2026. AUGUSZTUS 20.
Gyerekkorom óta életem része a templombúcsú, ráadásul az augusztus 20-i búcsú. Nagyszüleim Vas megyei falujában ugyanis szintén Szent István tiszteletére szentelték a templomot, az pedig nem is lehetett kérdés, hogy búcsúra „hazamegyünk”. Valószínűleg ezért is könnyebb nekem ezzel az időponttal szeretettel azonosulni.
Miért is kiemelt nap a búcsú? A templombúcsú születésnap, a templom „születésének” vagyis szentelésének napja. Ezért ezen a napon hálát adunk azért, hogy van egy olyan templom, amit otthonunknak érezhetünk, ahol Krisztus folyamatos jelenlétében lehetünk, egyénileg és közösségben is imádkozhatunk. Illő tehát, hogy megemlékezzünk erről a közösségünk életében különlegesen is pirosbetűs napról.
Ezt tettük idén is: lelkesen készültünk, számoltuk a gombokat, izgatottan figyeltük, hányan leszünk, hámoztunk, daraboltunk, főztünk és pakoltunk. Minden elkészült időre. Fontosnak gondoltam/gondolom, hogy a segítők ne távolról vegyenek részt az ünnep legfontosabb eseményén, a szentmisén, hanem mindannyian ott tudjunk lenni a háladáson. Így is lett, hála érte.
Balogh Attila kanonok atya, az esztergomi szeminárium rektora celebrálta a szentmisét. Jó volt bepillantani a két atya lelki közelségébe. A szeretetteljes, baráti kapcsolat a köszöntésnél és a bemutatkozásnál is megmutatkozott, és valahogy kedves természetességet varázsolt az ünnepi hangulatba. Attila atya prédikációjában három elemet emelt ki Szent István király Intelmeiből: a katolikus hit megőrzését, az elődök tiszteletét és az imádság megtartását.
Katolikus hitünk az a gyökér, amely belehelyez minket a Krisztust követők több évezredes családjába, megmutatja az Istenhez közeledés módját, és biztos keretet ad a személyes Isten-kapcsolatunknak. Megható volt, hogy Attila atya „felkészült” a szemeretelepi közösség történetéből. Az elődök tiszteleténél megemlékezett azokról az atyákról és hívekről, akiknek nagylelkűsége, szeretete, munkája kellett ahhoz, hogy itt templom épüljön, és ott immár közel 90 éve közösség legyen. A prédikáció talán legerőteljesebb része az imádságról, az Úrral való együttjárásról szólt. Többször is hangsúlyozta, hogy szép dolog a közösségi élet egy plébánián, de soha ne feledkezzük meg arról, hogy minden buzgólkodásunk, szervezésünk, tevékenységünk középpontjában az Úr legyen, hiszen csakis Őáltala, Ővele és Őbenne létezünk.
A szentmise és az ebéd között épp annyi idő maradt, hogy játsszunk kicsit a templomkertben. Nem öncélúan, hanem úgy, hogy meg kelljen szólítani egymást, egy-két szót váltani, néhány, a közösséghez kapcsolódó információhoz hozzájutni. Jóleső érzés volt látni, ahogy öröm csillant a szemekben játék közben, és legalább ennyire azt is, hogy a vendégatyák, sőt vendéghívek is bekapcsolódtak a mókába.
Az ebédet – hagyománytiszteletből lecsó – a Don Bosco Közösségi Házban fogyasztottuk el. A közösség tagjainak köszönhetően édességek, sósságok és gyümölcs is kerülhetett az asztalokra. Ebéd után volt idő egy kis beszélgetésre, megoldhattunk egy a templomunk történetéhez kapcsolódó kvízt, sőt bűvészbemutatót is láthattunk.
Bensőséges, szép ünnep volt. Köszönet érte mindenekelőtt Neki, aki megengedte, hogy legyen mit ünnepelnünk, aki tekintetével és óvó kezével kíséri évtizedek óta ennek a közösségnek az életét. Köszönet az atyáknak, akik imádságos jelenlétükkel vezették a hálaadásunkat, és persze mindazoknak is, akik meghallották a hívást, és bekapcsolódtak azokba a munkákba, amelyek átélhetőbbé, meghittebbé tették ezt az alkalmat.
Vannak születésnapok, amelyek nem szerencsés időpontban vannak – aki például szenteste született, tudna erről mesélni –, viszont, mivel nem mozgóünnepek, lehet velük számolni. Tartsuk észben, készítsük rá a lelkünket, hiszen jövőre újra elhangzik a meghívás a születésnapi eseményekre.
Aki szívesen beleolvasna az Intelmekbe, itt könnyel elérheti (nem hosszú): https://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm