Az egész Szentírás az Úr hűséges szeretetének elbeszélése, amelyből egy vigasztaló bizonyosság válik nyilvánvalóvá: Isten folyton megmutatja nekünk irgalmát, mindig, az élet minden szakaszában, minden körülmények között, még árulásainkban is. A zsoltárok tele vannak az emberi szív ámulatával Istenen, aki elégtelenségünk ellenére is gondunkat viseli (vö. Zsolt 144,3–4). A zsoltárok biztosítanak bennünket arról, hogy Isten az anyaméhtől kezdve szövi életünket (vö. Zsolt 139,13), és hogy az alvilágban sem hagyja el (vö. Zsolt 16,10). Így biztosak lehetünk abban, hogy öregkorunkban is közel lesz hozzánk, annál is inkább, mert a Bibliában az öregkor elérése az áldás jele.
A zsoltárokban azonban ezt a fájdalmas könyörgést is megtaláljuk: „Ne vess el öregkoromban” (Zsolt 71,9). Erős, igen kemény megfogalmazás. Jézus rendkívüli szenvedését juttatja eszünkbe, aki így kiáltott fel a kereszten: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46). A Bibliában tehát ott találjuk annak bizonyosságát, hogy Isten közel van az élet minden szakaszában, ugyanakkor az elhagyatottságtól való félelmet is, különösen öregkorban és fájdalom idején. Ez nem ellentmondás. Ha körülnézünk, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy ezek a kijelentések több mint nyilvánvaló valóságot tükröznek. A magány igen gyakran keserű társa életünknek, az idősek és nagyszülők életének. Buenos Aires-i püspökként sokszor ellátogattam az idősek otthonába, és láthattam, milyen ritkán látogatják meg az ott lakó embereket: egyesek hosszú hónapok óta nem látták szeretteiket.
Ennek a magánynak számos oka van: sok országban, különösen a legszegényebbekben, az idősek azért maradnak egyedül, mert gyermekeik kénytelenek kivándorolni. Vagy gondolhatunk a sok háborús konfliktusra: hány idős ember marad egyedül, mert a férfiaknak – fiataloknak és felnőtteknek – harcolniuk kell, a nők pedig, különösen a kisgyermekes édesanyák, elhagyják az országot, hogy biztonságot nyújtsanak gyermekeiknek. A háború által elpusztított városokban és falvakban sok idős ember marad egyedül, az élet egyetlen jeleként olyan területeken, ahol az elhagyatottság és a halál uralkodik. Aztán a világ más tájain egyes helyi kultúrákban mélyen gyökerezik egy olyan tévhit, mely ellenséges érzelmeket ébreszt az idősekkel szemben, akiket azzal gyanúsítanak, hogy boszorkánysághoz folyamodnak és elveszik a fiatalok életenergiáját; s ezért, ha egy fiatal idő előtti meghal, megbetegszik, vagy ha balszerencse éri, valamelyik idős embert teszik felelőssé érte. Ez ellen az elképzelés ellen küzdeni kell, és ki kell ezt irtani. Ez az egyik olyan alaptalan előítélet, amelytől a keresztény hit megszabadított bennünket, és amely tartós generációs konfliktust táplál a fiatalok és az idősek között.
Ha belegondolunk, ez az öregekkel szemben megfogalmazott vád, hogy tudniillik „ellopják a jövőt a fiataloktól”, ma mindenhol erősen jelen van. Más formában a fejlettebb és modernebb társadalmakban is megtalálható. Például ma már széles körben elterjedt az a nézet, hogy az idősek a fiatalokra terhelik az általuk igényelt gondozás költségeit, s ily módon forrásokat vonnak el az ország fejlődésétől s így a fiataloktól. Ez a valóság torz felfogása. Mintha az idősek életben maradása veszélyeztetné a fiatalok életét. Mintha a fiatalok segítése szükségszerűen azzal járna, hogy elhanyagoljuk, sőt, háttérbe szorítjuk az időseket. A generációk közötti ellentét megtévesztés és a szembeállítás kultúrájának mérgezett gyümölcse. A fiatalok és az idősek szembeállítása elfogadhatatlan manipuláció: „Az életkorok egysége forog kockán, vagyis az a valódi viszonyítási pont, amely az emberi életnek a maga teljességében történő megértéséhez és értékeléséhez szükséges” (Katekézis, 2022. február 23.).
A fentebb idézett zsoltár – melyben az ember azért könyörög, hogy Isten ne hagyja magára öregkorában – egy olyan összeesküvésről beszél, amely az idősek élete köré szövődik. Túlzónak tűnhetnek ezek a szavak, de érthetővé válnak, ha figyelembe vesszük, hogy az idősek magánya és eltaszítása nem véletlen és nem elkerülhetetlen, hanem olyan – politikai, gazdasági, társadalmi és személyes – döntések eredménye, amelyek nem ismerik el minden egyes ember végtelen méltóságát „a körülményektől függetlenül, bármilyen állapotban vagy helyzetben legyen is” (Dignitas infinita nyilatkozat, 1). Ez akkor történik meg, amikor mindenkinek elvész az értéke, és az emberek csak költséggé, egyes esetekben túlságosan magas költséggé válnak. Ami még rosszabb, hogy gyakran maguk az idősek is alá vetik magukat ennek a mentalitásnak, tehernek tekintik magukat, és ők maguk kívánnak félrehúzódni.
Ma már sok olyan nő és férfi van, aki saját személyes kibontakozását a lehető legönállóbb és másoktól független létben keresi. A közösséghez tartozás válságban van, az egyéniségek kapnak egyre nagyobb súlyt; a „mi”-ről az „én”-re váltás korunk egyik legnyilvánvalóbb jele. A család, mely az első és legradikálisabb tiltakozás az ellen az elképzelés ellen, hogy egyedül is boldogulhatunk, ennek az individualista kultúrának az egyik áldozata. Ahogy azonban az ember megöregszik, ahogy ereje alábbhagy, az individualizmus délibábja, az az illúzió, hogy nincs szükségünk senkire, és hogy kapcsolatok nélkül is boldogulhatunk, annak bizonyul, ami; az ember ezzel szemben ráébred arra, hogy mindenre szüksége van, de most már egyedül van, segítség nélkül, anélkül, hogy lenne kire támaszkodnia. Erre a szomorú felfedezésre sokan akkor jutnak el, amikor már túl késő.
A magány és a leselejtezés visszatérő elemeivé váltak annak a közegnek, amelyben élünk. Ezeknek többféle gyökere van: egyes esetekben programozott kirekesztésnek, egyfajta szomorú „társadalmi összeesküvésnek” az eredménye; más esetekben sajnos az egyén saját döntéséről van szó. Megint máskor úgy szenvedjük el őket, hogy úgy teszünk, mintha önálló döntésünkről lenne szó. Egyre inkább „elvesztettük a testvériség ízét” (Fratelli tutti enciklika, 33), és már az is nehezünkre esik, hogy valami mást képzeljünk el.
Sok idős embernél láthatjuk azt a lemondó csüggedést, amelyről Rut könyve szól, amikor elbeszéli az idős Noémi történetét, aki férje és gyermekei halála után arra biztatja két menyét, Orpát és Rutot, hogy térjenek vissza saját hazájukba és otthonukba (vö. Rut 1,8). Noémi – mint sok mai idős ember – fél attól, hogy egyedül marad, mégsem tud mást elképzelni. Özvegyként tisztában van azzal, hogy a társadalom szemében keveset ér, és meg van győződve arról, hogy teher a két fiatal számára, akik előtt – vele ellentétben – még az egész élet ott áll. Ezért úgy gondolja, jobb, ha félreáll, és ő maga biztatja fiatal menyeit, hogy hagyják el, és máshol építsék jövőjüket (vö. Rut 1,11–13). Szavai azokat a megváltoztathatatlannak tűnő társadalmi és vallási szokásokat tükrözik, amelyek meghatározzák a sorsát.
A bibliai elbeszélés ezen a ponton két különböző választási lehetőséget mutat be Rut kérésével s így az öregséggel szemben. Az egyik meny, Orpa, aki szintén szereti Noémit, szeretettel megcsókolja, de elfogadja a számára is egyetlen lehetséges megoldásnak tűnő döntést, és elindul a maga útján. Rut viszont nem szakad el Noémitől, és meglepő szavakkal fordul hozzá: „Ne kényszeríts, hogy elhagyjalak” (Rut 1,16). Nem fél szembefordulni a szokásokkal és a közvélekedéssel, érzi, hogy annak az idős asszonynak szüksége van rá, és bátran mellette marad, ami mindkettejük számára egy új út kezdete lesz. Rut arra tanít mindannyiunkat – akik hozzászoktunk ahhoz az elképzeléshez, hogy a magány elkerülhetetlen végzet –, hogy a „Ne hagyj el!” kérésre lehet azt válaszolni, hogy „Nem hagylak el!” Nem habozik felforgatni a megváltoztathatatlannak tűnő valóságot: az egyedüllét nem lehet az egyetlen alternatíva! Nem véletlen, hogy Rut – aki az idős Noémi közelében marad – a Messiás őse (vö. Mt 1,5), Jézusé, az Emmanuelé, aki a „velünk lévő Isten”, aki minden embernek elhozza Isten közelségét, bármilyen körülmények között éljen és bármilyen életkorú legyen is. Rut szabadsága és bátorsága új útra hív bennünket: kövessük az ő nyomdokait, ezzel a fiatal külföldi nővel és az idős Noémivel induljunk útnak, ne féljünk megváltoztatni szokásainkat, és másfajta jövőt elképzelni öregeink számára! Köszönetet mondunk mindazoknak, akik oly sok áldozat árán is ténylegesen követik Rut példáját, és gondoskodnak egy idős emberről, vagy egyszerűen csak nap mint nap kimutatják közelségüket azoknak a rokonoknak vagy ismerősöknek, akiknek már nincs senkijük. Rut úgy döntött, hogy közel marad Noémihez, és áldást nyert: boldog házasságot, utódot, földet. Ez mindig és mindenkire igaz: ha közel vagyunk az idősekhez, és elismerjük a családban, a társadalomban és az Egyházban betöltött pótolhatatlan szerepüket, mi is sok ajándékot, sok kegyelmet, sok áldást kapunk!
Ezen a nekik szentelt negyedik világnapon fejezzük ki gyengéd szeretetünket a nagyszülők és az idősek iránt családjainkban, látogassuk meg a csüggedőket, akik már nem reménykednek abban, hogy lehetséges másfajta jövő! A leselejtezéshez és magányhoz vezető önző magatartással állítsuk szembe annak az embernek a nyitott szívét és örömteli arcát, akinek van bátorsága kimondani: „Nem hagylak el!”, és elindulni egy másfajta úton!
Imáim kíséretében áldásomat adom mindnyájatokra, kedves nagyszülők és idősek, és mindazokra, akik közel vannak hozzátok. Kérlek benneteket, ti se feledkezzetek el imádkozni értem.

Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2024. április 25-én.

FERENC

Nagyböjti utunkon jusson eszünkbe Isten Izajás próféta által adott üzenete:
„Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged” (Iz 58,6-8).

A szentmise liturgikus szövege, a Nagyböjt harmadik prefációja így tanít bennünket: „Te úgy akartad, hogy önmegtagadással dicsőítsünk téged, bűnös vágyainkat féken tartsuk, és a nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük.”

A keresztény hagyomány a keresztúti ájtatosságot hagyta ránk, ami már a IV. században előbb Golgotaként épített kápolnával, majd néhány emléktábla állításával vette a kezdetét, és a középkorban terjedt el a keresztény világban a mai formájában. Jézus szenvedésének eseményeiről elmélkedve szembetűnik, hogy keresztútján ott voltak a segítők is, akiket a Gondviselés rendelt mellé. Bennünket is így küld Isten rászoruló, nélkülöző embertársaink mellé, hogy legyünk mi is Cirenei Simonok és Veronikák.

Immáron tizenharmadik alkalommal hirdetjük meg – a nélkülözők segítésének ősegyházi hagyományát felélesztve – a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést. Biztatunk mindenkit, hogy lehetőségeikhez szerint kapcsolódjanak be nagyböjti akciónkba. Tegyünk tanúságot az irgalmas szeretet gyakorlásáról az idei Nagyböjtben is, és járuljunk hozzá tartós élelmiszerrel a Katolikus Egyház segélyakciójához! 

Erre a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő héten lesz lehetőség, március 3–10-ig. Hozzuk el tartósélelmiszer adományunkat a templomba, és tegyük az arra kijelölt helyre.

 Jó alkalom a gyűjtés arra is, hogy – ahol még nincs plébániai karitász csoport – alkalmi segítőcsoportok alakuljanak az egyházközségekben. Feladatuk, hogy a gyűjtéssel kapcsolatos teendőket – adományok szétválogatása, élelmiszercsomagok készítése és rászorulókhoz eljuttatása – megszervezzék és elvégezzék. Egyben lehetőség arra is, hogy az egyházközségben karitász csoport szerveződjön.

A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet jut kifejezésre. A templomainkban összegyűjtött élelmiszerek nemcsak táplálékot jelentenek, hanem üzenetet is visznek magukkal, a Gondviselő Isten szeretetének kézzelfogható jelét a nélkülöző családokba.

A korábbi években meghirdetett gyűjtéseink eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból állítottunk össze a rászorulóknak. Tudjuk, hogy a templomba járó híveink is nehéz helyzetben vannak, hiszen a gazdasági válság senkit sem került el. A legkisebb adományokat is hálásan köszönjük, hogy újra nagyon sok családnak tudjunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a Karitász segítő munkájába: ha hívjuk az 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk.

Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász szolgálatát, vagyis a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat.

Ferenc pápa így biztat bennünket:
„Ne fáradjunk bele, hogy felebarátainkkal szeretetben jót tegyünk, az idei Nagyböjtben örömmel adakozva gyakoroljuk azzal az alamizsnálkodást (vö. 2Kor 9,7). Isten, aki »magot ad a magvetőnek és kenyeret táplálékul« (2Kor 9,10), nemcsak azért gondoskodik mindannyiunkról, hogy legyen mit ennünk, hanem azért is, hogy nagylelkűek lehessünk és másokkal jót tegyünk.
Ha igaz az, hogy egész életünk arra van rendelve, hogy a jóság magvait elvessük, akkor ezt a böjti időszakot használjuk ki különösen arra, hogy gondoskodunk a hozzánk közel állókról és odalépünk azokhoz a testvéreinkhez, akik sebesülten fekszenek az élet útjának szélén (vö. Lk 10,25–37).
A Nagyböjt kedvező időszak arra, hogy felkeressük – és ne elkerüljük – a rászorulókat; hogy megszólítsuk – és ne levegőnek nézzük – azokat, akiknek értő meghallgatásra és jó szóra van szükségük; hogy meglátogassuk – és ne magukra hagyjuk – azokat, akik magányosak. Váltsuk tettekre a meghívást, hogy tegyünk jót mindenkivel, szánjunk időt a szegények és rászorulók, az elhagyatottak és elutasítottak, a diszkriminációval sújtottak és a hátrányos helyzetűek szeretetére (vö. Fratelli tutti, 193).” (Ferenc pápa 2022. évi nagyböjti üzenete)

 Közös cselekvésre hívva Mindnyájukat, hálás szívvel köszönjük adományaikat!

 Kelt: Budapest, 2024. Nagyböjt 2. vasárnapján

 a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Cserháti püspök úr 1947. február 12-én született Túrterebesen. 1971. április 18-án szentelték pappá Gyulafehérváron a szatmári egyházmegye szolgálatára. 1971 és 1973 között Kaplonyban, 1973 és 1979 között pedig Máramarosszigeten volt káplán. Magasabb teológiai tanulmányokat folytatott 1979-től Frankfurtban, majd az innsbrucki Leopold Franzens Egyetemen, ahol 1982-ben hittudományi doktorátust szerzett. Ezután 1982–1984-ig Münchenben káplán, majd 1984–2002-ig a Müncheni Magyar Katolikus Misszió vezetője. 1996-tól 2006-ig a külföldön élő római katolikus magyarok püspökének európai delegátusa is. Közben a Német Püspöki Konferencia magyar delegátusa és németországi magyar főlelkész.
2007. június 15-én XVI. Benedek pápa kinevezte esztergom-budapesti segédpüspökké és centuriai címzetes püspökké. Püspökké szentelésére 2007. augusztus 15-én került sor az esztergomi bazilikában. A Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától ezzel egyidejűleg megbízást kapott a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat koordinátorának tisztségére. Feladatkörébe immár a Kárpát-medencén kívüli magyar szórvány szolgálata és – Erdő Péter bíborostól kapott kinevezése alapján – az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye területén élő nemzetiségek, migránsok, turisták lelkipásztori ellátásának koordinálása tartozott. Küldetését mindig kiemelkedő hozzáértéssel és lelkipásztori szeretettel látta el. Ökumenikus nyitottsággal vett részt a Magyar Diaszpóra Tanács munkájában.
Sokan őt is a külföldi magyarok püspökének nevezték. Az Apostoli Szentszék azonban erre a funkcióra Miklósházy Attila püspök úr nyugalmazása után már közvetlenül nem akart püspököt kinevezni, hiszen a hazai magyarság és a világban élő magyar szórvány között az együttműködés lehetősége és a bizalom helyreállt, vagyis ezt a lelkipásztori feladatot már ugyanúgy lehetett megoldani, ahogyan a többi európai nemzetek esetében szokásos.
Cserháti püspök úr lemondását segédpüspöki tisztségéről Ferenc pápa 2023. február 3-án fogadta el életkorára tekintettel. Az Egyház és a magyarság szolgálatában végzett kiemelkedő munkásságának és kedves személyének emlékét tisztelettel és hálás szeretettel őrizzük.

Az elmúlt év december 8-án, annak alkalmából, hogy százötven évvel ezelőtt nyilvánították Szent Józsefet az egyetemes Egyház védőszentjévé, egy különleges, neki szentelt év kezdődött el (vö. az Apostoli Penitenciária 2020. december 8-i határozata). Részemről a Patris corde apostoli levelet azzal a céllal írtam meg, hogy „növelje szeretetünket e nagy szent iránt” (Patris corde apostoli levél, befejezés). Szent József rendkívüli alak, ugyanakkor „mindegyikünk emberi helyzetéhez is nagyon közel áll”. Szent József nem keltett feltűnést, nem rendelkezett különleges karizmákkal, és különlegesnek sem tűnt a vele találkozók szemében. Nem volt híres, és nem is vetette magát észre: az evangéliumok egyetlen szavát sem közlik. A hétköznapi életén keresztül mégis valami rendkívüli dolgot ért el Isten szemében.

Isten a szívet nézi (vö. 1Sám 16,7), és Szent Józsefben felismerte az atyai szívet, amely a napi rutin közepette képes életet adni. A hivatásoknak ugyanis ez a célja: mindennap életet adni és megújítani. Az Úr atyai és anyai szíveket szeretne megformálni: nyitott, nagy kezdeményezésekre képes szíveket, melyek nagylelkűek az önátadásban, együttérzőek a szorongások csillapításában, és rendíthetetlenek a remények megerősítésében. A papságnak és a megszentelt életnek nagy szüksége van ezekre a tulajdonságokra, különösen ma, a járvány okozta kiszolgáltatottság és szenvedések idején, amely a jövőt és az élet értelmét illetően bizonytalanságot és félelmet keltett. Szent József szelíden találkozik velünk, mint egy „szomszédból való szent”, ugyanakkor határozott tanúbizonysága vezethet bennünket utunkon.

Szent József három kulcsszót mutat fel minden ember hivatása előtt. Az első az álom. Minden embernek az az álma, hogy életében megvalósítsa önmagát. Joggal táplálunk nagy reményeket és várakozásokat, melyeket mulandó célok – a siker, a pénz és a szórakozás – nem tudnak kielégíteni. Ha arra kérnénk az embereket, hogy egyetlen szóval fejezzék ki életük álmát, nem lenne nehéz elképzelni a választ: „szeretet”. A szeretet értelmet ad az életnek, mert felfedi annak titkát. Valóban csak akkor van életünk, ha megosztjuk; csak akkor birtokoljuk igazán, ha nagylelkűen továbbadjuk. E tekintetben Szent Józsefnek sok mondandója van számunkra, mert az álmok által, melyekkel Isten inspirálta, ajándékká tette életét.

Az evangéliumok négy álomról tudósítanak (vö. Mt 1,20; 2,13.19.22). Isten hívásai voltak, de nem volt könnyű elfogadni őket. Minden álom után Józsefnek meg kellett változtatnia terveit, és kockáztatnia kellett, feláldozva saját terveit azért, hogy annak az Istennek a titokzatos terveit követhesse, akire teljesen rábízta magát. De feltehetjük magunknak a kérdést: „Ugyan mi az az éjszakai álom, amelyben ennyire meg kellene bíznunk?” Bár az ókorban fontosnak tartottak az álmokat, az élet konkrét valóságával szemben mégiscsak csekélységek voltak. Szent József mégis habozás nélkül hagyta, hogy álmai vezéreljék. Miért is? Mert szíve teljesen Isten felé irányult; készséges volt. Éber „belső füle” számára egy apró jelzés is elég volt arra, hogy felismerje Isten hangját. Ez a mi hivatásunkra is igaz: Isten nem szereti magát látványosan feltárni, szabadságunkat megsérteni. Gyengéden közli velünk terveit, nem vakít el káprázatos látomásokkal, hanem csendesen fordul szívünk felé, közelít felénk, gondolataink és érzéseink által szól hozzánk. Ily módon, amint Szent Józseffel tette, nagy és meglepő távlatokat tár elénk.

Józsefet álmai valóban olyan élményekhez vezették, amelyekről soha nem is álmodott volna. Az első álom megzavarta jegyességét, de a Messiás atyjává is tette őt; a második miatt Egyiptomba menekült, de megmentette családja életét. A harmadik álom megjövendölte szülőföldjére való visszatérését, a negyedik álom ismét tervváltoztatásra késztette, hogy visszavezesse őt Názáretbe, oda, ahol Jézusnak el kellett kezdenie hirdetni Isten országát. Mindezen viszontagságok közepette az Isten akaratának követésére irányuló bátorsága győztesnek bizonyult. Ez történik a hivatásban is: Isten hívása mindig arra ösztönöz bennünket, hogy megtegyük az első lépést, hogy átadjuk magunkat, hogy előre haladjunk. Kockázat nélkül nincs hit. Csak ha az ember bizalommal telve a kegyelemre hagyatkozik, ha félreteszi programjait és kényelmét, akkor mond igent Istennek. És minden „igen” gyümölcsöt hoz, mert egy nagyobb terv részévé válik, amelynek mi csak részleteit ragadjuk meg, de amelyet az isteni Művész ismer és megvalósít, hogy minden élet remekművé váljék. Ebben a tekintetben Szent József kiemelkedő példa Isten terveinek elfogadására. Elfogadása azonban tevékeny elfogadás volt: soha nem lemondó vagy megadó: József „nem egy passzívan beletörődő ember. Vezető szerepe bátor és erős.” (Patris corde apostoli levél, 4). Kívánom, hogy tudjon mindenkit segíteni, különösen a fiatalokat tudja segíteni, hogy döntésükben valóra váltsák Isten rájuk vonatkozó álmait; ébressze fel bennük a vállalkozó szellemet, hogy „igent” mondjanak az Úrnak, aki mindig meglep és soha nem okoz csalódást.

Egy második szó is fémjelzi Szent Józsefnek és hivatásának útját: a szolgálat. Az evangéliumokból kitűnik, hogy József teljesen másokért és soha nem önmagáért élt. Isten szent népe a legtisztább hitvesnek nevezi, feltárva azt, hogy képes arra a szeretetre, ami semmit nem tart meg magának. Azáltal, hogy a szeretetet a birtoklás minden formájától megszabadította, nyitottá vált egy még gyümölcsözőbb szolgálatra. Szeretetteljes gondoskodása nemzedékeket ölel át; figyelmes őrködése az Egyház védőszentjévé tette. József a boldog halál védőszentje is, mert meg tudta testesíteni az élet önátadó értelmét. Szolgálata és áldozata azonban csak azért volt lehetséges, mert egy nagyobb szeretet hordozta őket: „Minden igazi hivatás önmagunk odaajándékozásából születik, ami az egyszerű áldozatvállalás érett formája. A papi hivatásban és a megszentelt életben is ilyen érettségre van szükség. Ahol egy hivatás, legyen az házas, cölebsz vagy szűzi hivatás, nem éri el az önajándékozás érettségét, hanem megáll a pusztán áldozati logikánál, akkor ahelyett, hogy a szeretet szépségének és örömének a jele lenne, félő, hogy a boldogtalanság, a szomorúság és a csalódottság kifejezésévé válik” (uo., 7.).

Szent József számára a szolgálat – mint az önátadás konkrét kifejeződése – nem egyszerűen egy távoli eszmény volt, hanem a mindennapi élet szabályának számított. Arra törekedett, hogy megtalálja és előkészítse a szállást, ahol Jézus megszülethetett; mindent megtett, hogy Jézust megvédje Heródes haragjától, sietve Egyiptomba ment; azonnal visszatért Jeruzsálembe, hogy megkeresse az elveszett Jézust; dolgozva támogatta családját, még idegen földön is. Röviden szólva alkalmazkodott a különböző körülményekhez egy olyan ember magatartásával, aki nem veszíti el bátorságát, ha az élet nem úgy alakul, ahogyan ő szeretné, annak az embernek a készségével, aki azért él, hogy szolgáljon. József ebben a szellemben fogadta el élete során a számos és gyakran váratlan utazást: Názáretből Betlehembe a népszámlálás végett, majd Egyiptomba és ismét Názáretbe, és minden évben Jeruzsálembe. Minden alkalommal kész volt arra, hogy panaszkodás nélkül szembenézzen az új körülményekkel, mindig kész volt kezet nyújtani a helyzetek megoldásában. Mondhatjuk, hogy ő volt a földön a mennyei Atyának a földi Fia felé kinyújtott keze. József ezért válhat minden hivatás példaképévé, akik arra vannak híva, hogy az Atya szorgos, gyermekei felé kinyújtott kezei legyenek.

Szívesen gondolok tehát Szent Józsefre, mint Jézus és az Egyház védelmezőjére, és úgy mint a hivatások védelmezőjére. A szolgálat iránti készségéből fakad ugyanis az oltalmazásra való törekvése. Az evangélium azt mondja, hogy „József fölkelt, s még akkor éjszaka fogta a gyermeket és anyját” (Mt 2,14), kifejezve ezzel is készségét és családja iránti elköteleződését. Nem vesztegette az idejét arra, hogy a nem sikerült dolgokon bosszankodjon, hogy teljesen a gondjára bízottakra figyelhessen. Az ilyen éber és figyelmes törődés jele egy beteljesült hivatásnak, tanúsága egy olyan életnek, amelyet Isten szeretete érintett meg. Milyen szép példát adunk a keresztény életre, amikor nem ambícióinkat követjük szakadatlanul, és nem bénít meg a régmúlt idők utáni vágyakozás, hanem azzal törődünk, amit az Úr az Egyház által reánk bízott! Isten ekkor reánk árasztja Lelkét és teremtő erejét; és éppúgy csodákat visz végbe rajtunk, mint Józsefen.

Isten meghívása mellett – mely legnagyobb álmainkat betölti –, és válaszunk mellett – mely a nagylelkű szolgálatban és figyelmes gondoskodásban valósul meg –, van egy harmadik szempont, amely Szent József életét és a keresztény hivatást jellemzi, s a mindennapokat meghatározza: ez pedig a hűség. József az „igaz ember” (Mt 1,19), aki mindennap kitartóan Istennek és az ő terveinek csendes szolgálatában áll. Életének egy különösen nehéz pillanatában „eltöpreng” (vö. Mt 1,20). Eltöpreng, mérlegel: nem hagyja, hogy eluralkodjon rajta a sietség, nem enged a kísértésnek, hogy kapkodva hozzon döntést, nem ösztönszerűen vagy a pillanat hevében cselekszik. Ehelyett türelmesen eltöpreng a dolgokon. Tudja, hogy az élet a fontos döntésekben való állandó hűségre épül. Ez tükröződik abban a türelmes és csendes kitartásában, amelyet alázatos asztalosmesterként is tanúsított (vö. Mt 13,55). Ez a maga idejében nem ihlette meg a krónikákat, mégis számtalan apa, munkás és keresztény mindennapjait inspirálta évszázadokon át. A hivatás ugyanis – akárcsak az élet – a mindennapi hűségben válik éretté.

Hogyan tápláljuk ezt a hűséget? Isten hűségének fényében. Az első szavak, amelyeket Szent József álmában hallott, arra szólították fel, hogy ne féljen, mert Isten mindig hűséges ígéreteihez: „József, Dávid fia, ne félj!” (Mt 1,20). Ne félj: az Úr ezeket a szavakat hozzád is intézi, kedves nővérem és fivérem, valahányszor – bár bizonytalankodás és tétovázás közepette – visszatarthatatlan vágyat érzel arra, hogy életedet átadd neki. Megismétli ezeket a szavakat, amikor – bárhol is vagy, akár próbatételek és félreértések közepette – mindennap azért küzdesz, hogy az ő akaratát kövesd. Ezek olyan szavak, amelyeket újra és újra felfedezel, amikor hivatásod útján első szerelmedhez visszatérsz. Ezek a szavak refrénként kísérik azokat, akik – Szent Józsefhez hasonlóan – hűségükkel mindennap igent mondanak Istennek.

Ez a hűség az öröm titka. Egy liturgikus himnusz a názáreti otthonban uralkodó „tiszta örömről” beszél. Ez az egyszerűség öröme, az az öröm, amelyet naponta tapasztalnak meg azok, akik az igazán fontossal törődnek: a hűséges közelség Istenhez és felebarátunkhoz. Milyen jó lenne, ha ugyanez az egyszerű és ragyogó, józan és reményteljes légkör járná át szemináriumainkat, szerzetes intézményeinket és plébániáinkat! Ezt az örömet kívánom nektek, kedves testvérek és nővérek, akik nagylelkűen Istent tettétek életetek álmává, hogy őt szolgáljátok rátok bízott testvéreitekben, hűségben, amely már maga is tanúságtétel az elfelejtett döntések és a múló érzelmek korában, melyek tovatűnnek anélkül, hogy örömet hagynának maguk után. Szent József, a hivatások védelmezője kí-sérjen benneteket atyai szívvel!

Kelt Rómában, a Lateráni Szent János-bazilikában, 2021. március 19-én, Szent József főünnepén.

Ferenc

Kedves Testvérek!

Ma Urunk mennybemenetelét ünnepeljük. Jézus, miután elmondta mindazt, amit a tanítványoknak mondani akart, mennybe ment, és helyet foglalt az a Mennyei Atya jobbján. Ez Jézus számára a „hazatérést” jelentette. Azért jött a világba, hogy teljesítse azt az isteni küldetést, amelyet a Mennyei Atya bízott rá, ő pedig halálával és feltámadásával teljesítette ezt. Jézus földi küldetése akkor teljesedett be, amikor kimondta, hogy beteljesedett és Atyja kezébe ajánlotta lelkét. Isteni küldetésének folytatását ezen a napon a tanítványoknak adta át, rájuk bízta. Megbízta és felhatalmazta őket azzal, hogy folytassák küldetését: hirdessék az evangéliumot az egész világon. Küldetésüket isteni jelek és csodák igazolják, ezekkel Isten kíséri majd igehirdetésüket. 

Kedves Testvérek, amikor Jézus a kereszten függött, úgy tűnt, hogy az Atya hallgat. Jézus maga is rákérdezett imájával az Atyának erre a hallgatására: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Látszólag csend volt. Aztán eltemették Jézust. És még mindig csend volt. Isten útjai eltérnek a mi útjainktól. Az Atyaisten, az egész ismeretében megengedte, hogy Fia, Jézus, ki legyen téve az emberek között a szenvedésnek azért, hogy meg tudja mutatni a világnak, hogy mennyire szeret minket. Ez a gondolat igen erősen nyilvánul meg Péter pünkösd utáni első prédikációjában: „Ezt az embert az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítve elveszejtettétek. Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta.” (ApCsel 2, 23-24) A mai ünnepen ez az igazság ismétlődik meg még egyszer. 

Szent Pál ezt mondja: „Nagyszerű erejét Krisztusban mutatta meg, amikor a halálból feltámasztotta, s a mennyben jobbjára ültette, minden fejedelemségnek, hatalomnak, erőnek és uralomnak, s minden néven nevezhető méltóságnak fölé emelte, nemcsak ezen a világon, hanem az eljövendőben is. Mindent lába alá vetett, őt magát meg mindenek fölött az egész Egyház fejévé tette: ez az ő teste és a teljessége annak, aki mindenben mindent teljessé tesz.” (Ef 1, 20-23). Más szóval: Jézus, miután sikeresen befejezte küldetését, visszatért az Atyához, és helyet foglalt a jobbján. 

Dávid király egyszer ezekkel a szavakkal dicsőítette Istent: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: „Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul!” (Zsolt 110, 1) Jézus pedig ezt mondta a főpapnak: „De mondom nektek, mostantól látni fogjátok az Emberfiát, amint a Hatalom jobbján ül, és amint majd eljön az ég felhőin.” (Mt 26,64) Dávidnak és Jézusnak ezek a próféciái teljesedtek be azon a napon, amikor Jézus a mennybe ment, hogy helyet foglaljon az Atya jobbján. 

Mielőtt Jézus helyet foglalt volna az Atya jobbján, megígért tanítványainak valamit, ami megvigasztalta őket. „én veletek vagyok minden nap, a világ végéig” (Mt 28,20) Ez a kifejezés egyike azoknak, amelyek annyiszor megismétlődnek a Szentírás mindkét részében. Az Úr időről időre azt mondta az ősatyáknak: „Ne félj, veled vagyok” (Ter 26,24; 28,15) Az Úr a kivonuláskor biztosította Izrael népét az ő jelenlétéről: Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. (Kiv 13,21-22). Isten gyakran emlékeztette népét prófétái által: „Ne féljetek, veletek vagyok.” (Iz 41,10; 43,5; 15,10) Ezek ugyanazok a szavak, amelyeket Jézus is használ a búcsúbeszédében: „én veletek vagyok minden nap, a világ végéig” (Mt 28,20). 

Igen, kedves Testvérek, Jézus közöttünk van lelkében – a Szentlélekben; jelen van köztünk testében – az Oltáriszentségben; jelen van köztünk szavai által – a Szentírásban, és jelen van a hívők közösségében, amely szintén az ő teste – az Egyház. 

Jézus velünk van, hogy támogasson minket abban a küldetésben, amelyet a mai napon mindannyiunkra bízott: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15) Jézus ránk bízta ezt a küldetést, jóllehet ismerte annak minden kihívását és nehézségét. Hisz abban, hogy képesek vagyunk erre. Hisz abban, hogy egyszerű és hűséges életünkkel tanúságot teszünk róla, és teljesítjük a küldetésünket. Itt az ideje, hogy mi is higgyünk magunkban és abban, hogy képesek vagyunk Jézus küldetésének a teljesítésére. 

Kedves Testvérek!

Jézusnak vissza kellett térnie az Atyához, hogy el tudja küldeni a Szentlelket az egész világra, hogy az vezessen minket az Igazság teljességére. Jézus mondja: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.” (Jn 16,13) Szent Márk pedig azt mondja, hogy az Úr a tanítványokon keresztül a Szentlélek által működik. 

Kedves Testvérek, Urunk mennybemenetelének ünnepe még több lelkesedéssel és reménnyel tölt el minket, hogy a mennyben mi is részesei lehetünk az ő dicsőségének. Nekünk is törekednünk kell, hogy méltók legyünk arra, hogy részesüljünk dicsőségében. Önmagunk méltóvá tételének egyszerű módja az, hogy teljesítjük azt a küldetést, amelyet ránk bízott: hirdetjük az örömhírt az egész világon. Az örömhír hirdetése nem csupán azt jelenti, hogy mindenhová elvisszük a Bibliát, felolvasunk belőle, hanem azt, hogy úgy élünk, ahogyan azt Jézus tanította nekünk: szeretjük egymást, megbocsátunk egymásnak, hordozzuk egymást, buzdítjuk egymást az egyszerű és hűséges életre; hűségesek maradunk egymáshoz a családunkban; őszinték vagyunk a munkahelyünkön és így tovább. 

Az a Krisztus, aki ma felment a mennybe, újra eljön. Ez a mi hitünk. Nem arról a Krisztusról tanúskodunk, aki elment, vagy aki távol van, hanem arról a Krisztusról, aki megígérte, hogy újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Amikor visszatér, hűséges embereknek kell találnia minket, akik tanúságot tesznek hatalmas szeretetéről. Vezessen minket a Szentlélek ezen az úton, és erősítsen meg minket, hogy teljesíteni tudjuk a Jézus által ránk bízott küldetést. Ámen.

Kedves Testvérek!

Szeretet – ez az, ami után mindannyian vágyakozunk. A szeretet megtapasztalása otthon kezdődik. A családtagjaink az elsők, akik szeretettel fordulnak felénk, és ők az elsők, akiket megszeretünk. Otthon tanuljuk meg, hogy megosszuk másokkal azt, ami a miénk. Megosztjuk az örömünket, a bánatunkat, a sikereinket épp úgy, mint a kudarcainkat. Családunk az első iskola, ahol szeretetet, gondoskodást és egymás iránti odafigyelést tanulunk egymástól. 

Egy emlék jut most az eszembe. Egy beteghez mentem ezen a reggelen. Ágyban fekvő beteg volt. A lánya segített neki a felkelésben, de még így is nehezére esett. A lány, amikor látta édesapja szenvedését, megölelte az apját és sírt. Érzelemdús pillanat volt. Nem az volt a baj, hogy túl nehéznek találta a segítséget, csak képtelen volt nézni az apja szenvedését. Ezt a szeretetet meg lehet tapasztalni, de szavakkal nem lehet pontosan meghatározni. Nincsenek szavaink arra, hogy pontosan definiáljuk a szeretet jelentését. 

Ma Istenről elmélkedünk, aki annyira szeretett minket, hogy megmentésünkre a világba küldte egyszülött fiát, Jézust. Jézus pedig annyira szeretett minket, hogy a kereszten életét adta értünk. Istennek az emberek iránti szeretete mögött ott van az áldozatvállalás megmagyarázhatatlansága. A családunkban is láttunk kisebb áldozatokat. Gondoljunk az édesanyákra, akik időt, energiát és alvást áldoznak fel a csecsemőkért; gondoljunk az édesapákra, akik időt és energiát fordítanak arra, hogy az egész család biztonságban lehessen. Természetesen ez mind áldozatvállalás. Az igaz szeretet természetszerűleg jár együtt az áldozatvállalással. 

Kedves Testvérek! Jézus azt mondja ma nekünk: „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket”. Nem azt mondja, hogy szeressétek egymást, ahogy akarjátok. Nem; nekünk ugyanúgy kell szeretnünk, ahogyan ő szeretett. Jézus példát mutat arra, hogy hogyan szeressünk. Ő természetesen a megtestesült, tökéletes szeretet. Az igaz szeretet mindenekelőtt azt jelenti, hogy teljesen odaadjuk magunkat a másiknak anélkül, hogy ezért bármit várnánk. Az igaz szeretet feltétel nélküli. Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelének 13. fejezetében azt írja, hogy a szeretet türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik és nem is kevély, nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel, nem a gonoszságnak örül, hanem az igazság győzelmének. A szeretet nem múlik el. 

Az Isten szeretete türelmessé, jóságossá és szelíddé tesz bennünket, nem hagyja, hogy durvák, önzők és hirtelen haragúak legyünk. Isten szeretete gyógyít minket, megnyugtat minket, és építi a Hozzá és embertársainkhoz fűződő kapcsolatunkat. Ezért mondja Jézus, hogy úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket. 

Van egy angol énekünk, ami így szól: 

Csodálatos Jézus a szeretet
Óh, csodás szeretet.
Olyan magas, fel nem érhetem.
Olyan mély, meg sem mérhetem.
Olyan széles, át nem érhetem.
Óh, csodás szeretet. 

Kedves Testvérek! Valóban kiválasztott nép vagyunk, hiszen megtapasztalhattuk az Atyaisten szeretetét, Jézus szeretetét a Szentlélek által. És ha ez így van, magunkban tarthatjuk-e egyszerűen az isteni szeretetet? Nem. Meg kell osztanunk másokkal – nem csupán azokkal, akiket szeretünk, vagy akik szeretnek minket, hanem azokkal is, akik gyűlölnek, lenéznek, kigúnyolnak vagy üldöznek minket. Ez nehéz, de nem lehetetlen cél. Ne feledjük: az igaz szeretet feltételezi az áldozatot, és semmit sem vár érte cserébe. 

Mi történik, ha úgy szeretünk, ahogy Jézus szeret minket? Barátai leszünk, nem pedig szolgák. Jézus a legjobb barátunkká lesz, aki továbbra is erősít minket, hogy jól végezzük a dolgunkat, és figyelmeztet bennünket, ha rosszat teszünk. Ilyen az igazi barátság. Jézus arra hív bennünket, hogy a barátai legyünk. Akkor leszünk a barátai, ha követjük a szeretet parancsát. 

Jézus az, aki meghív bennünket, ő választ ki minket, hogy barátai legyünk, és ha vele együtt élvezzük ezt a barátságot, akkor lelki gyümölcsöket fogunk teremni, és jobb hellyé tesszük a világot a szeretetben való életre.  Ezért mondja Szent János a következő szavakat: „Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindenki, aki szeret, Istentől való, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri az Istent, mert az Isten szeretet.” (1Jn 4, 7-8) János két okot nevez meg: egy állítást és egy tagadást. A pozitív megfogalmazásban azt mondja, hogy a szeretet Istentől való. A szeretetben való élet tehát annak a biztosítéka, hogy ismerjük Istent, tudjuk, hogy Isten gyermekei vagyunk. A negatív megfogalmazásban pedig az, ha valakiben nincs szeretet, egyszerűen azt jelenti, hogy nem ismeri Istent. János üzenete egyszerű: Ha szeretet van az életünkben, akkor Isten jelen van az életünkben; ha pedig nincs szeretet az életünkben, akkor Isten sincs benne. Hiszen Isten a szeretet, a szeretet pedig Isten. Isten és szeretet bár két külön szó, de ugyanazt jelenti, nem lehet elválasztani egyiket a másiktól.

Magyarországon ma az anyák napját is ünnepeljük. Amit ma ünneplünk, az nem más, mint az áldozatos szeretetnek, a jóságnak, az odaadásnak és az áldozatvállalásnak a különleges szimbóluma. Ezért a mai nap kiváló lehetőséget kínál arra, hogy óriási köszönetet mondjunk az édesanyánknak azért, hogy a szeretetben Istennel együttműködve életet adott nekünk. Lehetőség ez arra, hogy kifejezzük megbecsülésünket az értünk való munkájuk és áldozatvállalásuk iránt. Legyünk hálásak nekik. Mondjuk nekik: „Köszönöm, anya, hogy szeretetben megfoganhattam; köszönöm, anya, hogy 9 hónapon át szeretettel tápláltál a méhedben; köszönöm, anya, hogy nem hanyagoltál el, köszönöm, hogy mindig ott voltál nekem, és mellettem maradtál a nehézségek idején is. Köszönöm, anya, minden értem hozott áldozatodat. Köszönöm, hogy te vagy a világon a legjobb anya.” Ha ki tudjuk fejezni édesanyánk iránti szeretetünket és hálánkat, akkor egész biztos, hogy Istent is szeretjük, és hálásak vagyunk neki. Vezessen minket mindig Isten szeretete. Ámen.

Kedves Testvérek!

Megérkezett a tavasz. A fák új leveleket hoztak, új virágokat bontottak. Az utóbbi napokban azt vettem észre, hogy Zoli is nagyon sokat dolgozik, előkészíti és elülteti az új virágokat, az új veteményt. Pár hete a kapu mellett száraz ágakat vágott le. Biztos vagyok abban, hogy mindennek, amit ő tesz, megvan az értelme. Célja van, hiszen minden, amit ültet, termést hoz majd: a virágmagok jó virágokat hoznak, a zöldségfélék magjai pedig jó zöldségeket teremnek majd. Nagy reménységgel locsolja őket, tápanyagokat ad nekik, gyógyszerekkel permetezi őket, kigyomlálja közülük a gazt – így gondoskodik róluk mindaddig, amíg termést nem hoznak. 

Ugyanígy az Úristen is céllal teremtett mindannyiunkat, és azt várja, hogy megfelelő gyümölcsöket hozzunk. Megtervezte, hogy hová szülessünk; hogy kik legyenek a szüleink, testvéreink, férjünk vagy feleségünk, gyerekeink, barátaink; hogy hol éjünk és hol haljunk meg. Isten értelmet, akaratot és szabadságot adott nekünk; különleges képességekkel látott el minket, hogy gyümölcsöző életet éljünk. 

Ha azt szeretnénk, hogy olyan gyümölcsöket hozzunk, amit Isten vár tőlünk, akkor Jézusban kell gyökereznünk, vagyis folyamatos kapcsolatban kell maradnunk Jézussal, ahogyan a szőlővessző is kapcsolatban marad a szőlőtőkével, hogy jó termést hozzon. Abban a szőlővesszőben, amelyet lemetszenek a szőlőtőkéről, nincs élet. Nézzük csak meg például azokat a virágokat, amelyeket a vázába teszünk. Csodálatosak, de nem maradnak meg sokáig, hiszen elvesztették a gyökerüket és a tövüket. Egy mesterséges tartóba kerültek, amely nem ad a virágoknak energiát és életet. Zoli hiába ad nekik újra és újra vizet, egy héten belül elhervadnak, hiszen leválasztották őket az igazi gyökerükről. 

Kedves Testvérek!

Gyakran félreértjük, hogy mi is a keresztény lelkiség, a keresztény élet lényege. A kereszténységet gyakran értelmezik félre úgy, hogy ez a tiltásoknak és a parancsoknak a vallása. Tedd ezt, és ne tedd azt. A legnagyobb félreértés pedig ez: ha a parancsokat és a tiltásokat betartjuk, akkor Istennek tetsző életet élünk. Valami nagyon nincs itt rendben. Az igaz, hogy szükségünk van parancsokra, és vannak is parancsok. Vannak tiltások, és vannak dolgok, amelyeket meg kell tennünk, és vannak, amelyeket nem szabad megtennünk. De a kereszténység valódi lényege egy mély tapasztalat – a szeretetnek a megtapasztalása. Istenünk szeretetének, annak az Istennek, aki annyira szeretett minket, hogy elküldte egyszülött Fiát, hogy meghaljon értünk, hogy örök életünk legyen. Jézusnak, az Isten Fiának a szeretete, aki eljött közénk, magára vette bűneinket, és hatalmas árat fizetett a mi bűneinkért. Ennek, az Istenhez fűződő bensőséges kapcsolatnak a mély megtapasztalása árad ki a szívünkből szeretetként, amellyel a körülöttünk lévőkhöz fordulunk. Törődünk mindenkivel, aki körülöttünk van, és ez a törődés maga a szeretet. És ez a keresztény vallás lényege.

Az evangéliumi szakaszban Jézus ezt mondja: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők. Aki bennem marad, s én benne, az bő termést hoz.” Ez egyszerre meghívás és ígéret. Meghívás arra, hogy maradjunk közel hozzá – maradjunk egységben vele, és tapasztaljuk meg annak bensőségességét, hogy jelen van bennünk. Annak az ígérete is ez, hogy ő is közel marad hozzánk; hiszen Ő soha nem akar eltávolodni tőlünk. Mi pedig életünk minden pillanatában érezni fogjuk isteni érintését. Persze tény, hogy sokszor alakulnak rosszul a dolgaink, gyakran vagyunk szomorúak, olykor dühösek vagyunk, olykor pedig kétségbeesettek. De az életünk még oly nehéz pillanataiban is ígéri Isten, hogy ott marad a szívünkben, hogy vígaszt és megbékélést nyújtson. A szeretetnek ez a megtapasztalása, az Istennel való egységünk az, amit a kereszténység jelent. 

A mai evangéliumi szakasz öröm a számunkra. Ezután már semmi sem szomoríthat el bennünket, nem eshetünk kétségbe, hiszen van egy Isten, aki szeret minket. Olyan Istenünk van, aki akkor is megért minket, amikor az emberek félreértenek bennünket. Akkor is velünk van, amikor nem vagyunk képesek arra, hogy méltóképp viselkedjünk, sőt akkor is, amikor szánalmasan elbukunk. Amikor azt érezzük, hogy semmi sincs bennünk, ami Isten szemében érték lehetne, Isten akkor is azt mondja, hogy értékesek vagyunk a számára. 

Jeremiás ezt mondja Istennek: „Én még ifjú vagyok. Nem tudok hozzád méltó dolgokat tenni.” És Isten kérdéssel válaszolt neki: „Ki mondta, hogy ifjú vagy? Nekem nagyon értékes vagy. Szeretlek és értékes vagy a számomra.” Izajás profétának pedig ezt mondta Isten: „Drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek.” Ugyanígy mi is mindannyian értékes emberek vagyunk Isten szemében. 

Kedves Testvérek!

Ha biztosak vagyunk abban, hogy Isten számára értékesek vagyunk, akkor gyökerezzünk Jézus Krisztusban, ahogyan a szőlővessző is a szőlőtőkén marad. Ha Krisztus ereje és irgalma árad bennünk és általunk, akkor valóban örökké élünk; akkor valóban jó lelki gyümölcsöket termünk. Áldja meg Isten az igyekezetünket, a családtagjainkat, hogy Krisztusban egyesülve csodás keresztény életet élhessünk. Ámen.

Kedves Testvérek!

Néhány évvel ezelőtt Richard Burton, az angliai születésű hollywoodi színész hatalmas fogadást adott gyerekkorának plébániáján. Miközben a feltett kérdésekre válaszolt a plébánia nagytermében, azt is megkérdezte, hogy van-e valami, amit mindenképp szeretnének hallani tőle. Kb. egyperces hallgatás után a plébánia idős papja azt kérdezte, hogy fel tudja-e még mondani a Jó pásztorról szóló zsoltárt (23. zsoltár), amelyet még ő tanított Burtonnak a vasárnapi iskolában. A színész arca elkomorult. Egy pillanatra elhallgatott, majd ezt mondta: „Igen, de csak azzal a feltétellel, hogy miután én elmondtam, az atya is ugyanezt teszi majd.” „Én… – mondta az idős atya – rendben, ha ezt szeretnéd, akkor megteszem.” A színész átéléssel énekelni kezdte a zsoltárt. A hangja, a hangsúlyozása tökéletes volt. A vendégek lélegzetüket visszafojtva hallgatták. Amikor befejezte, hatalmas tapsvihar tört ki. Amikor a taps véget ért, az idős pap felkelt a foteljából, és belekezdett a zsoltárba. Hangja gyenge volt, remegett és kicsit hamis volt. Viszont mire befejezte, a hallgatók mindegyikének könnybe lábadt a szeme. A színész fölállt, és remegő hangon ezt mondta: „Hölgyeim és uraim, én a szemükhöz és fülükhöz jutottam el, de ez az idős atya a szívüket érte el. A különbség nagyjából így fogalmazható meg: én a Jó pásztorról szóló zsoltárt ismerem, ő pedig a Pásztort ismeri.”

Kedves Testvérek,

Jó Pásztor vasárnapján a papi és szerzetesi hivatásokat ünnepeljük. Ezen a napon egyrészt hálát adunk azért a sok testvérért, akik megszentelt életükkel Istent szolgálják, másrészt pedig imádkozunk az Atyához, hogy hívjon meg még sokakat a papi szolgálatra, illetve szerzetesi hivatásra. Imádkozunk a hivatásokért, hiszen Jézus buzdít minket erre, amikor azt mondja:  „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratásra.”

Mi is a hivatás? Isten belső elhívása, amely azoknak szól, akiket kiválasztott. Ő azt választ ki, akit akar. Jézus azt mondta: „Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket.” Nagy megtiszteltetés Istentől meghívást kapni arra, hogy Őt szolgáljuk. 

Kedves Testvéreim, minden megkeresztelt ember részesül Krisztus általános papságában, de közülük csak néhányan  részesülnek abban, hogy áldozatot bemutató, szolgáló papok legyenek, hogy az Isten és az emberek közötti hidakká, és lelki áldássá legyenek az emberek számára. Isten nem úgy hív, hogy belenéz az ember szemébe. Az ő hívása egyszerűen ajándék azoknak, akiket meg akar szólítani. A pápától kezdve a püspökökön és papokon keresztül arra vagyunk hívva, hogy a hívek lelki igényeit szolgáljuk, akár egy pásztor a nyáját. 

Jézus a jó Pásztor. Ő ismeri nyáját, és a nyája ismeri őt. Jézus minaannyiunkat ismer, ismeri a szükségleteinket, az érdemeinket, a hibáinkat. Minden szentmisén szól hozzánk a Szentírás által, a papjaink által; szol hozzánk szüleink, családunk, barátaink által, és életünk minden eseménye által is. Ő örök életet ad a nyájának azzal, hogy a keresztség által a bárányai lehetünk. Megerősíti a hitünket azzal, hogy a bérmálás szentségében a Szentlelket adja nekünk. Folytonosan táplál minket az Oltáriszentségben és a Szentírás szavaival. Megszenteli az életközösségünket a házasság és egyházi rend szentségével. Jézus megvédi nyáját úgy, hogy a mindenható Atya szerető kezébe helyezi őket. Ő elmegy és megkeresi az elkóborolt bárányokat, és meggyógyítja őket. Ő begyógyítja a lelkünk sebeit a bűnbocsánat szentségében, és megerősít bennünket a betegség idején vagy idős korunkban az betegek szentségével.  Jézus meghalt a juhaiért. Ahogyan hajdanában a pásztor akár saját élete kockáztatásával is megvédte nyáját a vadállatoktól és tolvajoktól, úgy halt meg Jézus engesztelésül az emberek bűneiért.

Hogyan válaszolhatunk mi ma a jó pásztornak?

Legyünk jó pásztorokká. Mindannyian meg vagyunk bízva azzal, hogy egymás pásztorai legyünk. Vagyis lelkészek, szülők, tanárok, orvosok, ápolók, politikusok és alkalmazottak, mind-mind pásztorok vagyunk. Akkor válhatunk jó pásztorrá, ha szeretjük a ránk bízottakat, imádkozunk értük, időt és erőt áldozunk rájuk, és megvédjük őket a fizikai és lelki veszélyektől. A szülőknek mint pásztoroknak különösen óvatosnak kell lenni, hiszen ők válnak gyerekeik mintájává az életük vezetésével. 

Legyünk Jézusnak, a Jó Pásztornak jó bárányaivá. Vegyük magunkhoz a lelki táplálékot a rendszeres és aktív részvétellel a szentmiséken, a szentségek vételével, imaközösségekben, megújulási és missziós alkalmakon. Működjünk együtt papjainkkal úgy is, hogy tanácsokkal segítjük őket a plébánia működésének javításában, bátorítjuk őket a feladataik végzése közben, alkalmanként akár segítő kritikával is, és imádkozzunk értük. Működjünk tehát közre a különböző fórumokon, a szolgálatokban és plébániai közösségekben. 

Tehát kedves testvérek, imádkozzunk papi és szerzetesi hivatásokért, hogy több szent és Szentlélekkel eltelt pásztor vezesse, táplálja és óvja a katolikus egyházat. Keresztények a hivatásokról gondolkodva fogalmazták meg ezt az alapigazságot: Mindannyian papok vagyunk, néhányan áldozó papok, de csak egy igazi pap van. Jézus a Pap a maga teljességében, mert Ő az egyetlen közvetítő Isten és az emberek között, aki a kereszten egyetlen, igaz áldozatként feláldozta önmagát. A második Vatikáni Zsinat különös hangsúlyt helyezett arra, hogy az egyetemes papság által minden hívő, minden megkeresztelt osztozik Krisztus papságában. Köztük azok is, akik arra kaptak meghívást és köteleződtek el,  hogy egész életükön át mint felszentelt papok osztozzanak Jézus papságában. A mai hivatások világnapja arra buzdít minket, hogy imádkozzunk fiatal lányokért és fiúkért, hogy meghallják Isten hívását arra, hogy felszentelt papokként és szerzeteseként szolgálják az Istent és az egyházat. Ámen.

Kedves Testvérek!

Indiában létezik egy Diwali nevű fesztivál, ez a fény ünnepe. Általában októberben ünneplik. Az emberek lámpásokat gyújtanak az otthonaikban, és elűzik a sötétséget. A fiatalok és a gyerekek egész éjjel tűzijátékkal játszanak. Én is, mint minden más gyerek nagyon érdeklődtem a tűzijáték iránt. Az államomban 1991-ben, nem sokkal a fesztivál előtt hatalmas tűz ütött ki a tűzijátékot gyártó üzemben, és csaknem 60 gyerek vesztette életét a balesetben. Ezeknek a gyerekeknek azért kellett dolgozniuk, hogy az ünnep előtt elő lehessen állítani a szükséges tűzijáték-mennyiséget. Másnap az újságból értesültem a 60 gyerek életét követelő balesetről. Ekkor több barátommal együtt elhatároztuk, hogy soha többet nem nyúlunk tűzijátékhoz. A fesztivál ideje alatt megemlékezünk azokról a gyerekekről, akik életüket vesztették. Ez a baleset sokak szemét felnyitotta, az enyémet is. 

Ilyen vagy hasonló események, amelyek hirtelen felnyitják a szemünket, mindannyiunk életében történnek. Xavéri Szent Ferenc előkelő család gyermeke volt, Párizsban járt egyetemre. Szent Ignác folyamatosan emlékeztette őt arra a kérdésre, amelyet Jézus tett fel: „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36) És eljött az idő, amikor Xavéri Szent Ferenc választ akart kapni erre a kérdésre. Ennek a válasznak a keresése vezette őt arra, hogy nagy misszionárius legyen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy ennek a szentnek az útja Indiába vezetett, hogy az elődeimnek hirdesse az Evangéliumot, ők pedig hittek abban, amit tanított, és keresztényekké lettek. 

Isten útjai különlegesek, és eltérnek az ember útjaitól. Olyan eseményeket enged átélnünk, amelyek felnyitják a szemünket, és segítenek nekünk abban, hogy jobban irányítsuk az életünket. Nézzük csak meg az evangéliumi szakaszt, amikor a feltámadt Krisztus megnyitja a tanítványok értelmét arra, hogy megérték Isten misztériumát. Amikor Mária Magdolna sírva állt a sír mellett, Jézus megjelent neki, és megkérdezte tőle, hogy miért sír. Az asszony azt hitte, hogy a kertésszel beszél, és ezt mondta neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. (Jn 20,15-16). Mária Magdolna nem ismerte fel a feltámadt Jézust. Jézus volt az, aki segítette őt abban, hogy felismerje a hangját. Ha például Zoli nevét mondanám, akkor Zoli biztosan felismerné, hogy Mahi szól neki. Mária Magdolna elment, és azt hirdette a tanítványoknak: „Láttam az Urat.”

Jézus megjelent az Emmauszba tartó tanítványoknak, de ők sem ismerték fel. Szent Lukács világosan írja: „De szemük képtelen volt felismerni.” (Lk 24,16) Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. És mikor ismerik fel Jézust a tanítványok, és mikor segít Jézus nekik abban, hogy felismerjék őt? A kenyértöréskor. „Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték.” A tanítványok erre visszamentek Jeruzsálembe, és elmondták, hogy mi történt velük, és hogy hogyan ismerték fel az Urat a kenyértörésben. 

Jézus megjelent a bezárt ajtók mögött várakozó tanítványoknak, és így köszöntötte őket: „Békesség nektek.” Hogyan reagáltak a tanítványok? Ijedtükben és félelmükben azt hitték, hogy szellemet láttak. Aztán Jézus megmutatta nekik feltámadt testét, és azt kérte tőlük, hogy érintsék meg és lássanak. Ettől a pillanattól kezdve lassan-lassan alább hagyott a tanítványok félelme. Örömükben még mindig nem mertek hinni, annyira csodálkoztak azon, hogy milyen dolgok történnek velük. Amikor együtt ettek, Jézus ezt mondta: „Ezeket mondtam nektek, amikor még veletek voltam, hogy be kell teljesednie mindannak, amit rólam Mózes törvényében, a prófétákban és a zsoltárokban írtak.” Majd megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az írásokat. 

Kedves Testvérek! 

Amit a mai vasárnapon hangsúlyozni szeretnék, az a következő: Jézus az, aki felnyitja a lelki szemünket arra, hogy felismerjük őt. A fizikai szemünkkel csupán a kenyeret és a bort látjuk, de lelki szemünkkel láthatjuk, hogy Jézus jelen van a kenyérben és a borban. Jézus a Szentlélek ereje által segít megérteni az írásokat. 
Ha hiszem, hogy Jézus valóban jelen van az Oltáriszentségben, akkor ez azt jelenti, hogy Jézus már felnyitotta a szememet és értelmemet arra, hogy felismerjem őt. Méltónak találtattunk arra, hogy felismerjük a mennyei dolgokat. Ez az Örömhír. 
És mi a dolgunk akkor, ha már eljutott hozzánk az Örömhír? Tanúságot kell tennünk arról, amiben hiszünk. Mária Magdolna visszament, és elmondta a tanítványoknak, hogy látta a feltámadt Krisztust; a két Emmauszba tartó tanítvány visszatért Jeruzsálembe, és elmondta a többi tanítványnak, hogy találkoztak Jézussal. Péter, miután leszállt rá a Szentlélek ereje, bátor prédikációival tett tanúságot Krisztusról. 

Ha hisszük, hogy Krisztussal mi is új életre támadtunk fel, akkor itt az ideje, hogy szavainkkal és tetteinkkel is tanúságot tegyünk Krisztusról. Ezért írja Szent János levelében azt, amit a Szentleckében hallottunk: „Abból tudjuk meg, hogy megismertük, hogy megtartjuk a parancsait. Aki azt mondja: „ismerem”, de a parancsait nem tartja meg, az hazudik, és nincs benne igazság. De aki megtartja tanítását, abban Isten szeretete valóban tökéletes. Innen tudjuk, hogy őbenne vagyunk. Aki azt állítja, hogy benne marad, annak úgy kell járnia, ahogyan ő járt.” (1Jn 2,3-6)

Legyünk tehát engedelmesek, járjunk azon az úton, amelyre Jézus tanított minket, kedves testvérek. Egészen biztos, hogy érezzük azt, amikor teljesítjük Jézus kívánságait. Kérjük Őt szüntelenül, hogy nyissa meg lelki szemünket és értelmünket, hogy mindenkiben, de különösen az Oltáriszentségben felismerjük őt. Ámen. 

Kedves Testvérek!

A mai napon, alig egy héttel húsvét után, az Isteni irgalmasság vasárnapját ünnepeljük. A mai napon hálánkat fejezzük ki Isten iránt, aki Fia, Jézus Krisztus által feltámasztott minket a bűnből. A bűn miatt bűnösök voltunk, és büntetést érdemeltünk, de Isten megmutatta irántunk való végtelen irgalmát és együttérzését. A kegyelem annyit jelent, mint eltekinteni a jogosan kiszabott ítélettől vagy büntetéstől. Az egész Biblia azt tanúsítja, hogy miként gyakorol Isten irgalmat a bűnösökön. 

Mikeás prófétánál ezt olvashatjuk: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” (Mik 6,8) Később pedig így beszél a próféta: „Melyik isten olyan, mint te, aki elveszed a gonoszságot, és megbocsátod a vétkeket? Aki nem haragszol mindörökre, hanem kedved leled az irgalomban? Irgalmazz nekünk még ez egyszer, tipord össze vétkeinket, vesd a tenger mélyére minden bűnünket!” (Mik 7, 18-19)

Kedves Testvérek!

Isten a szeretet. A világ minden vallása ezen az egyszerű igazságon alapul: Isten a szeretet. Isten szeretetét először a világ teremtése által nyilvánította ki. A Biblia tanúság szerint ős-szüleink, akiket Isten saját kezével, saját képmására teremtett, valójában arra voltak hivatva, hogy egész életükön át Isten szeretetét élvezzék, de vétkeztek. A Sátán szavai csábítóan hangzottak számukra. Fontosabb volt nekik, hogy a Sátánnak engedelmeskedjenek, és így egyenlővé váljanak Istennel. Nem engedelmeskedtek Istennek és az Ő parancsainak. Így saját tettük következményeképpen gyalázatot, zűrzavart, szégyent, összezavarodottságot és bűntudatot vontak magukra. 

De Isten ekkor sem pusztította el őket, hanem csupán a kertet kellett elhagyniuk. Isten lehetőséget adott nekik arra, hogy felismerjék a vétküket, és helyrehozzák a dolgaikat. Ez volt Isten irgalmasságának az első megnyilvánulása. Ezt az isteni irgalmasságot tapasztaljuk meg a teljes Bibliában. Isten nem akarta, hogy az emberek örökre a bűn fogságában maradjanak. Számos próféta és vezető által gyakorolt irgalmat azokon az embereken, akik újra és újra vétkeztek ellene. Istennek egyetlen célja volt, ez pedig az, hogy az egész emberiséget megváltsa a bűnből. 

Az isteni szeretet és irgalom akkor nyilvánult meg legmagasabb fokon, amikor Isten szeretett Fiát, Jézust küldte a világba. Jézus, bár maga is Isten volt, emberi alakot öltött, … és engedelmeskedett az Atyának. Jézusnak minden szava és cselekedete egyetlen igazságot tett nyilvánvalóvá: azt, hogy Isten még mindig szereti a világot. Amikor gyógyított, amikor kiűzte a gonosz lelket, mind azt hirdette, hogy Isten irgalmának új korszaka, egészen konkrét formát öltve érkezett el az emberek közé. Végül pedig Jézus szenvedése, halála és feltámadása által egyszer s mindenkorra le akarta győzni a Sátánt. 

Magára vette össze bűnünket. Ezekért a bűnökért szenvedett és halt meg. Majd pedig feltámadt a halálból, hogy megmutassa nekünk, hogy nem vagyunk többé a halál foglyai, hanem Isten gyermekei vagyunk. Feltámadása új értelmet adott az emberi létnek. 

Jézus győzelme nem az apostolok hatalmas lelkesedése közepette történt, mert az apostolok elvesztették a reménységüket, féltek, össze voltak zavarodva; olyanok voltak, mint a pásztor nélküli nyáj. Leginkább lelki nyugalomra és pihenésre volt szükségük. Jézus megjelent nekik, és békét kínált: „Békesség nektek!”, majd pedig rájuk lehelt és ezt mondta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok a bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, nem nyer bocsánatot.” Nem csupán hatalmat adott nekik, hanem mindenféle kétséget eloszlatott közöttük, beleértve Tamás kétségeit is. 

Kedves Testvérek!

Amikor Isten a teremtéskor az ember orrába lehelt, akkor élet töltötte be az embert. Itt Jézus lehelt a gyenge és összezavarodott tanítványokra, és ők készekké váltak arra, hogy Jézus feltámadásának hírvivői legyenek. Miután elnyerték a Szentlelket, nem lehetett megállítani őket abban, hogy az igazságról beszéljenek Jeruzsálem népének. És szavuk elért az emberek szívéhez. A hívők száma napról napra nőtt. És azok, akik hittek Jézusban, megváltoztatták életüket. Isten gyermekeiként akartak élni. Minden figyelmüket Jézus nevének és személyének szentelték. Saját életük másodlagos volt számukra. Mindenük közös volt. Nem akadt köztük szűkölködő. Egyek voltak az Úrjézus nevében, aki vigaszt és erőt adott nekik. 

Kedves Testvérek!

Jézusnak az isteni irgalmassága egészen világosan és konkrétan jelent meg a hívek másokhoz viszonyuló példás életében. Az isteni irgalmasság és szeretet élő eszközeivé váltak az emberek között. Életük példája által mi is bíztatást kapunk arra, hogy olyan életet éljünk, amely eltelik Isten szeretetével és irgalmával. 

Mindannyian napról napra megtapasztalhatjuk az Isten irgalmát és szeretetét. Isten irgalmának és szeretetének folytonosan áradnia kell általunk is a felebaráti szeretet megnyilvánulásai által. Sokan úgy fejezték ki a felebaráti szeretetet, hogy a nagyböjti időben tartós élelmiszert hoztak a szegények számára. Minél inkább megosztjuk Isten irgalmát másokkal, annál mélyebben fogjuk tudni megérteni Jézus feltámadásának és saját feltámadásunknak a jelentőségét. 

Jézus is csak ezt kéri tőlünk: „Legyetek hát irgalmasak, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Lk 6, 36)

Nyilvánuljon meg rajtunk továbbra is Isten szeretete és irgalma. Ámen.

Kedves Testvérek!

Isten Fia megalázta magát, emberi alakot öltött; az Isten Fia, aki a mi megváltásunkért magára vállalta a szenvedést és a halált, feltámadt a halálból. Alleluja! Az Isten Fia, aki a nagyböjti idő által arra indított minket, hogy tartsunk bűnbánatot, legyünk könyörületesek másokkal szemben, mindenkit szeressünk, legyünk önfeláldozók, imádkozzunk többet, feltámadt. Alleluja.

A halál nem tudott győzedelmeskedni rajta, hiszen Ő a Feltámadás és az Élet. És feltámadása által lehetővé tette számunkra, hogy mi is feltámadjunk a bűnből. Nem vagyunk többé a bűn és a halál foglyai, hanem testvérek vagyunk Jézus Krisztusban. Lelki hatalmat kaptunk arra, hogy Istent úgy szólítsuk, hogy Abba, vagyis Atya. Jézus méltóvá tett bennünket arra, hogy Isten gyermekei lehessünk. 

Igen, most nem annak van itt az ideje, hogy amiatt szomorkodjunk, amivel vétkeztünk ellene, sem annak, hogy korábbi tetteink miatt szégyenkezzünk. Most a „felfelé tekintés” ideje van. Szent Pál így fogalmazza ezt meg a Szentleckében: „Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” (Kol 3, 2-3) Amióta életünk Krisztussal Istenben van elrejtve, csakis rá kell irányítani a figyelmünket. Ne az kösse le gondolatainkat, ami rosszat életünkben a múltban tettünk, hanem előre tekintsünk, életünk fényes jövőjére – Jézus által, Jézussal és Jézusban. 

Mária Magdolna Jézusra irányította a figyelmét. Nem tudott aludni ezen a különös éjszakán. Igen, az Evangélium arról beszél, hogy a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, elindult a sírhoz. Ez rámutat arra, hogy mennyire szerette Jézust, aki kiszabadította őt bűnös életéből. Hiányzott neki ez a megbocsátó Jézus. A sír felé tartott, és arra gondolt, hogy talán Jézus sírjának a közelében megnyugvást talál. Meglepetésére üresen találta a sírt. Nem volt ott Jézus teste. Az apostolokhoz futott a hírrel, majd Péter és János is a sírhoz futottak, de ők is csak az üres sírt találták. 

Jézus később többször is megjelent tanítványainak, kinyilvánította nekik dicsőségét. Az Olvasmányban Szent Péter szavait hallottuk: „Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10, 39-41) Nem csoda hát, hogy az egyház a húsvéti örömhír kihirdetésénél, amit a tegnapi vigília szertartásban hallottunk, így ujjong: „Az égben immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa: és ujjongjanak Isten csodálatos művei: fölséges nagy királyunk, Jézus Krisztus feltámadt.”

A húsvéti örömhír, kedves testvérek, valóban a keresztény hit magva, középpontja. Jézus Krisztus meghalt, de újra él! Krisztus szeretete diadalt aratott. Diadalmaskodott a bűnön és a halálon, nekünk pedig az életnek egy új minőségét adta. Semmi sincs úgy, mit volt korábban. Soha többé nem lehet a bűné a végső győzelem. Ezért a húsvéti időben és év közben is így imádkozunk: „Halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nékünk, Urunk Jézus, jöjj dicsőségben!”

Szent Péter ezt mondja: „Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt. A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát.” (ApCsel 10, 42-43) Ahogyan a feltámadt Jézus parancsolta, az apostolok, miután elteltek a Szentlélek erejével, hirdetni kezdték az örömhírt. Ettől kezdve a hír gyorsan terjedt embertől emberig, csoporttól csoportig, felkavarva a hívők egész közösségét. 

Ez az igehirdetés jutott el a mai napon hozzánk. Hitünk ezért nem valahol a ködös múltban hallott elvont szavakon alapul. Valóságként született meg, olyanoknak a tanúságtétele és igehirdetése alapján, akik maguk tapasztalták meg, és vitték hírét. Szent Pál is ezt igazolja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” Majd a továbbiakban úgy magyarázza, hogy a feltámadt Jézusba vetett hit az üdvösség forrása: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” (Róm 10, 9)

Miért van a feltámadásnak ilyen fontos, ilyen központi szerepe a hitünkben? Azért mert a feltámadás által nyilvánul meg Isten szeretetének határtalansága; a feltámadás teszi nyilvánvalóvá Isten irántunk való szeretetének mélységét és minőségét. Ezért a húsvéti örömtől eltelt szívvel énekelhetjük a zsoltárossal: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.” (Zsolt 118, 1)

Jézus halála és feltámadása nem csupán egy olyan történelmi esemény, amely Jézus személyével 2000 évvel ezelőtt esett meg. Sokkal inkább olyan tapasztalat, amely a Jézusban hívő ember mindennapi életét érinti, az emberi élet jellegét változtatja meg. Szent Pál úgy jellemzi a keresztény életet, mint folytonos részesülést Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk.” (Róm 6, 4)

Így tehát a Húsvét emberei vagyunk. Magunkra kell vállalnunk a kötelességünket, hogy meghalunk a bűnös szokásainknak, és ezentúl a világosság gyermekeiként élünk. „Öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben.” (Róm 13, 12-13)

Igen, a Húsvét embereiként gondolataink azon járjanak, ami odafent van, ne pedig földi dolgokon. Hirdessük a Húsvét örömhírét, építsük Isten országát a családunkban, közösségeinkben. Ámen. 

„Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted… fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad.” (Iz 60, 1,2)

Kedves Testvérek!

Ezen a csodálatos estén megtapasztalhattuk, hogy felettünk ragyog Isten dicsősége; megtapasztalhattuk Istennek az erejét, öröm és lelkesedés tölt el minket, hiszen nem vagyunk többé a bűn és a halál rabszolgái. A bűnnek nincs hatalma rajtunk. Jézus kínszenvedése, halála és feltámadása által legyőzte a halált, és új életet adott nekünk. Ez a feltámadásnak és a ragyogásnak az ideje. 

A böjtölésünk, imáink, nagyböjti áldozataink, jócselekedeteink nem voltak fölöslegesek; egyetlen olyan pillanat sem volt fölösleges, amikor elutasítottuk a bűnt; nem mentek veszendőbe azok az átélt bántások, kritikák, rágalmazások, amelyeket az igazságért szenvedtünk el. Az ilyen nagyszerű cselekedetek valamilyen módon mind hozzájárultak ahhoz, hogy Krisztussal együtt most mi is feltámadjunk. Minden szomorúságunk örömre váltott; minden csalódásunk reménységbe fordult. 

Az evangéliumban arról a néhány asszonyról olvastunk, akik kora reggel drága olajokkal Jézus sírjához mentek, hogy bebalzsamozzák Jézus testét. Mély szomorúság töltötte el őket, hiszen elvesztették Jézust; fájdalommal nézték a kereszten függő és meghaló Krisztust; bánat töltötte el őket, amikor látták, amint Jézus testét a sírba teszik, a sírt pedig hatalmas kővel zárták el. Minden csodálatos volt, amíg Jézust követték, elvesztése pedig szörnyű élmény a számukra. 

Ezek az asszonyok pontosan tudták, hogy Jézus sírját egy nehéz kővel zárták le, mégis elindultak a sírhoz. Amíg a sír felé tartottak, arról beszélgettek, hogy ki hengeríti majd nekik el a követ. Lehet, hogy arra gondoltak, hogy majd a sírt őrző katonákat kérik meg, hogy segítsenek nekik. De meglepetésükre üresen találták a sírt. Elszomorodtak. Már Jézus elvesztése is nagyon fájt nekik, az üres sír láttán pedig összeomlottak. Hová menjenek, kit kérdezzenek? Teljesen tanácstalanok voltak. Ekkor megjelent egy angyal, és azt mondta nekik: „Ne féljetek. Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!”

Az asszonyok voltak az elsők, akik örömhírt vittek a tanítványoknak Jézus feltámadásáról. A tanítványok pedig hittek annak, amit az asszonyok mondtak. Hitük később, amikor a feltámadt Jézus többször is megjelent nekik, még erősebb lett. Amint megbizonyosodtak arról, hogy Jézus feltámadt a halálból, öröm töltötte el őket, és új élettel teltek el a feltámadt Jézusban. 

A húsvéti vigília szertartása ezért használ két olyan jelentős szimbólumot, amelyek szorosan kapcsolódnak a feltámadáshoz: az első jelkép a tűz, amely világossággá válik. A világosság a legerősebb és legegyszerűbb természetes jelkép. A teremtéskor Isten azt mondta: legyen világosság. A fény a belátás és a megértés egyetemes szimbóluma is. Ezért kezdtük a húsvét vigíliájának szertartását az ünnepélyes fényszertartással, és gyújtottuk meg a húsvéti gyertyát. A húsvéti gyertya Jézusnak, a világ Világosságának a jelképe, Jézusnak, aki elűzi a sötétséget, és utat mutat nekünk. A második jelkép a víz. A víz minden kultúrában a megújulás, a megtisztulás, az élet újrarendezésének a jelképe. Ma ünnepélyes szertartással áldjuk meg a keresztelő kutat, belemártjuk a húsvéti gyertyát, a feltámadt Krisztus jelképét. Ezt követően ünnepélyesen megújítjuk keresztségi fogadalmunkat. A keresztvíz lemosta bűneinket, új teremtményekké lettünk, Isten gyermekeivé a Szentlélekben való új élet által. Szent Péter így mondja: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.” (1Pét 2, 9)

Keljünk fel és ragyogjunk, hiszen elérkezett a világosság, Isten dicsőségének fénye ragyog felettünk. Tegyünk tanúságot a feltámadt Krisztusról, aki minket is feltámasztott a sötétségből, a halálból, a bűnből. Örökre maradjunk bennünk az Úrban való örvendezés. Hirdessük annak a dicsőségét, aki a sötétből meghívott bennünket csodálatos világosságára. Ámen. 

Kedves Testvérek!

Biztos vagyok abban, hogy mindannyian hallottunk már olyan bírókról, akik bizonyos érdekeknek megfelelően hibás ítéletet hoznak, és együtt érzünk azokkal, akikkel szemben igazságtalanság történt. Az első nagypénteken Pilátus nem tévedett. Pontosan tudta, hogy mit tesz, és nyilvánosan ki is jelentette: „Elém vezettétek ezt az embert mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom.” (Lk 23, 14-16) Pilátus átadta Jézust a katonáknak, hogy megostorozzák, töviskoronával megkoronázzák, de nem bocsátotta szabadon. Engedett a vének és a farizeusok nyomásának, és elítélte Jézust, akit korábban ártatlannak nyilvánított. 

Igen, Pilátus elítélte Jézust és a vének és a faruzeusok kezébe adta, de hol voltak ekkor azok a tanítványok, akiket Jézus maga választott ki arra, hogy vele étkezzenek, vele járjanak? Hol voltak azok az emberek, akikből Jézus kiűzte a gonoszlelket? Hol voltak azok, akik megérintették, és meggyógyultak a súlyos betegségükből? Hol volt az a férfi, aki 38 éven át feküdt a Bethesda fürdőnél? Hol volt a tíz leprás, akik megtisztultak? Hol volt az a vak, aki visszanyerte látását, amikor így kiáltott: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”? Hol volt az a tömeg, amelyet Jézus jóllakatott kenyérrel és hallal? Hol volt az az asszony, akit házasságtörés miatt halálra akartak kövezni, de Jézus megmentette? Miért hallgattak ezek az emberek, amikor Jézust letartóztatták ezen a napon? Miért nem jöttek, hogy segítsenek Jézusnak, vagy legalább miért nem tartottak vele? 

A tanítványok szertefutottak, Péter háromszor megtagadta. Júdás pénzért elárulta. Igen ez volt az első nagypéntek „bűnös csendje”. Az első nagypéntek teli volt az olyan emberek árulásával, akik csak jót kaptak Jézustól. Ezek az árulások nehezebbek voltak, mint a kereszt maga. 

Krisztus szenvedése nem csupán egy történelmi esemény, hanem napjainkban is tart. Krisztus szenved akkor, amikor akár napjainkban is igazságtalanság éri az ártatlanokat. Gondoljunk a soha el nem követett vétkekért ártatlanul lemészárolt szíriai gyerekre; gondoljunk azokra a szegényekre, akiket a gazdagok és hatalmasok kizsákmányolnak; gondoljunk azokra az atrocitásokra, amelyeket a gazdag államok követnek el a szegényekkel szemben; gondoljunk a gazdagokra, akik pazarolják és kidobják az ételt, míg a világon gyerekek ezrei fekszenek le félig vagy teljesen üres gyomorral. Krisztus ma is különböző kereszteket cipel, amelyeket a világ helyez a vállára. 

Mi is rátesszük a keresztet Jézus vállára azzal, hogy hallgatunk akkor, amikor igazságtalanság történik? Közönyösek maradunk akkor, amikor másnak szüksége lenne ránk? Mi, keresztények is pazarlóan bánunk az étellel? 

Kedves Testvérek!

Nem szeretnénk további kereszteket tenni Jézus vállára. Most Jézus szenvedésén és kereszthalálán szomorkodunk, Ő magára vállalta ezt a szégyenteljes büntetést olyan bűnökért, amelyeket soha nem követett el. Ne engedjük, hogy ez a szomorúság csupán üres érzés legyen. Legyen ez olyan szomorúság, amely változást hoz a szívünkbe, gondolatainkba. Legyen ez olyan szomorúság, amely kész Jézus nevében áldozatot hozni, kész kiállni a körülöttünk élő ártatlanok mellett. Jézus miatt érzett szomorúságunk gyógyítson minket, vezessen ki bennünket az önelégültségünkből, és juttasson el egy olyan életre, amelyben eltelünk az Ő együttérzésével és szeretetével. 

Jézus mondja: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Érezzük most át, hogy Jézussal együtt meghalunk a bűnnek, de Jézussal együtt támadjunk is fel egy új, lelki gyümölcsökkel teli életre. Ámen. 

Kedves Testvérek!

Az elmúlt negyven napban arra készültünk, hogy részt vegyünk Urunk, Jézus Krisztus ma kezdődő húsvéti szent titkában. Mindazok az áldozatok, amelyeket ez idő alatt hoztunk: a böjtölésünk, a több elmondott ima, a különleges szeretet, odafigyelés, azok a jócselekedetek, amelyekkel a szegények és a szükséget szenvedők felé fordultunk, a felebarátainknak való megbocsátás nem volt felesleges, hanem mind arra készített fel bennünket, hogy méltó módon vegyük körül az oltárt, és méltó módon ünnepelhessük Urunk, Jézus Krisztus húsvéti szent titkát. Urunk, Jézus Krisztus húsvéti misztériuma az utolsó vacsora termében kezdődik, ahol megalapította az Oltáriszentséget és az Egyházi rend szentségét. Ma mi is ott vagyunk Jézussal és az apostolokkal együtt az utolsó vacsora termében, hogy tanúi legyünk annak, ahogy Jézus megalapítja ezeket a szentségeket. 

Mit is tett Jézus az utolsó vacsora termében? 

Ez nem egyszerűen egy olyan utolsó vacsora volt, amelyet Jézus halála előtt a tanítványaival töltött; ez nem egyszerűen a Pászka vacsora volt, amellyel Izrael népe az egyiptomi fogságból való szabadulást ünnepli. Ez ennél több volt. Jézus egészen különleges dolgot tett ezen az éjjelen; olyan emlékezetes dolgot, amelyről ezen az estén el kell gondolkodnunk. 

Jézus, akár a többi zsidó, elfogyasztotta a húsvéti vacsorát, de egészen új jelentést adott neki. „Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Szavainak erejével a közönséges kenyeret és bort testévé és vérévé változtatta, és lelki táplálékul adta tanítványainak. Ettől kezdve ez az étel már nem az egyiptomi fogságból való szabadulásra emlékeztet. Ettől kezdve örökké a saját szabadulásunkat jeleníti meg: a halálból az életre; a saját szabadulásunkat a sötétségből a világosságra, a saját szabadulásunkat a halálból az örök életre. 

Szanszkrit nyelven létezik egy énekelt imádság, vagyis himnusz. Így szól:

असतोमा सद्गमय,

तमसोमा ज्योतिर्गमय ।

मृत्योर्मा अमृतंगमया,

शान्ति शान्ति शान्तिः ।।

Ennek jelentése magyarul:

A nem valóditól az igaz felé vezess
A sötétségből vezess a fény felé
A halálból a halhatatlanság felé vezess
béke, béke, béke…

Jézus azt akarja, hogy mindannyian elnyerjük az örök életet. De ez csak akkor lehetséges, ha magunkhoz vesszük Jézus testét és vérét. Ezért, aki eszi Jézus testét, és issza az ő vérét, az a nem valóditól a valódi felé; a sötétségből a fény felé; a halálból az örök élet felé tart. 

Kedves Testvérek!

Milyen nagyobb ajándékot tudna Jézus adni, mint önmagát? Teljesen jelen van az Oltáriszentségben, és mindaddig jelen is lesz, amíg vissza nem tér dicsőségben. Jézus nem csak az utolsó vacsora termében adta ajándékul az Oltáriszentséget, hanem megadta annak a lehetőségét, hogy minden szentmisében, amelyen részt veszünk, megünnepeljük húsvét szent titkát. És ezt a lehetőséget egy másik szentség formájában, az Egyházi rend szentségében adta tanítványainak. 

 Az Oltáriszentség és az Egyházi rend szentsége szoros kapcsolatban állnak egymással. Jézus papokká tette tanítványait, hogy ünnepeljék az Eucharisztiát, ami arra a legszentebb áldozatra emlékeztet minket, amit Jézus másnap kereszthalálával mindannyiunkért bemutatott. Minden egyes alkalommal, amikor részt veszünk a szentmisén, ugyanebben a szent áldozatban részesülünk. És minden megkeresztelt embernek megadatott a lehetőség, hogy osztozzon Krisztus egyetemes papságában. Mi közösen ajánljuk fel Jézus testét és vérét, mint tökéletes áldozatot bűneinkért és egész világért a Mennyei Atyának. De vannak emberek, akiket Isten arra választott ki a többiek közül, hogy a szolgáló papság tagjai legyenek, és így mintegy hidat képezzenek Isten és az emberek között. A felszentelt pap mutathatja be az áldozatot az emberekért, kimondva Jézus szavait a szentmisén. Vagyis, amikor a pap a szentmise alatt az oltárnál áll, akkor Jézus Krisztus helyén áll. 

Stóla és kendő annak a könyvnek a címe, amely Tony Bellónak, egy olasz püspöknek az üzenetét foglalja össze, aki 1993 nagycsütörtökén 58 éves korában halt meg. A halálos ágyán diktálta ezeket a püspöki leveleket egyházmegyéje papjainak. Felszólította őket, hogy maradjanak hűek a „stólához és a kendőhöz”. A stóla a Krisztussal való egységet jelenti az Eucharisztiában, a kendő pedig a szolgálat által megvalósuló egységet az emberekkel. A püspök arra szólított fel, hogy papjai az Oltáriszentségben maradjanak egységben az Úrral, a szolgálat által pedig az emberekkel. E két dolognak, az Oltáriszentségnek és az Egyházi rend szentségének a megalapítása valójában a „stóla és kendő” ünnepe, vagyis a szeretet és a szolgálat ünneplése. 

Jézus szolgálat által mutatta meg az emberek iránti szeretetét. Az utolsó vacsorán fogta a kendőt, és megmosta tanítványai lábát. Jézus térdre ereszkedett, és megmosta a bűnösök lábát!! Mekkora alázatot tanúsított az emberek iránt! Péter és a tanítványok nem is értették, és nem is akarták elfogadni, hogy Jézus megmossa a lábukat. Alázatosak voltak Jézus alázatosságának láttán. Péter meg is akarja előzni, hogy Jézus megmossa a lábát. De Jézus ezt mondja neki: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem.” „Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” (Jn 13, 8) Mit is jelent ez? Azt, hogy aki részesévé lesz az Oltáriszentségnek, annak el kell köteleződnie az emberek szolgálatára. 

Kedves Testvérek, 

A mai napon arra vagyunk meghívva, hogy húsvét misztériumának három napig tartó ünneplése által átalakuljunk; arra vagyunk hívva, hogy Jézust kövessük, aki lehajolt és megmosta tanítványai lábát. Nem elég, hogy eljövünk a templomba, és itt eleget teszünk a kötelességeinknek, majd hazamegyünk. Jézus lelkületét kell magunkkal hazavinnünk. A egymás szeretetének és szolgálatának Lelkét. A lábmosás jelentése, hogy alázatos szeretettel forduljunk másokhoz még akkor is, ha azok nem szolgálnak rá a szeretetünkre. Jót kell tennünk másokkal akkor is, ha ők nem viszonozzák a jóságunkat. Mások szükségét ugyanolyan fontosnak kell tartanunk, mint a magunkét. Szívből meg kell bocsátanunk másoknak, még akkor is, ha nem mondják azt, hogy „Sajnálom.” Szolgálnunk kell másokat még akkor is, ha ez a tevékenység nekünk nehézséget okoz. Éreztessük másokkal, hogy törődünk velük akkor is, ha szomorúak és elesettek. Bánjunk bőkezűen azzal, amink van. 

Bosszú helyett tartsuk oda a másik arcunkat is, ha igazságtalanul bánnak velünk. Módosítanunk kell az elképzeléseinket, hogy mások szükségén segítsünk szolgálattal a viszonzás elvárása nélkül. 

Igen, kedves testvérek, legyünk hálásak a Mennyei Atyának, aki egyszülött Fiát küldte a világba, hogy megmentse azt a bűntől és a halától; legyünk hálásak Jézusnak, hogy ezen a napon megalapította az Oltáriszentség és az Egyházi rend szentségét; legyünk hálásak a Szentléleknek, aki szüntelenül arra ösztönöz minket, hogy vegyünk részt az Eucharisztia ünneplésében. 

A hálának ezzel az érzésével ünnepeljük húsvét misztériumát az elkövetkező három napban is. Szenvedjünk Krisztussal bűneinkért, haljunk meg Krisztussal, és támadjunk fel Krisztussal. Ámen. 

Kedves Testvérek!

2001-ben teológushallgató voltam. Ekkoriban minden teológushallgató számára kötelező volt, hogy Joseph Ratzinger bíboros teológiai gondolatait és nézeteit tanulja. II. János Pál pápa 2005. április 5-i halála után a bíborost pápává választották. Örültem annak, hogy olyan valaki lett a pápa, akiknek teológiai tanításáról már hallottam. Az örömöm boldogsággá változott, amikor személyesen is találkozhattam vele a Vatikánban. A közvetlen kézfogás, az a néhány szó, amit váltottunk és a nekem ajándékozott rózsafűzér nagyon sokat jelentenek nekem. Még a hozzám intézett szavaira is emlékszem. Azt kérdezte tőlem: „Hol szolgálsz most?” Én pedig válaszoltam: „Jelenleg a budapesti érsekségen szolgálok, Magyarországon.” Erre ezt mondta: „Óh…, a magyar nehéz nyelv.” Én pedig ezt mondtam: „Ez így van, azért járok iskolába, hogy megtanuljam a nyelvet.” Ezt mondta: „Minden jót!” A kettőnk közötti személyes beszélgetés mindössze néhány percig tartott, de a hatása sokkal hosszabb. Ha valakit könyvekből, képekről ismerünk, az egészen más, mintha személyesen is kapcsolatba kerülünk vele. 

Keresztelő János a Messiásról tanított, és arra buzdította az embereket, hogy tartsanak bűnbánatot. Amikor megkeresztelte Jézust, akkor pedig arra figyelmeztette tanítványait, hogy Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Erre két tanítványa, Fülöp és András csatlakozott Jézushoz. Addig csupán hallottak Jézusról, de most látták és követték őt. Amikor Jézus megfordult, és megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, akkor ők visszakérdeztek: „Uram, hol laksz?” Jézus így válaszolt: „Gyertek, és nézzétek meg!” Ezen az éjszakán vele maradtak. Másnap András testvéréhez, Simonhoz igyekezett, és ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást!”, majd elvitte testvérét Jézushoz. Fülöp pedig barátjához, Natánaelhez ment, neki mondta: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvényei és a próféták írnak, Jézust, a názáreti József fiát.”

Fülöp és András mindössze egyetlen estét töltöttek Jézussal, és mégis megértették, hogy megtalálták a Messiást. És amint felismerték Jézusban a Messiást, azon igyekeztek, hogy másokat is Hozzá vezessenek. Segítenek abban, hogy szeretteik is személyesen tapasztalják meg Jézust. Így lehet igaz módon megélni a tanítványságot. 

Néhány görög Fülöphöz fordult, és ezt mondta neki: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp ezután Andráshoz ment, majd együtt mentek Jézushoz, és mondták el neki a kérést. Miután Jézus megismerte a kérésüket, nem adott nekik közvetlen választ. Ehelyett azt mondta: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Isten fia…” Úgy tűnik, mintha nem is lenne kapcsolat a tanítványok kérése és Jézus válasza között. De gondolkodjunk el ezen kicsit mélyebben.

Először is: a görögök látni akarták Jézust. Többször olvashatjuk a Szentírásban, hogy „látni” akarják, hogy néz ki Jézus, hogyan beszél, és mit tesz. Zakeus például egyike volt azoknak, akik látni akarták Jézust. Nyugodtan nézhette volna Jézust távolabbról. De Jézus nem akarja, hogy emberek és közte távolság legyen. Azt akarja, hogy kövessék őt. Jézus azt is tudja, hogy az ő ismerete nem biztosítéka a könnyű, nehézségektől és akadályoktól mentes életnek. A követői sokkal inkább hasonlítanak a búzaszemre, amelyik a földbe hull és meghal, hogy gazdag termést hozzon. 

Mi sem csupán azért jöttünk a templomba, hogy lássuk Jézust, vagy csupán azért, hogy teljesítsük a vasárnapi kötelességünket, hanem azért, hogy hallgassuk Igéjét, hogy vele együtt ajánljuk fel magunkat az Atyának, hogy testével és vérével tápláljuk a lelkünket, és ennek segítségével Jézusnak tetsző, igaz életet élhessünk. Ezért mondjuk imáinkat hangosabban, dicsőítjük énekkel az Urat, ülünk, felállunk, és ezért térdelünk le az Oltáriszentségben jelenlévő Úr előtt. Más szóval: egész énünk, egész testünk és lelkünk részt vesz Jézusnak abban az áldozatában, amelyet egykor a Kálvária-hegyen bemutatott. Mi sem csupán látni szeretnénk Jézust, hanem követni akarjuk Őt. Ebben az összefüggésben mondja a mai Evangéliumban Jézus: „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.”

Másrészt viszont, amikor Jézus azt hallja, hogy néhány görög látni akarja, ezt mondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Lehetséges, hogy Jézus annak örült, hogy megtudta, hogy híre, az amit, mondott, és az, amit tett, eljutott a zsidó területeken túlra, vagyis a nem zsidó embereket is elérte. A megváltás, amiért jött, az egész emberiségnek szól, nem csupán a zsidóknak. Ezért mondja: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Az is lehet, hogy Jézus lelke olyan szomorú volt, hogy nem is tudott figyelni arra, amit a tanítványok mondtak, hanem magának mondja: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem.” (Jn 12,27)

Elérkezett az idő, és mielőtt felemelkedik a földről, teljesítenie kell az Atya tervét. Saját életével kell váltságdíjat fizetnie a világ megváltásáért. Ezért kéri az Atyát: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” (Jn 12,28) És Isten meg is dicsőítette Jézust halálból való feltámasztása által, és ezzel megváltotta az egész világot.

Kedves Testvérek!

A nagyböjti idő alatt mindent megteszünk azért, hogy ellenálljunk azoknak a kísértéseknek, amelyek bűnbe visznek; bűnbánatot tartunk, sok jót teszünk; féken tartjuk a nyelvünket, és vigyázunk arra, hogy mit teszünk, nehogy ismét bűnbe essünk. Megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy kövessük Jézust azzal, hogy megbocsátunk másoknak, kedvesen beszélünk embertársainkkal. Legyünk biztosak abban, hogy Isten minket is megdicsőít majd. 

Hogyan dicsőít meg minket? Isten így szól Jeremiás próféta által: „Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök… Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek… megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.” (Jer 31,31-34)

Isten meg akar nekünk bocsátani, és nem akar emlékezni bűneinkre. Bízzunk irgalmasságában! Szeret minket, vigyáz ránk és azt akarja, hogy örökké éljünk. Éljünk békésen Isten jelenlétében. Maradjunk Jézussal, és tapasztaljuk meg erejét! A szentmisén, szentségimádáson és más szentségek által megtapasztalhatjuk jelenlétét és erejét. Ezután is kérjünk ehhez lelki megerősítést Jézustól, aki az Út, az Igazság és az Élet.

Ámen.