2026. SZEPTEMBER 18–20.
„Töltsünk együtt egy személyes hétvégét az Úrral! Engedjük meg Neki, hogy közelsége, együttérzése, gyöngédsége megérintse szívünket!” – így hangzott a meghívás a bodajki lelkigyakorlatra.
Vágyakkal és várakozással telve készültünk a lelkigyakorlatra. A megelőző napok (hetek?) szentmiséi után szinte olyanok voltunk, mint a gyermekek: azt számoltuk, hogy hányat kell még aludni… Hogyne vágytunk volna arra, hogy az Úr közelsége megérintsen, hogyne akartuk volna, hogy úgy töltsünk időt együtt, hogy pont erre lesz itt az alkalmas idő!
A bodajki kegytemplom kijáratánál egy nagy edényből pici cédulákon üzeneteket lehetett kihúzni. Sokat jelentett nekem, hogy az első esti, kis papírkámon egy Lisieux-i Szent Teréztől származó idézet állt: „Pont annyit kapunk Istentől, amennyit remélünk.” Reményekkel telve érkeztem, biztatásként értelmeztem az üzenetet.
Hogy az Úr hangjának meghallásához csend kell – megtapasztalhattuk már az első este szentségimádásában. Ebben a csendben felerősödött a jézusi köszöntés: „Békesség nektek!” Megérezhettük, mit jelent az, hogy Jézust, aki a sebeivel mutatkozik be, értem sebezték meg, értem halt meg, és Ő mégis arra bátorít, hogy merjek ránézni, érintsem meg a sebeit.
A lelkigyakorlaton a lelkünket gyakorlatoztattuk, tanultuk, hogyan kapcsolódjunk Istenhez, hogyan tudunk vele beszélgetni, hogyan hallhatjuk meg a hangját. Ehhez jelentettek segítséget Gábor atya bevezető tanításai (impulzusai), valamint azok a feladatok, amelyeket kézbe kaptunk, hogy visszavonulva végigimádkozzuk, átbeszélgessük az Úrral a kérdéseket. Megkereshettük a saját „csipkebokrunkat”, ahol jelenvalóvá válhattuk a valóságos Jelenlévő előtt. Kipróbálhattuk, milyen, ha mindent, ami körülvesz ajándékként élünk meg. Imádságos reflexióban meghallhattuk az Isten szerinti nevünket, amit attól az Istentől kaptunk, aki öröktől fogva ismer: „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt még meg belőlük” (Zsolt 139, 16). De mindez nem puszta tudás, hanem az emberhez fűződő személyes, érzelmi és cselekvő viszony is: „mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek” (Jer 1,5), „ne félj tőlük, mert én veled leszek és megmentelek” (Jer 1, 8)
Többféle imamódot is gyakoroltunk (vezetett, ritmikus, szemlélődő), megélhettük, melyikben hogyan tudunk jelen lenni, hogyan tudunk úgy figyelni, hogy érzékeljük a mellettünk lévő Urat. Két szentségimádás, három szentmise, impulzusok és a csendben, személyesen, velünk találkozni akaró Isten közelsége – így is összefoglalható a lelkigyakorlat. Az igazi, nagy dolgok az Úrral folytatott párbeszédben zajlottak, abban a párbeszédben, amelyre való felhívás az impulzusok alatt született meg, és a félrevonult, önálló „munkában” teljesedett ki.
A három nap alatt a csend megtartása bizonyult a legnehezebbnek, zajos világból jöttünk, keveset vagyunk csendben. Nagyon nagy áldás volt, hogy lehetőségünk volt ezt gyakorolni. Utóbb kiderült, hogy közösségünk egyik tagjával mindketten úgy érkeztünk, hogy valamit majd a lelkigyakorlaton megbeszélünk, nem került rá sor, fontosabb volt a másik csendjének védelme, tisztelete. Hála érte.
Nagyon szép napok voltak ezek. A szőnyeg visszája című Reményik-verssel kezdtünk: ,,A világ Isten-szőtte szőnyeg, Mi csak visszáját látjuk itt, És néha – legszebb perceinkben – A színéből is –– valamit.”
Ezekben a napokban ez történt: megláthattunk a szőnyeg színéből is valamit, és megvalósulhatott az, ami a meghívásban elhangzott: az Úr közelsége, együttérzése, gyengédsége megérinthette a szívünket.
Zajos világba tértünk vissza, igyekszem őrizni a lelkem csendjét, integrálni a zajt. Tanulni, hogy a zajban is lehet csend. Nagyon jó lenne ezt majd még együtt is gyakorolni, jó lenne, ha lenne folytatás, közösségben is.
Köszönet a lelkigyakorlat „ötletgazdájának”, Hajninak. Hálás köszönet Gábor atyának, hogy időt, figyelmet, szeretetet szánt ránk, hogy derűs, mély hitével támogat és segít minket azon az úton, amelyben megtanuljuk megtalálni magunkat Istenben, ahol létrejöhet a valódi találkozás.
