejteni azt, amit tett. Legjobb lesz, ha megszüntetem a kapcsolatot vele.”
Kedves Testvérek, ha őrizgetjük a sértettséget, a haragot, a bosszúvágyat és a keserűséget azokkal szemben, akik megbántottak minket, ha nem tudunk nekik megbocsátani, akkor hogyan várhatjuk el Istentől, hogy ő megbocsásson nekünk. Mindennapi imánkban kérjük Istent: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Valóban megbocsátunk azoknak, akik vétkeznek ellenünk? Ha őrizgetjük a haragot, a dühöt, a bosszúvágyat, a keserűséget, ha megszakítjuk a kapcsolatokat, testileg és lelkileg is betegekké válunk. Ha azonban megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ha megtanuljuk elfelejteni a múlt bántásait, akkor győzelmet aratunk a haragunkon, bosszúvágyunkon és keserűségünkön. Csak, ha el tudjuk engedni ezeket az érzéseket, akkor tudunk odahajolni az ellenünk vétkezőkhöz.
1981. május 13-án, egy szerdai napon Mehmet Ali Agca pisztolyt húzott és rálőtt II. János Pál pápára az olaszországi Vatikán Államban, a Szent Péter téren. A pápa életveszélyesen megsebesült, de túlélte a hasára eltaláló négy lövést. 1983-ban II. János Pál pápa és Agca személyesen is találkoztak, beszéltek abban a börtönben, ahol Agca raboskodott. A pápa egy operatőrt is magával vitt, mert azt akarta, hogy a cellában felvett képek eljussanak a gyűlölettel teli és kiengesztelődés nélküli világba. A pápa 21 percet beszélt a merénylővel, majd távozott. Agca egyedül maradt, a cellájában állva, és ekkor a kamerán keresztül Agca arcán valami furcsa pillantást lehet felfedezni. Talán azon gondolkozhatott el, hogy egész hátralévő életét börtönben fogja tölteni, mert meg akart ölni egy embert, akit nem is ismert, és aki most barátként látogatta meg őt. A találkozást követően II. János Pál pápa arra kérte az embereket, hogy „imádkozzanak ezért a testvérükért, akinek ő teljes szívéből megbocsátott”.
Sr. Rani Maria ferences nővér szociális munkásként dolgozott Közép-India szegényei között. Számos esetben harcolt azok ellen a földesurak ellen, akik törvénytelenül vették el a szegény emberek földjét. Néhány földesúr már annyira nem bírta elviselni a nővér jelenlétét a bíróságokon, hogy bérgyilkost fogadott fel, hogy végezzenek vele. 1995. február 25-én Sr. Rani busszal utazott. A gyilkosa ugyanezen a buszon volt, hirtelen felállt, lerángatta a nővért a buszról, majd 54 késszúrással végzett vele. Mindez az utasok szeme láttára történt. A gyilkost bebörtönözték. 7 évvel később Sr. Rani Maria családtagjai azért jöttek Keralába hogy meglátogassák a gyilkost a börtönben. Mindez egy olyan fesztiválnak az idején történt, amikor a lányok egy szalagot kötnek egy férfitestvérük csuklójára, azt kérik ezzel, hogy az illető vigyázzon rájuk. Sr. Selmy, Rani Maria lánytestvére szüleivel együtt a börtönbe ment, egy szalagot kötött a gyilkos, Samadhar Singh csuklójára, és ezt mondta: „Megbocsátottunk neked. Ne nyomja semmi a szíved. Legyél jó mindenkihez.” Később így beszélt erről Selmy: „Nehéz elhinni, de ettől a pillanattól kezdve, azt a kegyelmet kaptam, hogy valóban testvéremnek éreztem ezt az embert.” A családtagok pedig elmentek az állam kormányzójához, és azt kérték, hogy bocsássa szabadon a gyilkost. A kormányzó így szólt: „Csak ti, keresztények, tudtok valóban megbocsátani, hatalmas példát adtok ezzel. Menjetek, én mindent meg fogok tenni azért, hogy kiszabadulhasson.”
Honnan volt ezeknek az embereknek erejük ahhoz, hogy megbocsássanak azoknak, akik vétkeztek ellenük? Hogyan tudták ezt megtenni? Azért volt ez lehetséges a számukra, mert Jézus példáját követték, aki ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Amikor megbocsátunk az ellenségünknek, akkor ők ezzel nem győzedelmeskednek az ellenségeik felett, hanem éppen a széttört kapcsolatok gyógyulnak meg.
Kedves Testvérek, bocsássunk meg azoknak, akik vétkeznek ellenünk. Ez nagyon nehéz dolog, de nem lehetetlen. Nem karddal és pisztollyal győzhetjük le ellenfeleinket, hanem a megbocsátás és irgalom lelki fegyverével. Csak ha magunk is megbocsátunk másoknak, leszünk méltók arra, hogy így imádkozzunk Istenhez: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Jézus pedig ezt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36) Ámen.

Kedves Testvérek!

Ez az a hely, ahol szeretet, törődést és odafigyelést kapunk, ez az a hely, ahol megtanulunk szeretni és másokkal törődni; ez az a hely, ahol megtanuljuk ételünket másokkal megosztani; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással örömünket és sikereinket; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással bánatunkat és kudarcainkat, ez az a hely, ahol bátorítást, tanácsot és támogatást kapunk. Kudumbam oru Palkalai kazhagam, ami annyit jelent, hogy „A család egyetem”. Családjainkban sajátítjuk el először az élet alapvető értékeit; ezeket az értékeket erősítik meg bennünk tanáraink az iskolában; ezeknek az értékeknek a mentén leszünk a továbbiakban a barátainkkal és embertársainkkal; és ezek az értékek formálódnak tovább a tanításunk alapján a következő generációkban. Ezért kiemelkedő a szülők, tanárok, embertársak, barátok, egyházi és politikai vezetők szerepe. Ha mindenki felelősségteljesen végzi a dolgát, akkor egészséges társadalmat építünk. 

Valóban: egészséges társadalom csak a szeretetre, örömre, békességre, türelemre, kedvességre, jóságra, hűségre, szelídségre, önmegtartóztatásra épülhet – ezek pedig a Szentlélek gyümölcsei. Vagyis a Szentlélek maga ösztönöz bennünket arra, hogy egészséges társadalmat építsünk. Ma is azért jöttünk ide, hogy különleges módon imádkozzunk a Szentlélek ajándékaiért és gyümölcseiért. Azért jöttünk ide, hogy hívjuk a Szentlelket (Veni Sancte Spiritus). Ma gyerekeinkért imádkozunk, hogy ők is elnyerjék a Szentlélek ajándékait, amelyek a bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány, lelkierősség, jámborság és istenfélelem. Nem hívhatnánk a Szentlelket, ha nem hinnénk a Lélek ösztönzésében és vezetésében. Ha nem ismerjük fel a szívünkben a Szentlelket, akkor mindenféle gonosz erők uralkodhatnak rajtunk, ez pedig a bűn felé sodor bennünket, vagyis eltérünk azoktól az értékektől, amelyeket szüleinktől és tanárainktól tanultunk, elkezdjük igazolni a bűnös dolgainkat, ami a kapcsolataink széteséséhez vezet, magunk pedig beleragadunk a rosszba, a súlyos bűnökbe. 

Nos, mi is a mi felelősségünk akkor, amikor a családunkban vagy a közösségünkben valaki bűnt követ el, vagy ha eltávolodott az értékrendtől, vagy ha bűnös kapcsolatokban él? Nincs felelősségünk abban, hogy segítsük, figyelmeztessük, megvédjük ezt az embertársunkat? Ha azt mondom, hogy semmi közöm nincs ahhoz az emberhez, aki valami rosszat tesz a közösségnek, akkor lemondok a lelkipásztori felelősségemről. Az a szülő, aki nem inti meg a téves úton járó gyermekét, nem ad neki támogatást a helyes út megtalálásában, nem vállalja fel szülői felelősségét. Egyetlen ember sem sziget. Közösségben élünk más emberekkel, legyen az család vagy társadalom. Kell, hogy jól éljünk az egymás iránti felelősségünkkel, hogy meg tudjuk menteni embertársainkat attól, hogy bűnös dolgokat tegyenek. 

Így beszél Isten erről a mai Olvasmányban és Evangélimban. Isten ezt mondta Ezekiel prófétának: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: ‚Istentelen, meg kell halnod,’ és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet.” Ez annyit jelent, hogy a próféta felelősségre vonható, ha nem szól annak érdekében, hogy eltérítse az embereket bűnös útjaikról.

Az Evangéliumban pedig ezt hallottuk: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” Ez az evangéliumi rész az egyház tagjainak egymáshoz való viszonyával foglalkozik, és az egyik legfájdalmasabb felelősségről beszél, amellyel embertársainknak tartozunk, vagyis a testvéri jobbításról. Jézus az egyház tagjainak viszonyára figyelmezteti tanítványait, hiszen mi a keresztség által komoly felelősséget kaptunk hittársaink iránt. 

Kedves Testvérek!

Lehet, hogy most sokan azt gondolják közülünk, hogy semmi joguk sincs arra, hogy beavatkozzanak keresztény társaik életébe, vagyis figyelmen kívül hagyják azt a komoly felelősségüket, hogy a rossz úton járó testvért bátorítani kell abban, hogy elhagyja bűnös útjait. Mások úgy bújnak ki a felelősség alól, hogy ezt mondják: „Magam is bűnös vagyok, nincs erkölcsi bátorságom és jogom ahhoz, hogy másokat jobbítgassak.” Jézus azonban nyomatékosan kiemeli, hogy testvérek vagyunk, és ezért komoly kötelezettségünk, hogy figyelmeztessük azokat, akik eltévelyednek, hiszen így tudjuk segíteni ezt az embert abban, hogy keresztény hitét és életvitelét megőrizze. Az a vallási közöny, amit a fiatal generációknál megtapasztalhatunk, nagyrészt vezetésünk, tanításunk és példánk hiányának tudható be. 

A mai evangélium arra emlékeztet minket, mennyi jót tudunk együtt tenni, és arra, hogy hogyan tudjuk mindezt megtenni. Jézus ezt mondja: „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” Ha csoportokba gyűlünk, és a Szentlélek vezetésére figyelve együtt munkálkodunk és cselekszünk, akkor egészséges társadalmat építünk. Egyéni ötleteink, erőforrásaink és képességeink megsokszorozódnak attól a szinergiától, amit az Isten jelenléte biztosít. A mi közösségünkben is cselekedjünk hát együtt, segítsük egymást Isten nevében, és sokszorozzuk meg ezáltal erőforrásainkat és képességeinket mindarra, amire Isten buzdít minket. Jézus ma világossá tette számunkra, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak. Együtt járunk, együtt állunk meg, együtt dolgozunk, és néhány percen belül együtt játszunk és eszünk Isten nevében, tesszük mindezt úgy, hogy közben Isten jelenlétére figyelünk és felszabadítjuk a Szentlélek erejét, hogy át tudja alakítani életünket és minden Isten-gyermek életét. Ez az, amit minden szentáldozásban/szentmisében megtapasztalunk: mi benne és ő bennünk.

Ámen. 

Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot (1 Kor 9, 16). Ugyanis őtőle, magától Krisztustól nyertem ezt a küldetésemet. Én is apostol vagyok, de egyben tanúságtevő is. Minél távolabbi az elérendő cél, és minél nehezebb a feladatom, annál hevesebben sürget Krisztus szeretete (vö. 1 Kor 5, 14). Nevének dicséretét kell hirdetnem, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (vö. Mt 16, 16); ő az, aki számunkra a láthatatlan Istent kinyilvánította; ő az elsőszülött minden teremtmény előtt, őbenne áll fenn minden (vö. Kol 1, 15). Ugyanő az emberiség Tanítója és Megváltója is; hiszen értünk született, halt meg, és támadt fel.
Ő a történelem és mindenség központja; ő mindnyájunkat ismer és szeret; állandó kísérőnk és barátunk életünk során; a fájdalom, de a remény férfia is. Valóban ő az, aki majd ismét újra eljön, aki majd ítélő bíránk lesz; és amint hisszük, egykor életünk örök beteljesedése és boldogsága is ő lesz. Róla beszélni soha meg nem szűnöm; ő maga a fény, maga az igazság, sőt mint önmaga mondja: Ő az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14, 6); ő az élet kenyere és élő víz forrása, aki tökéletesen ki is elégíti éhségünket és szomjúságunkat; ő a mi pásztorunk, vezérünk, példaképünk és vigasztalásunk, ő a mi testvérünk. Csakúgy, mint mi, sőt még nálunk is kisebb lett, szegény, megalázott, fáradalmakkal terhelt, elnyomott, türelmes lett. Értünk nyitotta meg ajkát tanításra, értünk művelt csodákat, s egy új országot alapított, ahol a szegények lettek a boldogok, ahol a közös élet alapja a békesség, ahol a tiszta szívűek és a szenvedő sírók felmagasztalást és vigasztalást nyernek, az igazság szomjas kutatói kielégítést kapnak, ahol a bűnösök is elnyerhetik minden bűnük bocsánatát, és az emberiség egy boldog testvériségben olvad egybe.
Íme: ez a Jézus Krisztus, akinek jó híréről már tudomást szereztetek, aki felől bizonyosak is vagytok, hiszen ezért vagytok Krisztus-követők. Az ő szent nevét kiáltom felétek újra meg újra, keresztény testvéreim, amikor azt hirdetem mindenkinek, hogy Krisztus Jézus a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, az új világ Királya, az emberi történelem és egész emberi sorsunk titokzatos és végső értelme; közvetítő és híd az ég és föld között; a legtökéletesebb értelemben ő „az ember fia”, sokkal inkább, mint mindenki más; mert mint Isten Fia, örök és végtelen, de test szerint Mária Fia is, Fia ennek a legáldottabb asszonynak, aki a mi anyánk azáltal, hogy a Szentlélekben az Egyháznak, a Titokzatos Testnek részei vagyunk.
Ne felejtsétek el: Jézus Krisztus az, akit mi nektek egy egész örökkévalóságra meghirdetünk, és azt szeretnénk, hogy az ő neve visszhangozzék a földkerekség végső határáig örökkön-örökké.

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet részeseivé legyenek. Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és lemossa minden bűnünket.
Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon, testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a kenyér és a bor színe alatt. Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség! Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik, mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?
Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket, és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival. Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította. Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot.
Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó vacsorán – amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához készült távozni a világból – megalapította az Oltáriszentséget. Így lett az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak.

Sohasem volt haszontalan a régi hagyomány, a katolikus Egyház hitének és tanításának kutatása, tudniillik amit az Úr átadott, az apostolok hirdettek, és az atyák pedig megőriztek. Ezen alapszik ugyanis az Egyház, s ha valaki ettől eltávolodik, már nem lehet keresztény, és nem is nevezhető többé semmilyen jogcímen kereszténynek.
Így tehát a Háromság szent és tökéletes, s az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben ismerjük meg. Semmi idegen vagy kívülről származó dolog nincs benne, és nincs összetéve teremtőből és teremtett dologból, hanem az övé a mindent teremtő és létrehozó erő. Természete egy és önmagával azonos, és tevékenysége is egy. Az Atya ugyanis mindent az Ige által a Szentlélekben cselekszik, s ily módon megmarad a Szentháromság egysége. Az Egyház így hirdeti az egy Istent, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van (Ef 4, 6). Mindennek fölötte áll, mint Atya, azaz eredete és forrása mindennek; mindent áthat, mégpedig az Ige által; s végül mindenben benne van: a Szentlélekben.
Szent Pál, amikor a lelki dolgokról ír a korintusiaknak, mindent az Atyaistenre, mint Főre vezet vissza a következő módon: A lelki adományok különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent végbevisz, ugyanaz (1 Kor 12, 4-6). Amit a Szentlélek kinek-kinek kioszt, azt az Atya adja az Ige által. Hiszen ami az Atyáé, mindaz a Fiú tulajdona is; ezért mindaz, amit a Fiú a Lélekben ad, igazában az Atya ajándéka. Ehhez hasonlóan, amikor a Lélek bennünk van, az Ige is bennünk van, akitől kaptuk a Lelket, s az Igében az Atya is. Így válik valóra: Atyám és én hozzá megyünk, és benne fogunk lakni (Jn 14, 23). Ahol ugyanis fény van, ott van a ragyogás is; ahol pedig a ragyogás van, ott van a hatása is, és feltündököl a kegyelem.
Szent Pál ugyanezt a korintusiakhoz írt második levélben így tanítja: A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal (2 Kor 13, 13). A kegyelem és az ajándék ugyanis, amely a Szentháromságban adatik, az Atyától a Fiú által a Szentlélekben adatik. Mert amint az Atya a Fiú által adja a kegyelmet, úgy az adományokban való részesedés csak a Szentlélekben lehetséges. De amikor ebben részünk van, az Atya szeretetét, a Fiú kegyelmét és a Szentlélek egyesítő erejét mondhatjuk magunkénak.

A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is. Halljuk, mit mond az Apostol: Ha Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3, 1-2). Amint ugyanis ő felment a mennybe, és mégsem távozott el tőlünk, úgy mi is már ott vagyunk vele, jóllehet testünkben még nem ment végbe az, amire ígéretet kaptunk. Ő már felmagasztalódott az egek fölé, de mégis elszenvedi azt, ami nyomorúságot csak érzünk mi, itt a földön élő tagjai. Ennek bizonyságát nyújtotta, amikor a mennyből megszólalt: Saul, Saul, miért üldözöl engem? (ApCsel 9, 4) Máskor meg azt mondta: Éhes voltam, és adtatok ennem (Mt 25, 35).
Miért ne fáradoznánk mi is úgy itt a földön, hogy a hit, a remény és a szeretet által, amely minket hozzá köt, már vele ott nyugodhassunk a mennyben? Ő, amikor ott van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig ott vagyunk, jóllehet istenségével nem rendelkezünk, mint ő, de az iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk. Ő a mennyet el nem hagyta, amikor onnét leszállt hozzánk; de tőlünk sem távozott el, midőn ismét visszament a mennybe. Mert ő ott volt akkor is, amikor itt tartózkodott, amint ő maga is állítja szavával: Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van (Jn 3, 13).
A vele való egység miatt mondta ezt, mivel ő a mi Fejünk, és mi az ő teste vagyunk. Ez tehát nem más, mint ő, mert mi is ő vagyunk, amint ő ember Fia lett miattunk, mi pedig az Isten fiai lettünk őmiatta. Hiszen így mondja az Apostol: Ahogyan a test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test, így Krisztus is (1 Kor 12, 12). Nem azt mondja: így Krisztus, hanem azt, hogy: így Krisztus is. Krisztus tehát sok tag, de csak egy test. Leszállt a mennyből irgalma miatt, és nemcsak ő maga szállt fel a mennybe, hanem vele és benne mi is a kegyelem által, így nemcsak Krisztus szállt le, és nemcsak Krisztus szállt fel; éspedig nem azért, hogy a Fej méltósága elhalványuljon a testben, hanem azért, hogy a test egysége elválaszthatatlan legyen a Fejtől.

Amint az embernek a feje és a teste együtt egyetlen ember, ugyanígy a Szűznek a Fia és az ő testének választott tagjai is együtt egy ember: az egy Emberfia. A Szentírás szerint is a teljes és egész Krisztus: a Fő és a test együtt. Mi, az összes tag ugyanis egy test vagyunk, amely a Fővel együtt az egy Emberfia, aki a fiúság által maga az Isten Fia, sőt istensége révén maga az egyedülvaló Isten. Tehát az egész test a Fővel, az Emberfiával együtt maga az Isten Fia, sőt maga az Isten. Ebből érthetők e szavak: Atyám, azt akarom, hogy amint én és te egyek vagyunk, úgy legyenek ők is egyek velünk (vö. Jn 17, 21).
Tehát e szentírási ünnepélyes kijelentés értelmében nincs test Fő nélkül, sem Fő test nélkül; sőt nincs Fő és test, vagyis a teljes Krisztus Isten nélkül. Tehát mindez, Istennel együtt az egy Isten. Isten Fia az isteni léttel természetes egységben, az Emberfiával személyes egységben, a titokzatos Testtel szentségi egységben van. Tehát Krisztus hűséges és valóságos tagjai joggal elmondhatják magukról mindazt, ami Krisztusra vonatkozik, még az istengyermekséget, sőt az isteni életet is. Csakhogy ami Krisztusnál isteni természetéből következik, az a tagoknál a vele való közösségből van; ami nála teljességben van meg, abból a tagok csak részesednek: végül ő születése által az Isten Fia, tagjai viszont az örökbefogadás által, amint a Szentírás is mondja: A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya! (Róm 8, 15)
Ugyanazon Lélek által hatalmat adott nekik, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Jn 1, 12), és külön megtanította őket az, aki elsőszülött a sok testvér között (Róm 8, 29), hogy így mondják: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (Mt 6, 9). Másutt azt is mondta: Fölmegyek Atyámhoz s a ti Atyátokhoz (Jn 20, 17). A Szentlélek által a Szent Szűz méhéből született az Emberfia, a mi Fejünk; ugyanazon Szentlélek által születtünk mi is újjá a keresztség vizében Isten gyermekeivé és Fiának testévé, ő bűn nélkül született, de mi is elnyertük bűneink bocsánatát. Amint pedig emberi testében felvitte a keresztfára titokzatos testének minden bűnét, ugyanúgy megadta ennek a titokzatos testnek az újjászületés kegyelmét is, hogy ezután már semmi bűne fel ne legyen róva, amint a Szentírás is mondja: Boldog az, akinek az Úr nem számítja be vétkét (Zsolt 31, 2). Valóban boldog ez az ember, vagyis maga Krisztus, mert egyrészt mint Fő és Isten: maga bocsátja meg a bűnöket; másrészt pedig ennek a titokzatos test Fejének, mint embernek, nincs szüksége a bűnbocsánatra; végül pedig semmi bűnt nem rónak fel ennek a sok tagból álló testnek, amelynek ő a Feje.
Ő önmagában igaz, és ő maga szerzett megigazulást tagjainak, ő az egyetlen Üdvözítő, és egyedül az ő titokzatos teste kapta meg az üdvözítést. Saját emberi testében adott elégtételt a keresztfán mindazért, amit titokzatos testéből elvett a keresztvízben. A keresztfa és a keresztvíz által megváltást hozva, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1, 29), amelyekért már elégtételt adott, mint pap és áldozat és Isten, aki magát áldozta fel önmagának, és titokzatos testét kiengesztelte önmagával éppúgy, mint az Atyával és a Szentlélekkel.

Krisztus feltámadása megnyitja a holtak birodalmát, az Egyház most megkeresztelt gyermekei megújítják a földet, a Szentlélek kinyitja a mennyországot; a holtak megnyílt birodalma pedig visszaadja a holtakat, a megújult föld életet ad a feltámadtaknak, és a megnyílt menny befogadja az oda felmenőket. Ekkor megy a paradicsomba a gonosztevő, a feltámadt szentek pedig bemennek a szent városba, a holtak visszatérnek az élőkhöz. Krisztus feltámadásával így minden teremtmény mintegy meggazdagodva felmagasztosul. Az alvilág visszaadja foglyait a mennynek, a föld a mennybe küldi azokat, akiket eltemetett, a menny bemutatja az Úrnak az odaérkezőket, így szenvedése egyetlen tettével Üdvözítőnk felemel a mélyből, feltámaszt a földből, lakást ad a mennyben. Krisztus feltámadása ugyanis élet a holtak számára, megbocsátás a bűnösöknek, megdicsőülés a szenteknek. Ezért szólít fel a szent próféta minden teremtményt Krisztus feltámadásának ünneplésére, amikor arra buzdít, hogy ezen a napon, amelyet az Úr alkotott, örvendeznünk kell.
Krisztus világossága olyan nappal, amelynek nincs éjszakája, sem vége. Hogy pedig maga Krisztus ez a nappal, erről így tanít az Apostol: Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel (Róm 13, 12). Így mondja: Múlóban az éjszaka, s nem azt, hogy: következik, így érthető ugyanis, hogy Krisztus világosságának eljövetelével messze fut a sátán sötétsége, s nem következik már rá a bűnök éjszakája; ez a véget nem érő fény elűzi az ősi homályt, és gátat vet a bűnök eláradásának. Maga a Fiú az a nappal, akire istensége fényét titokzatosan ráárasztja az Atya. Ő tehát az igazi nap, aki Salamon ajkával így beszél: Én el nem múló fényt gyújtottam az égen (Sir 24, 6 Vulg.). Amint tehát az égi napot egyáltalán nem követi éjszaka, úgy a Krisztustól kapott életszentséget sem követi a bűn sötétsége. Az égi nap ugyanis szakadatlanul fénylik, világít és tündöklik, és semmiféle sötétség sem homályosíthatja el, ugyanígy Krisztus világossága is szüntelen sugárzik, ragyog és tündöklik, de a vétkek semmiféle sötét homálya ki nem olthatja. Ezért mondja Szent János evangélista: A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel (Jn 1, 5).
Örvendezzünk tehát, testvérek mindnyájan a mai szent ünnepen! Senki se vonja ki magát bűnei miatt e közös örömből; senkit se akadályozzon semmilyen bűnteher abban, hogy a többiekkel együtt ünnepeljen! Mert akármilyen nagy bűnös valaki, ezen a napon nem szabad kételkednie bűnei bocsánata felől, hiszen nem kicsi a mi biztatásunk: Ha a gonosztevő paradicsomot érdemelt, miért ne érdemelne bocsánatot a hívő keresztény?

Urunkra rátiport a halál, ő viszont letaposta a halált, mint ahogyan az utat szokták. Alávetette magát a halálnak, s önakaratából fogadta el azt, hogy a vonakodó halált megsemmisítse. Urunk ugyanis kiment a Kálváriára keresztet hordozva, mert így akarta a halál. Ő azonban megszólalt a kereszten, és a sírok mélyéről előhívta szavával a megholtakat, a halál minden vonakodása ellenére. Csak a magára vett testében ölte meg őt a halál; s ő ugyanilyen fegyverrel aratott győzelmet a halál felett. Istenségét emberségébe rejtette, s odalépett a halál elé, amely öl, de a halál is megöletett. A halál megöli a természetes életet, s viszont őt megöli a természetfeletti élet.
Mivel ugyanis a halál őt el nem nyelhette test nélkül, sem az alvilág fel nem falhatta őt test nélkül, ezért vett fel a Szűztől testet, hogy győzelmi kocsira szállva, azon menjen az alvilágba. Magára vett testében jutott be az alvilágba, magához ragadta annak kincseit, és kincsestárát megsemmisítette. Elment tehát Évához, minden élő ember anyjához, ő az a szőlőskert, amelynek sövényét a halál Éva kezeivel nyitotta meg, hogy megízlelje annak gyümölcsét; így lett Éva, a minden élő anyja, egyben minden élő számára a halál kútfeje is. Tündöklött Mária, mint sokkal különb új szőlőtő a régi szőlőtő Évánál, és új élet lakozott benne: Krisztus, hogy a mindent elnyelő és elbizakodottan közelgő halál előtt halandó gyümölcsben rejtőzzék a halált-tipró Élet. Amikor tehát a halál elnyelte őt minden félelem nélkül, akkor szabadította meg a haláltól az életet, s vele együtt sokakat.
Az ácsnak ez a dicső Fia, keresztjét a mindenkit elnyelő halottak országa fölé emelte, és az emberi nemet az élet honába mentette át. Miként az emberi nem egy fa révén süllyedt le a holtak birodalmába, ugyanúgy egy fa révén jutott át az élet honába is. Abba a fába régen fanyar vad oltóág lett beoltva, most nemes, édes oltóág oltódott be, hogy felismerjük őt, akinek semmiféle teremtmény sem szegülhet ellene.
Dicsőség neked, aki keresztedet a halál fölé hídként emelted, hogy a lelkek rajta keresztül jussanak át a halál országából az élet birodalmába. Dicsőség neked, aki magadra vetted a mi halandó emberi testünket, és azt minden halandó számára az élet forrásává is tetted. Te valóban élsz; hiszen megölőid úgy bántak életeddel, mint a földművesek; tudniillik vetőmagként vetették életedet a barázdába, hogy onnan az kikeljen, és magával sokakat életre keltsen. Jöjjetek, ajánljuk fel szeretetünket nagy és egyetemes áldozatként; buzgó énekeket és imákat zengjünk annak, aki áldozatként ajánlotta fel a keresztjét Istennek, hogy belőle mindnyájunkat gazdaggá tegyen.

Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére (1 Tim 2, 4). A próféták útján több alkalommal és többféle módon szólt őseinkhez (Zsid 1, 1). Amikor pedig elérkezett az idők teljessége, elküldte Fiát, a testté lett Igét, a Szentlélek felkentjét, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek, meggyógyítsa a megtört szívűeket, testi-lelki orvosuk legyen, és közvetítő Isten és az emberek között. Üdvösségünk eszköze ugyanis az ő embersége volt, amely az Ige személyével egyesült. Ezért Krisztusban teljesedett be a tökéletes elégtétel, amelyre szükség volt a mi kiengesztelődésünkhöz, és benne mutathatunk be teljes értékű istentiszteletet.
Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az ószövetség népénél az Isten hatalmának nagy csodajelei előztek meg, az Úr Krisztus teljesítette be elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által, így a mi halálunkat halálával megtörte, és az életet feltámadásával újjászerzette. Mert a kereszten elszenderült Krisztus oldalából fakadt az a csodálatos szentség, amely maga az Egyház. Amint tehát az Atya Krisztust küldötte, úgy küldte Krisztus is a Szentlélekkel eltelt apostolokat, nemcsak azért, hogy az evangéliumot minden embernek hirdetve tanítsák: Istennek szent Fia halálával és feltámadásával megszabadított minket a sátán hatalmából és a halálból, és átvitt az Atya országába, hanem azért is, hogy a meghirdetett üdvösséget megvalósítsák az egész liturgikus élet központját jelentő áldozat és szentségek útján.
Így a keresztségben az emberek Krisztus húsvéti misztériumának részesei lesznek; vele együtt halnak meg, temetkeznek el, és támadnak fel; megkapják a fogadott fiúság Lelkét, általa kiáltjuk: Abba, Atya! (Róm 8, 15); ezzel lesznek igazi imádókká, amilyeneket az Atya akar. Hasonlóképpen: valahányszor az Úr vacsoráját veszik, az Úr halálát hirdetik, amíg el nem jön. Ezért akik hajlottak Péter szavára, megkeresztelkedtek mindjárt Pünkösd ünnepén, amikor az Egyház megjelent a világban. Állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban. Dicsőítették az Istent, és az egész nép szerette őket (ApCsel 2, 41-42. 47).
Ettől kezdve sohasem mulasztotta el az Egyház, hogy a húsvéti misztérium ünneplésére egybegyűljön: felolvassa azt, amit az Írásokban róla írtak (Lk 24, 27), ünnepelje az Eukarisztiát, amelyben halálának győzelme és diadala megjelenik, és egyben hálát adjon Istennek kimondhatatlan ajándékáért (2 Kor 9, 15) Krisztus Jézusban, fönsége dicsőségére (Ef 1, 12).

Mi történt? Nagy csend van ma a földön. Nagy csend és teljes elhagyatottság. Nagy a csend, hiszen meghalt a Király. Megremegett a föld, aztán elcsendesült, hiszen Isten szenderült el a testben, és feltámasztotta a régóta sírban nyugvókat. Isten halt meg a testben, és megfutamította az alvilágot. Először is az ősszülőket, mint elveszett, de megtalált bárányokat keresi fel. Azokat akarja felkeresni, akik a halál teljes sötétjében és árnyékában vannak fogva tartva, egyenesen a rabságban levő Ádámhoz és Évához megy, és megszabadítja a szenvedésektől Ádámot Isten, aki szintén az ő Fia.
Elmegy hozzájuk az Úr, és magával viszi a kereszt győzelmi jelvényét. Mihelyt Ádám ősatyánk megpillantja őt, bűnbánón mellét veri ámulatában, és ezt kiáltja oda a többieknek: „Az én Uram legyen mindnyájatokkal!” Erre maga Krisztus felel így Ádámnak: „És a te lelkeddel!” Majd kézenfogva életre kelti őt e szavakkal: „Kelj életre álmodból, támadj fel a halálból, Krisztus rád ragyogott! Én a te Istened vagyok, én miattad lettem Fiaddá, teérted és ezekért a te ivadékaidért. Most szólok, és hatalmam folytán ezt a parancsot adom a halál ezen foglyainak: szabadok vagytok! A halál sötétjében levőkhöz meg így szólok: legyetek az élet világosságában! A halál tehetetlenségében levőknek pedig ezt mondom: támadjatok fel!
Neked, a halottnak, ezt parancsolom: kelj fel az életre, hiszen nem azért alkottalak meg, hogy a halál bilincsei között légy mindörökre. Támadj fel halálodból: hiszen én vagyok a holtak élete. Kelj fel, akit kezeim alkottak, kelj fel, akit saját képem hasonlatosságára alkottalak. Kelj fel, menjünk ki innen, hiszen te énbennem és én tebenned egy és osztatlan személy vagyunk. Én, a te Istened, teérted lettem a te gyermekeddé. Én, az Úr, teérted vettem fel a szolgai alakot. Én, aki az egek felett vagyok, teérted jöttem a földre és az alvilágba. Teérted, az emberért lettem a holtak között is a saját erőmből élő emberré. Teérted, aki az édenkertből kijöttél, engem is kertből hurcoltak el a zsidók, és egy kertben feszítettek keresztre.
Nézd, hogyan leköpdösték arcomat; ezt is érted vállaltam, hogy téged visszaállítsalak a régi életedbe. Nézd, hányszor vertek arcul; ezeket is érted tűrtem, hogy téged ismét a saját képemre formáljalak, hiszen ez torzult el nálad. Nézd megostorozott hátamat, ezt is érted szenvedtem, hogy levegyem rólad a hátadat görnyesztő bűneid terhét. Nézd a teérted keresztfához szorosan odaszegezett kezeimet, hiszen te egykor vétkesen nyúltál kezeddel a fához. Teérted haltam meg a kereszten, teérted járta át oldalamat a lándzsa, teérted, aki elaludtál az édenkertben, és oldaladból származott Éva. Az én átdöfött oldalam gyógyította meg Éva fájdalmát. Az én halálom vezet ki téged a halálból. Az én lándzsám semmisíti meg azt a lándzsát, amely téged rabságban tart. Kelj fel, távozzunk innen! A paradicsomkert földjéről ellenséged taszított ki téged, én azonban már nem is a paradicsomkertbe, hanem mennyei trónra viszlek ki innen téged. El voltál tiltva az élet fájától, most pedig, nézd, én, maga az Élet, együtt vagyok veled. Odaállítottam melléd a kerubokat, hogy mint szolgák őrizzenek téged, és most elrendelem, hogy ezután mint Istent, úgy tiszteljenek ezek a kerubok téged.
Áll már a készséges és szolgáló keruboktól övezett trónod, vár már lakásod elkészített eledellel, vár már örök hajlékod, díszes lakóhelyed örök javakkal telve, vár már az öröktől fogva számodra elkészített mennyek országa.”

Jöjjetek, mi is menjünk fel az Olajfák hegyére, fussunk Krisztus elé, aki Betániából ma visszatért, és önként vállalta a tiszteletreméltó és boldogító szenvedést, hogy bevégezze üdvözítésünk szentségét, mi pedig az előttünk járóval találkozzunk. Íme, jön, és önként Jeruzsálem felé veszi útját. Jön, aki értünk alászállt a magas égből, hogy minket, akik a bűn mélységébe zuhantunk, fölemeljen magához, amint a Szentírás mondja: minden fejedelemség, hatalom, erő és minden néven nevezendő méltóság fölé (Ef 1, 21).
Íme, jön, nem dicsőséges fényben, nem győzelmi pompában. Nem vitatkozik – úgymond –, és nem kiabál, senki sem hallja szavát (Mt 12, 19). Hétköznapi ruhában és egyszerű kísérettel, szelíden és alázatosan vonul be. Nosza, siessünk mi is ezzel a szenvedésére igyekvővel, tartsunk együtt azokkal, akik elébe vonultak. De ne úgy, hogy pálmaágakat és ruháinkat terítsük útja elé szőnyeg gyanánt, hanem amennyire csak tőlünk telik, megalázódó lélekkel, őszinte szívvel és elhatározással mi magunk boruljunk le elébe, hogy befogadhassuk a hozzánk jövő Igét, és így magát az Istent, akit soha senki föl nem foghat.
Urunk örül annak, hogy ilyen szelídnek mutatkozik előttünk, hiszen ő valóban szelíd, de a mi esendő gyarlóságunk fölé emelkedik. Örül annak, hogy közénk jött, hogy hasonló lett hozzánk, és hogy e hasonlósága által magához emel bennünket, és visszavezet magához minket. Aki jóllehet a mi áldozataink és kicsinységünk fölött áll, amint a Szentírás is mondja: – gondolom, saját dicsősége és isteni természete miatt is – felszállt az egekbe, az örök egekbe (Zsolt 67, 34). Ennek ellenére azonban egyáltalán nem szakította meg a velük való kapcsolatát, és az embereket a földi élet alacsonyságából egyik dicsőségről a másikra emeli, hogy végül a maga mennyei dicsőségébe vigye.
Ezért tehát saját magunkat terítsük Krisztus lába elé, ne pedig a ruháinkat, ne elfonnyadó fa- és cserjeágakat, amelyek már gyümölcsöt sem hozhatnak, és az emberi szem előtt is csak pár óráig szépek. Mi inkább az ő kegyelmébe és magába Krisztusba öltözzünk, amint a Szentírás is mondja: Hiszen mindannyian, akik megkeresztelkedtetek Krisztusban, Krisztust öltöttétek magatokra (Gal 3, 27). Mi magunk boruljunk ruháink helyett a lábai elé. Mi pedig, akiket előbb a bűn bíborvörösre festett be, de azután a keresztség vizébe merülve már a bárány hófehér gyapjának csillogó fehérsége ékesít, most már ne fonnyadó pálmaágakat, hanem saját magunkat mutassuk be győzelme jutalmaként a halál legyőzőjének. Mondjuk hát mindennap a boldog gyermekek énekét, lelkünk átszellemült pálmaágait lengetve feléje: Áldott, aki az Úr nevében jön: Izrael királya! (Jn 12, 13)

Nagyon közel van már hozzánk az Ige, aki értünk tett mindent, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki megígérte, hogy majd állandóan velünk marad. Ezért mondja hangos szóval: Íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig (Mt 28, 20). Ahogyan ő a jó pásztor, a főpap, az út és az ajtó, és így mindenünk lett, ugyanígy nyilvánvaló, hogy ő lett az ünnepi lakománk és ünnepi örömünk is, amint az Apostol is mondja: Húsvéti Bárányunkat, Krisztust, feláldozták (1 Kor 5, 7), akire vártunk. Ő fényt derít a Zsoltáros szavára is, aki így beszél: Istenem, ujjongó örömöm, ments meg azoktól, akik leskelődnek körülöttem (vö. Zsolt 31, 7). Ez az igazi ujjongó öröm, ez a valódi ünnep: mert ez a bűnnek az eltörlése. Hogy pedig valaki ide eljuthasson, ahhoz erkölcsi tisztaságra van szüksége, és arra, hogy lelke mélyén csendben elmélkedjék Isten félelmében.
A szentek, amíg csak éltek, úgy örvendeztek, mintha állandó ünnepet ültek volna. Egyikük, Szent Dávid, éjszaka nem egyszer, hanem hétszer kelt fel, és könyörgéseivel engesztelte Istent. Másikuk, Mózes, himnuszt énekelt örömében, és dicsőítő éneket dalolt, mert sikerült legyőzni a fáraót és mindazokat, akik rabszolgamunkákkal sanyargatták a zsidókat. Ismét mások szüntelen boldog örömmel végezték szent szolgálatukat, mint a nagy Sámuel és Szent Illés. Ők erkölcsi életükben valóban megszabadultak a bűntől, és most ünnepelnek a mennyországban. Örömmel szemlélik hajdani vándorlásukat, amikor még homályban jártak, és már világosan meg tudják különböztetni az előképtől a beteljesedést.
Hát mi, akik most ünneplünk, milyen útra induljunk? S ehhez az ünnephez közeledve kit válasszunk vezetőnknek? Senki mást, szeretett testvéreim, csak azt, akit ti magatok is velem együtt Urunknak vallotok, Jézus Krisztust, aki így szólt: Én vagyok az út (Jn 14, 6). Ő az – amint Szent János mondja –, aki elveszi a világ bűnét (Jn 1, 29); ő tisztítja meg lelkünket, amint ezt valahol Jeremiás próféta mondja: Álljatok az utakra, és nézzétek, kérdezősködjetek, hogy melyik a jó út, és azon majd megtaláljátok lelketek jobbulását (vö. Jer 6, 16).
Régen a bakok vére és a bikák hamva, amit a bűnösökre hintettek, csak arra volt jó, hogy a testet tisztítsa meg; most Isten Igéjének kegyelme által mindenki egészen megtisztul; ha most őt követjük, lehetővé válik számunkra, hogy már itt, a mennyei Jeruzsálem előcsarnokában azt az örök ünnepet előre ízlelgessük. A szent apostolok, akik az Üdvözítőt vezérükként követték, akkor is, most is ennek a kegyelemnek tanítómesterei, azt mondták ugyanis: Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged (Mt 19, 27). Tudniillik mi követjük az Urat, és az Úr napját nemcsak szóval, hanem tettekkel ünnepeljük.

Az Úr röviden megmondotta: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága (Jn 8, 12). E szavai szerint más az, amit parancsolt, és más az, amit megígért. Tegyük meg tehát azt, amit parancsolt, és ne csak várjuk vakmerő arcátlansággal azt, amit megígért, nehogy az ítéletkor így szóljon hozzánk: Megtetted, amit parancsoltam, hogy kérhesd, amit megígértem? Urunk, Istenünk, mit is parancsoltál tehát? Ezt feleli: hogy kövess engem. Útmutatást kértél az életre. Ugyan milyen más életre, ha nem arra, amelyről megíratott: Tenálad van az élet forrása (Zsolt 35, 10). Tehát most, rajta, cselekedjünk, kövessük az Urat; oldjuk fel bilincseinket, amelyek akadályoznak az ő követésében. De ki alkalmas az ilyen kötelékek megoldására, hacsak nem segít az, akiről mondatott: Bilincseimet széjjeltörted (Zsolt 115, 16). Szintén róla mondja egy másik zsoltár: Az Úr kiszabadítja a bilincsbe verteket, felemeli a megalázottakat (vö. Zsolt 145, 7. 8).
Vajon ki mást követnek e bilincsektől megszabadítottak és felemeltek, mint azt a világosságot, akitől ezt hallják: Én vagyok a világ világossága. Aki követ, nem jár többé sötétségben (Jn 8, 12), mert az Úr megnyitja a vakok szemét. Legyünk hát mi is látókká, testvéreim, hiszen miénk a hit gyógyító balzsama. Először ajkának nyálával sarat csinált, hogy azzal megkenje a vakon született szemét. Mi, Ádám ivadékai, vakon születtünk, ezért van szükségünk rá, hogy megnyissa a szemünket. Ajkának a nyálát összekeverte a földdel: az Ige testté lett, és közöttünk élt (Jn 1, 14). Ajkának a nyálát összekeverte a földdel, ezért jövendölték róla: a földből sarjadt az igazság (Zsolt 84, 12); ő maga pedig ezt mondta: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14, 6).
Amikor majd színről színre látunk, akkor élvezni fogjuk majd az igazságot úgy, amint arra ígéretet kaptunk. Hiszen ki merne olyasmit remélni, amit az Úr nem méltóztatott akár megígérni, akár megadni? Színről színre fogunk látni. Az Apostol írja: Most még csak töredékes a tudásom, ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre (1 Kor 13, 12). János apostol pedig egyik levelében ezt írja: Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van (1 Jn 3, 2). Ez a nagy ígéret.
Ha szeretsz, kövess! Azt mondod: szeretlek, Uram; de merre kövesselek? Ha a te Urad, Istened azt mondta volna neked: Én vagyok az igazság és az élet, akkor – mivel vágyódol az igazság után, és óhajtod az életet – minden bizonnyal keresnéd az utat, amelyen át e kettőt elérhetnéd, és mondogatnád magadban: Milyen fönséges az igazság, és milyen magasztos az élet, bárcsak valahogy eljuthatna az én lelkem is oda! Kérdezed, merre? Figyeld, mit mond legelőször is: Én vagyok az út. Mielőtt tehát megmondaná neked, hogy hová kell menned, már előre megmondja, milyen út vezet oda, hiszen ezt mondja: Én vagyok az út. Mi érhető el ezen az úton? Az igazság és az élet. Először megmondta az utat, majd aztán azt, hogy hová menj. Én vagyok az út, én vagyok az igazság, én vagyok az élet. Az Atyánál maradva, ő az igazság és az élet, emberi testet öltve, ő lett az út is.
Nem azt a parancsot kaptad: fáradozz, keresd az utat, hogy eljuss az igazsághoz és az élethez; erről szó sincs. Kelj fel, te lomha! Maga az Út jött el hozzád, és felébresztett mély álmodból, ha ugyan felébredtél: most kelj fel, és járj! Talán már próbálsz is indulni, de nem bírsz, mert fájnak a lábaid. Mitől fájnak? Talán a kapzsiság ösztönzésére már sokat rohangáltál úttalan utakon? Isten Igéje azonban a sántákat is meggyógyította. Most meg azt mondod: egészségesek már lábaim, de ezt az utat nem látom. Ő visszaadta a látást a vakoknak is.