Heti Üzenet

2017. November 12. Vasárnap

Keressük a bölcsesség ajándékát

Mahi atya prédikációja – Évközi 32. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Novemberben azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már eltávoztak ebből a világból. Újra és újra eszünkbe jutnak a velük kapcsolatos emlékeink: mit mondtak, hogyan mondták, mit tettek, hogyan tették. Születésüktől a halálukig nagyon sok szeretetet és gondoskodást kaptak, és fejezték ki mások iránti szeretetüket és gondoskodásukat. Amikor eljött annak az ideje, hogy elhagyják ezt a világot, mindent elhagytak, csupán kedves emlékük maradt meg utánuk. A hirdetésnek megfelelően tegnap gereblyézés volt a templomkertben, összeszedtük a lehullott leveleket. Ezek a levelek tavasszal keletkeztek, egész nyáron kellemes árnyékot biztosítottak, teljesítették küldetésüket, most elhagyják a fát, lehullanak a földre, és összegyűjtik őket. 

Nem tudhatjuk biztosan, hogy milyen jövő vár ránk. Lehetünk gazdagok, vagy lehetünk szegények; lehetünk ismertek, de lehetünk idegenek. A vállalkozásaink lehetnek sikeresek, de össze is omolhatnak; lehet jó állásunk, de el is veszíthetjük a munkánkat; még azt sem tudhatjuk, hogy mi történik velünk néhány perccel később. Egy dologban azonban teljesen biztosak lehetünk: a halálunkban. Mindannyian elhagyjuk egy napon ezt a földet, akárcsak a levelek a fákat. Ilyen a természet. De milyen példát, milyen benyomásokat hagyunk emlékekként magunk után?

Hasonlóképpen közeledünk most a liturgikus év végéhez, és a mai olvasmányaink figyelmünket az Isten bölcsességéről való gondolkodásra, valamint az éber és felkészült várakozásra irányítják. 

A Bölcsesség könyve arra int, hogy keressük a bölcsességet, és hűségesen tartsunk is ki mellette. Azt hallottuk: „A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik.” Később pedig ez áll: „Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól.” (Bölcs 6, 12, 14-15) Ez a rész világosan kifejezi, hogy Isten bölcsessége könnyen érzékelhető és megtalálható azok számára, akik szeretik és keresik őt. Nincs tehát bocsánat arra, ha nem követjük Isten bölcsességét. Ugyanakkor azt is mondja az Írás, ha Isten bölcsességének elvei szerint alakítjuk az életünket, elkerülhetjük a fölösleges aggodalmakat; vagyis, ha egy igazán bölcs ember szembesül az élettel és annak kihívásaival, reménnyel és békével telik el. Így gondolkodhat: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy”. (Zsolt 23, 4)

Egy napon Teréz anya egy calcuttai péktől kenyeret kért az árvaházában lévő éhes gyerekek számára. A péket felbosszantotta ez a kérés, és nem csupán elutasította, hanem le is köpte Teréz anyát. Teréz anya úgy reagált erre a felháborító tettre, hogy zsebébe dugta a kezét, elővette a zsebkendőjét, letörölte a köpést és azt mondta: „Uram, ezt én kaptam, de most kapjanak egy kis kenyeret az éhes gyerekek.” A péket mélyen megérintette Teréz anya szeretete és nagysága. Ezek után kenyeret ajánlott fel az árvaház gyerekei számára. 

Vajon mi hogyan cselekednénk hasonló helyzetben? Áldanánk vagy átkoznánk az ilyen embert? Teréz anya másképp reagált: tudta, ha nem teljes irgalommal tekint erre a tettre, akkor az árvaházban lévő szegény gyerekeknek továbbra is éhezniük kell. Ezért mondta egyszer: „Ne törődjetek azzal, hogy mások mit mondanak, fogadjátok mosollyal, és tegyétek a dolgotokat!”

Hasonló történetet mesélnek Buddháról is. Egy napon Buddha egy településen gyalogolt. Egy nagyon dühös és goromba fiatalember ment oda hozzá, és sértegetni kezdte: „Semmi jogod arra, hogy másokat tanítsál!” – kiáltotta. „Ugyanolyan ostoba vagy, mint bárki más. Nem vagy más, csupán csalás.” Buddhát nem bosszantotta fel ez az inzultus. Ehelyett megkérdezte a fiatalembert: „Mondd csak, ha ajándékot adsz, és az nem fogadja el az, akinek szántad, akkor kié ez az ajándék?” A fiatalember meglepődött a furcsa kérdésen, és így válaszolt: „Az enyém, hiszen én vásároltam az ajándékot.” Buddha mosolygott és azt mondta: „Helyes. Éppen így van ez a te haragoddal is. Ha dühös leszel rám, de én azt nem veszem fel, haragod visszaszáll terád.” 

Ezek az emberek keresték a bölcsességet és meg is találták azt. Ezért nyerték el a képességet, hogy különbséget tudjanak tenni jó és rossz között, lényeges és lényegtelen között stb. 

A Szentleckében Szent Pál a tesszalonikiakhoz írt első leveléből hallottunk, és láthattuk, hogy miképp használja Szent Pál bölcsességét arra, hogy reményt adjon tesszaloniki híveknek, akik – sok más kora keresztényhez hasonlóan – arra számítottak, hogy Krisztus még ennek a generációnak a kihalása előtt visszatér. Aggódtak amiatt, hogy egyes szeretteik még Jézus második eljövetele előtt meghaltak. Pál azt mondja nekik, hogy nem szükséges aggódniuk, hisz bármikor is jön el Krisztus, mind az élőket, mind pedig a megholtakat részesíteni fogja a feltámadásban. Pál keresztény bölcsességének gyógyító erejű tanácsát halljuk, amikor ezt mondja: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.” (1Tessz 4, 13-14)

A keresztény életről és a bölcsességről való elmélkedés folytatódik az evangéliumban, az okos és a balga szüzekről szóló példabeszédben. A tíz szűz, öt bölcs és öt balga egy esküvői lakoma személyzetéhez tartoztak. Az volt a dolguk, hogy fogadják a vőlegényt, amikor az megérkezik. Amikor a vőlegény a vártnál később érkezett meg, a balga szüzek lámpájából már kifogyott az olaj. Az öt szűz, akik tartalék olajat is hoztak magukkal azokat jelentik, akik meghallják Isten meghívását a hitre, bölcsen válaszolnak rá, és felkészülnek az előttük álló feladatokra. Bölcsességük és az előrelátásuk, hogy tartalék olajat is magukkal hoztak, a javukra vált. 

Kedves Testvérek, készüljünk hát azzal, hogy keressük a bölcsesség ajándékát, hogy ne kelljen félnünk a haláltól vagy az ítélettől; jelen életünket éljük örömmel, eljövendő életünkre pedig tekintsünk szilárd reménységgel. Egyetlen életünk van itt a földön, éljük hát örömben és békében; hagyjuk el úgy ezt a világot, hogy követhető, pozitív emlékek maradjanak utánunk a következő generáció számára. Amikor az Úr újra eljön dicsőségben, találjon mindannyiunkat méltónak arra, hogy a mennyországba jussunk. Készítsük fel magunkat, és legyünk mindenkor kész a fogadására. Ámen. 

Bezár

2017. November 05. Vasárnap

„Kérjétek hát az aratás urát!”

Mahi atya prédikációja – Évközi 31. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Úgy gondolom, hogy az európai katolikusok hatalmas gondjainak egyik oka az Isten iránti hivatás hiánya. Halljuk a híreket, hogy különböző helyeken templomokot, kolostorokat zárnak be. Ez nem azt jelenti, hogy Isten már nem hív meg embereket a papságra, hanem azt, hogy nem imádkozunk eleget hivatásokért. Volt olyan idő, amikor Európában nagyon sok olyan áldott ember volt, akik komolyan imádkoztak a hivatás adományáért, vagyis azért, hogy legyenek köztük olyanok, akik papként vagy szerzetesként szolgálják Istent. Azok pedig, akik megkapták a hivatást, elvitték az evangélium üzenetét azokhoz az emberekhez, akik korábban nem hallottak róla. Az egész világ megtudta általuk, hogy Európa keresztény földrész. Vajon rendkívül intelligens, különleges emberek voltak? Nem. Ők ugyanolyan közönséges és egyszerű emberek voltak, mint bármelyikünk, Isten tette őket hatalmassá; önmagukat ajánlották fel Isten készséges szolgálatára, Isten pedig megáldotta a szolgálatukat. Amikor az egyház 16. századi történelméről olvasunk, elcsodálkozhatunk azon, hogy Isten milyen sok embert tett szentté azért, mert elkötelezettek voltak abban, hogy az evangéliumot elterjesszék az egész világon. 

Ha kevés a pap az egyházban, akkor imádkoznunk kell az Úrhoz. Jézus azt mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” (Mt 9, 37-38). A szülők egyik legjobb imádsága, amikor azért imádkoznak, hogy legyen hivatás a családjukban. Szükségünk van a papokra és az elkötelezett emberekre, hogy közvetítsenek Isten és az emberek között; szükségünk van a papokra, hogy Isten Igéjét közvetítsék, és kiszolgáltassák a szentségeket. Ugyanakkor a papoknak, akik elfogadták Isten hívását, teljesen át kell adniuk magukat Istennek és az Ő népének, hiszen nagyon sokan vannak, akik nap mint nap imádkoznak értük. 

Az Olvasmányban Isten kifejezi személyes szeretetét Izrael népe iránt. De Izrael népe nem ad megfelelő választ erre az isteni szeretetre. Mind az emberek, mind pedig a papok hanyagokká váltak. Isten ezért megharagszik Júdára, Izraelre és Jeruzsálemre. Kiváltképpen pedig a papokra dühös, akik hibás, vak és beteg állatokat áldoztak, ahelyett hogy a legjobb állataikat ajánlották volna föl Istennek. De nem csak a felajánlott másodrendű állatokkal vétkeztek, hanem mindennapi életüket is bűnösként élték, eltávolodtak Isten igazságaitól. Elhanyagolták a templomi szolgálatot, és úgy hatottak másokra, hogy azok elfordultak Istentől. Nem tanították meg az embereknek Isten törvényeit, mert saját hitük és meggyőződésük sem volt szilárd. A próféta ezeknek a bűnös papoknak ajánlja fel a bűnbánat lehetőségét, és azt, hogy változtassák meg az életüket. Amennyiben nem teszik, Isten azzal fenyegeti meg őket, hogy átkot küld rájuk, ez pedig éppen ellentéte annak az áldásnak, amely egy méltón szolgáló papot megillet. 

Az Evangéliumban azt hallottuk, ahogy Jézus arról beszél a népnek és tanítványainak, hogy milyenek is valójában az írástudók és a farizeusok. Azt mondja, hogy tanításuk igaz, bár olykor túl szigorú, de életük személyes becsvágyon és büszkeségen alapul, ez pedig lerombolja és tönkreteszi azokat az érdemeket, amelyet a tanításért elnyerhetnének. Elmondja, hogy a farizeusok és az írástudók Mózes székében ülnek, ami annyit jelent, hogy megvan a joguk ahhoz, hogy magyarázzák a Törvényt. Ennek alapján volt köteles a nép betartani a törvényt. Jézus ezzel nem a Törvényt támadta meg, hanem azokat az írástudókat és farizeusokat, akiknek a tanítása nem egyezett a gyakorlattal. Nem úgy éltek, ahogyan arról másoknak tanítottak. Jézusnak két vádja van velük szemben: a keménység, amivel a Törvényt a nép számára értelmezik, valamint a nagyképűség és képmutatás. Amikor a törvényt magyarázzák, megfeledkeznek annak emberi értelmezéséről. Másoktól a Törvénnyel szembeni teljes engedelmességet várják el, minden enyhítés nélkül, maguk azonban nagyon messze voltak ennek megtartásától. Mindent csakis azért tettek, hogy mások lássák és dicsérjék őket. Az ember kevésbé volt fontos a számukra, mint az előírások. 

Az Egyház olyan szolgáló közösség, ahol az éhezők jóllaknak, a tudatlanokat tanítják, a hajléktalanok otthonra lelnek, a betegekről gondoskodnak, a szomorúakat megvigasztalják, az elnyomottakat felszabadítják. Így az emberek egyre jobban felismerhetik valódi lehetőségeiket, és élvezhetik az Istennel való életet. Ezért az egyházi vezetőknek alázatos lélekkel kell szolgálniuk, gondolatban, szóban és cselekedetben egyaránt. Az igaz keresztény vezető számára nem az a mérték, hogy hány ember tartozik a vezetése alá, hanem az, hogy hány embernek szolgál. Ugyanakkor viszont nagyon könnyű a vezetőkre, politikusokra, egyházi emberekre mutogatni. De fel kell tennünk a kérdést: olyan sokban különbözünk tőlük? Fontos, hogy lássuk, hogyan működik mindez a saját életünkben. Az Evangélium mindannyiunknak szól. Mennyire vagyunk érzékenyek arra, hogy miképp beszélnek, bánnak velünk akkor is, ha csupán szülők, tanárok vagy papok vagyunk. A tiszteletet nem lehet kikövetelni, azt meg kell érdemelni. 

Kedves Testvérek!

Szavainknak és tetteinknek összhangban kell lenniük. Sem egyházi vezető, sem szülő, sem politikai vezető nem szerezhet jó hírnevet magának, ha szavait nem igazolják a jó tetteik. Tegyünk hát jó dolgokat, de ne azért, hogy ismertté váljunk, hanem Isten dicsőségére önteltség nélkül. Ámen.

Bezár

2017. Október 29. Vasárnap

„Aki Istent szereti, szeresse testvérét is”

Mahi atya prédikációja – Évközi 30. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

A katolikus templomokban megtalálható jellegzetes tárgyak egyike a kereszt, mégpedig olyan kereszt, amelyen rajta van a megfeszített Krisztus teste. A többi keresztény felekezet templomaiban üres keresztet találhatunk. E mögött jól megalapozott teológia van, ami azt mondja, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és ezért a kereszt a győzelem jelképévé vált. Ők a feltámadt Krisztust ünneplik. Nincs ebben semmi rossz. 

De, ha ez így van, akkor a mi keresztünkön miért van rajta Krisztus teste? Mi nem ünnepeljük a feltámadt Krisztust? Természetesen ünnepeljük. De miért is kerül a kereszt a templomban? Azért, hogy folytonosan emlékeztessen bennünket arra, amit Krisztus a feltámadása előtt értünk tett. Szenvedett és meghalt értünk a kereszten, értetek és értem, így mutatta meg, hogy mennyire szeret minket. 

Biztos mindannyian ismeritek ezt az történetet: Valaki egyszer azt kérdezte Jézustól: „Mennyire szeretsz engem?” Jézus azt mondta: „Ennyire”, majd széttárta a kezét és meghalt a kereszten. Egykor a bűnök uralma alatt, a bűnök fogságában éltünk, tehetetlenek voltunk, de a Mennyei Atya a megfelelő időben elküldte Fiát, hogy megmentsen minket a lelki haláltól. Ezért mondja Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért.” (Róm 5,6)

Kedves Testvérek, Krisztus azért halt meg értünk a kereszten, hogy megmentsen minket a bűntől, hiszen szeret minket. Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért.” Jézus úgy gondolkodik rólunk, mint az övéiről, mint a barátairól, mint a juhairól, mert Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Jézus nem akarja, hogy örökre elvesszünk. 

Ahányszor csak a templomba jövünk, látjuk a keresztet, ami minden alkalommal Jézus szeretetére emlékeztet minket, és arra a nagy árra, amit a kereszten értünk fizetett. Ha megértjük, hogy Isten szeret minket, akkor bízhatunk abban, hogy szerethető emberek vagyunk: tudunk szeretet adni, és el tudjuk fogadni a másoktól kapott szeretetet. 

A mai, modern világban egyre több ember tekint úgy magára, mint fölösleges, haszontalan emberre, sokan hasonlítják össze saját képességüket másokéval, kevésnek és alkalmatlannak látják önmagukat; elveszítik az önbecsülésüket; kudarcként élik meg az életüket. Így vagy úgy nagyon sokan szembesülnek ezzel a problémával. Ne feledjük, hogy Jézus minden helyzetben szerethetőnek talál minket. Ha felismerjük azt, hogy Jézus alacsony önbecsülésünk és bűnösségünk ellenére szeret minket, akkor mi is elkezdjük szeretni azokat, akik körülöttünk vannak, vagyis a felebarátainkat. 

Kik is a mi felebarátaink? A családtagjaink, a barátaink, rokonaink, a jó szándékú emberek? Csak ezekre az emberekre korlátozódik a szeretetünk? Szeretjük őket, és szeretetet kapunk tőlük. De Jézus azt kéri: „ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik; ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a gyerekei, hisz Ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz.” (Lk 6, 32-35)  Ha magunkra úgy tekintünk, mint a Magasságbeli Isten fiára vagy lányára, akkor szeretnünk kell másokat is, különösen a társadalom megsebzett tagjait, az árvákat, az özvegyeket és az idegeneket.

Az Olvasmányban azt hallottuk, ahogy Isten Mózesen keresztül Izrael népét irányítja: „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el; Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek.” (Kiv 22, 21-24). Ebből is látszik, hogy Isten mennyire szereti és milyen különleges módon gondoskodik a társadalomból kiszorult emberekről! Vajon Isten, aki látja a szükségüket és helyzetüket, nem hallaná meg kiáltásukat? Egészen biztos, hogy meghallaná. Melléjük állna. Isten ugyanakkor irgalmas és megbocsátó. Így folytatja: „Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönözöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.” (Kiv 22, 25-27).

Jézus azt akarja, hogy mindennél jobban szeressük ezt a Könyörületes és Igazságos Istent, és azt, hogy felebarátainkat pedig úgy szeressük, mint önmagunkat. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Mt 22, 37,39)

Teréz anya tökéletesen megértette Jézusnak ezt a tanítását. Indiába ment, hogy a legrosszabb helyzetben lévő emberek közé vigye el Isten szeretetét. A szegények, betegek és elhagyatottak között dolgozott. Az egész világ figyelmét felkeltette a szegény között végzett munkája. Nem az volt a célja, hogy hírnevet szerezzen, ismertté váljon. Mindent Isten szeretetéért tett. Ő maga mondta egyszer: „Vérem és származásom szerint albán vagyok. Indiai állampolgárságom van. Katolikus nővér vagyok. Ami hivatásomat illeti, az egész világhoz tartozom. Ami a szívemet illeti, teljesen Jézus Szívéhez tartozom.” (Teréz Anya: Az egyszerű ösvény, Szt. Gellért Kiadó)

Kedves Testvérek! Szeretjük Istent, és szeretjük a testvéreinket is. A múlt héten például sokan adakoztak bőkezűen a missziós vasárnap alkalmából; mások tevékenységükkel járulnak hozzá templomunk speciális működtetéséhez, pl. ministránsruhákat varrnak, megint mások ruhát és élelmiszert gyűjtenek, hogy szétosszák a szegények között; pap, ministráns, sekrestyés, zenészek, mindannyiunkért rózsafüzért imádkozók, a templomban imádkozó emberek, a plébánián programot szervezők – mindannyian dicséretre méltók, mert ezeket a tevékenységeket Isten és embertársaik iránti szeretetből végzik. Ezt a szeretetet földi életünk végéig gyakorolnunk kell. 

Kedves Testvérek!

Ne feledjük Szent János szavait, aki egyik levelében így fogalmaz: Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is. (1Jn 4, 19-21)

Kedves Testvérek, ezt az üzenetet vigyük haza a mai szentmiséről. Maradjunk meg Isten mindenek feletti szeretetében azáltal, hogy szeretjük testvéreinket. Emlékeztetni szeretnélek titeket Teréz Anya egyik üzenetére: Amikor imádkozunk, közelebb kerülünk Istenhez, amikor felebarátainkat szeretjük, Isten kerül hozzánk közelebb.”

Ámen.

Bezár

2017. Október 22. Vasárnap

Pápai üzenet a missziós világnapra

Ferenc pápa üzenete – Évközi 29. vasárnap

Elolvasom...

A misszió a keresztény hit szívében

A missziós világnapot az idén október 22-én vasárnap tartják világszerte. Ferenc pápa üzenete bevezetőjében Jézus Krisztusra, az első és legnagyobb evangelizálóra emlékeztetett, aki az Atya szeretetét hirdeti a Szentlélek erejében. A missziós világnap során a pápa azt a témát javasolja megfontolásra, hogy mit jelent a krisztusi küldetés a keresztény hit szívében. Segítő kérdésként ajánlja hozzá a következő témákat: Mi a misszió alapja? Mi a misszió szíve? Mik a misszió éltető szempontjai?  

A misszió és Krisztus, az Út, Igazság és Élet evangéliumának átformáló ereje

Az egyház küldetése minden jóakaratú ember felé irányul, továbbadásra indító örömet hoz magával és új életet ajánl, a föltámadt Krisztus életét a Lélek által. Jézust követve Őbenne járunk, aki az Út, megtapasztalva az Igazságot, ami elvezet az Életre, ez pedig teljes életközösséget jelent az Atyával a Szentlélek erejében. Az Atya ugyanis gyermekeinek egzisztenciális átalakulását akarja.

A misszió és Krisztus kairosza

Az egyház nem vallásos ideológiát, sem pedig egy magasztos etikát hirdet. Az egyház misszióján keresztül maga Jézus Krisztus folytatja az evangelizálást, vagyis az egyház képviseli a kairoszt, az üdvösség alkalmas idejét. Az igehirdetés által Jézus belép az időnkbe, kortársunkká válik és aki befogadja őt hittel, az megtapasztalja a Feltámadott Lelkének átalakító erejét. A keresztény élet kezdetén nem egy etikai döntés, vagy nagy eszme áll, hanem találkozás egy Személlyel, aki életet ad, új horizontot megnyitva hozzá – idézte a pápa XVI. Benedek Deus caritas est körlevelének híres gondolatát. Az evangélium egy Személy, aki mindig felkínálja magát, hogy alázatos hittel elfogadva őt, részt vegyünk halála és feltámadása húsvéti misztériumában. Az evangélium így a keresztségben az új élet forrása lesz, a bérmálásban megerősítő kenetté válik, míg az Eucharisztiában az új embert tápláló eledel.               

A világnak lényegileg szüksége van Krisztusra

Az egyházán keresztül Krisztus tovább folytatja az irgalmas szamaritánus küldetését, bekötözi az emberiség vérző sebeit, megállás nélkül keresi tovább az elveszetteket. És hála Istennek, ehhez nem hiányoznak a nagyszerű tanúságtételek, amelyek közül a pápa két konkrét afrikai példát is megemlített.

A misszió az állandó kivonulásból, zarándoklásból és száműzetésből merít erőt

Az egyház küldetését a folyamatos kivonulás lelkisége élteti. Az állandó zarándoklást ösztökéli az egyház küldetése az élet sokféle pusztaságain keresztül, megtapasztalva az igazság és igazságosság utáni éhet és szomjat. Az egyház missziós küldetése bátorítja a folytonos száműzetés tapasztalatát, hogy megéreztesse a mindenségre kiéhezett emberrel a végső haza utáni vándorlást, mely a Mennyek országának a már most és a még nem jellege közé van kifeszítve. A misszió soha nem öncélú, hanem Isten Országa közvetítésének alázatos eszköze, mely sebzetten és piszkosan ugyan, de mindig kész arra, hogy kilépjen az utcára.  

A fiatalok a misszió reménysége          

A fiatalok a misszió reménysége. Jézus személye és az általa meghirdetett örömhír továbbra is számos fiatalt igéz meg. Ők olyan utakat keresnek, melyeket bátran megjárhatnak az emberiség szolgálatára kész szív lendületével. Ferenc pápa idézett Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításából: „Bár nem könnyű megszólítani a fiatalokat, két területen előrelépés történt: az egyik annak a tudata, hogy az egész közösség evangelizálja és neveli őket; a másik annak a sürgőssége, hogy önállóbb szerepük legyen. El kell ismerni, hogy a közösségi kapcsolatok és az elkötelezettség aktuális válsága közepette sok az olyan fiatal, aki felajánlja szolidáris segítségét a világ bajaiban, és részt vesz a mozgalmiság és az önkéntesség különböző formáiban. Egyesek részt vesznek az Egyház életében, szolgálattevő csoportokat és különböző missziós kezdeményezéseket hívnak létre saját egyházmegyéjükben vagy máshol. Milyen szép, hogy a fiatalok „a hit vándorai”, s boldogok, hogy elvihetik Jézust minden utcára, minden térre, a Föld minden zugába!” (Ev Gaud 106). Utalt a pápa a püspöki szinódus következő rendes közgyűlésére, mely a „Fiatalok, a hit és a hivatástisztázás” témával foglalkozik és ami gondviselésszerű alkalom lesz arra, hogy a fiatalokat belevonják a misszió közös felelősségébe.     

A Pápai Missziós Művek szolgálata

A Pápai Missziós Művek értékes eszköz, hogy minden keresztényben felszítsa a vágyat arra, hogy túllépjen saját határain, elhagyja saját biztonságát és mélyre evezzen az evangélium hirdetésére. Mély missziós lelkiség által, melyet naponta kell élni, továbbá a fiatalok, felnőttek, családok, papok, szerzetesek és püspökök állandó képzésén és misszióra nevelésén keresztül növekedjék mindenkiben a missziós szív! A Hitterjesztés Műve által szorgalmazott missziós világnap ehhez megfelelő alkalmat kínál, hogy a keresztény közösségek missziós szíve imádsággal, tanúságtétellel és a javak közösségével vegyen részt a misszióban és válaszoljon az evangelizálás súlyos és terjedelmes szükségleteire.

Misszió Máriával, az evangelizálás Anyjával együtt

Kedves fivéreim és nővéreim, hagyjuk, hogy Mária, az evangelizálás Anyja ösztönözzön bennünket! – olvassuk Ferenc pápa üzenetének utolsó fejezetében. Mária a Szentlélek indíttatására befogadta az Élet Igéjét alázatos hitének a mélységében. Segítsen bennünket a Szent Szűz, hogy kimondjuk a mi Igen válaszunkat Jézus Örömhíre meghirdetésének a sürgetésére. A feltámadottak új lelki hevületét nyerje el számunkra, hogy mindenkinek elvigyük az Élet evangéliumát, mely legyőzi a halált! Járjon közbe értünk, hogy szent bátorságot szerezzünk új utak keresésében, hogy mindenkihez eljusson az üdvösség ajándéka! 

Ferenc pápa

Bezár

2017. Október 15. Vasárnap

„A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez”

Mahi atya prédikációja – Évközi 28. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Mihály József egyedül él a Gyáli úton, a Merényi Kórház mellett. Ő az Ecseri úti plébánia egyik nyugdíjas híve. Egyszer, egy júliusi napon ebédelni hívott a Lurdy Házba. Elfogadtam a meghívását. Már a bejáratnál várt rám, nagy örömmel fogadott, és ezt mondta: „El sem hiszem, hogy egy pap áll mellettem.” Aztán elvitt a büféhez, megkérdezte, hogy mit kérek. Csirke és rizs mellett döntöttem. Néhány másodperc múlva kis műanyag tányéron már az asztalon is volt az étel. Vártam, hogy ő is megkapja az ebédet, de ez nem történt meg. Azt mondta, hogy sokszor vásárol ételt ebben a büfében, de mindig haza viszi, és otthon eszi meg. Bár nem evett velem, mellettem ült, és csodás mosolya elárulta az örömét. Ebéd után még elmentünk hozzá, ott üdítővel kínált. Nem volt gyönyörű háza, de annál csodálatosabb volt a szíve. Megosztotta velem, amije volt. Örültem a boldogságának. 

Ernő doktor, aki Indiában a püspökségemen járt, szeptember 26-án meghívta a püspökömet, a titkárát és engem, hogy ebédeljünk együtt egy a Szent István Bazilika közelében lévő szállodában. Elfogadtuk a meghívását, és elmentünk az ebédre. Azt mondta, hogy azt választunk enni és inni, amit szeretnénk. Így is tettünk. Ebéd után mindegyikőnknek egy üveg bort ajándékozott. Megmutatta nekünk vendégszeretetét. 

Kedves Testvérek!

Azt hiszem, a világ minden kultúrájában úgy van, hogy az örömteli ünnepekhez hozzátartozik az ételekben és az italokban való örömteli osztozás is. Az étel és ital minősége különbözhet abban, hogy mennyire jómódú a vendéglátó. A szegény Mihály Józsefnek csupán annyira tellett, hogy egy büfében hívjon meg ebédre, Ernő doktor azonban megengedhette magának, hogy szállodában lásson vendégül minket. Ugyanakkor mindkettőjüket ugyanaz a dolog vezérelte: jó vendéglátónak akartak bizonyulni. És mindketten tökéletesen teljesítették ezt az elhatározást. 

Az Olvasmányban arról hallottunk, hogy az Úr lakomát rendez népének a Sion-hegyen. Miféle ételeket készített? Legjava falatokat és erős színbort. De miféle alkalomra készül ezzel a lakomával? Az adja az alkalmat, hogy végérvényesen leszámol a halállal; minden szemből letörli a könnyet; megszünteti népe gyalázatát az egész földön. Hallgassuk csak Izajás próféta szavait:A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön.” Izajás próféta vette magának a bátorságot, és egy olyan Istenről beszélt, akinek a szeretete túlmutat a zsidó népen, amelyik csakis önmagát tekintette úgy, mint Isten választott népe. 

Az evangéliumban egy királyról hallottunk példabeszédet, aki fia esküvője alkalmából rendez lakomát. A legjobb ételeket készítteti el. Amikor minden elkészül, a király elküldi szolgáit, hogy értesítsék a meghívottakat. A meghívottak azonban nem akarnak elmenni az esküvőre. Figyelmen kívül hagyják, nem tartják tiszteletben királyuk meghívását. 

A meghívott vendégek viselkedése elszomorítja a királyt. Öröme lankad, amikor a meghívott vendégek visszautasítják a meghívását. Királyként megtehetné, hogy kényszerítő parancsot adjon ki, hogy a vendégek vegyenek részt az esküvőn, de nem ezt teszi. Nem akarja, hogy a fia esküvőjének különleges alkalma haragot váltson ki. Újra, nagy szeretettel még több szolgát küld el, hogy hívják a vendégeket, és mondják meg nekik, hogy elkészült a fejedelmi lakoma. 

A Király nagy meglepetésére, a meghívott vendégek ezt a meghívást is könnyedén veszik. Az egyik a földjére megy, egy másik az üzlete dolgában jár. Mások pedig összeverték és megölték a meghívást hozó szolgákat. Mit gondoljunk ezekről az emberekről? Önzők, csakis a saját életükre gondolnak, saját családjukra, a saját embereikre. 

Kedves Testvérek!

Isten a szeretet, irgalom, kedvesség és bőkezűség. Örömét minden emberrel meg akarja osztani. Mindenkinek az arcáról le akarja törölni a könnyet; az egész földről le akarja törölni a gyalázatot. Az Atyaisten örül Egyszülött Fiának, Jézusnak, aki kiengeszteli az egész világot az Atyával. Szeretné megosztani a Megváltás örömét valamennyi gyermekével. 

Isten újra és újra elküldte meghívását Izraelnek, az elsőként kiválasztott népnek. Izrael népe nem foglalkozott azzal, hogy megismerje Isten Fiát, és nem is válaszolt pozitívan Isten hívására. Büszkék és önzők voltak. Megölték Isten hírhozóit, és ezzel visszautasították Isten meghívását.

A példabeszédben szereplő király akkor azzal küldi el a szolgákat, hogy hívjanak meg mindenkit, akit az utcán találnak, jókat, rosszakat egyaránt. Az esküvői terem megtelik vendégekkel. Ez a mondat azt jelenti, hogy annak a lehetősége, hogy Isten kegyelmét és szeretetét élvezzük, a Föld minden emberére kiterjedt.

De akkor hogy lehetséges az, hogy valaki nem megfelelő ruhában vesz részt az esküvőn? Vagyis bekerülhet valaki bűnösen a mennybe? Nem. Ha Isten bőkezű meghívására, hogy országának részesei lehessünk, megfelelő módon válaszolunk, akkor meg kell változnunk; Krisztusba kell öltöznünk, fel kell vennünk a szeretet, az együttérzés, az igazság és a béke ruháját. 

Kedves Testvérek!

Isten ma mindannyiunkat arra hív, hogy élvezzük a mennyei életet. Döntenünk kell, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk a meghívását. Ha elfogadjuk, akkor az életszentség állapotában kell elé állnunk, nem pedig bűnösen. Kérdezzük meg hát magunktól: „Méltóvá tettem-e magam arra, hogy Isten elé álljak?” Ha úgy érezzük, hogy méltóvá tettük erre magunkat, akkor adjunk hálát Istennek és magasztaljuk Őt. Ha nem, akkor bánjuk meg a bűneinket, és tegyük magunkat méltóvá arra, hogy részesei lehessünk a mennyei életnek, a pompás lakomának. Ámen. 

Bezár

2017. Október 08. Vasárnap

Imádkozzuk a rózsafüzért!

Mahi atya prédikációja – Évközi 27. vasárnap, Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya ünnepe

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ma Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya ünnepét üljük. Ez a hálaadás pillanata. Hálát adunk Istennek, aki nekünk ajándékozta a Szűzanyát, aki nagy szerepet játszik az egész világ megváltásában, és főként a magyarok életében. Szent Istvánra, Magyarország nagy királyára is emlékeznünk kell, aki az egész nemzetet Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

Kedves Testvérek, biztosan sokan hallották vagy tapasztalták meg közületek azt a tényt, hogy az idős szülők gyermekeikre hagyják javaikat, azt kívánva, hogy azoknak hasznuk származzon ezen javakból. Ez egy világszerte megszokott eljárás. Szent István király azonban nagyon látványos módon élt ezzel a hagyományos szokással. Ő az egész magyar nemzetet a sajtjának tartotta. A nemzet fejlődését saját fejlődésének tekintette, a nép szenvedését is sajátjaként élte meg.  Jól tudta, hogy ennek a népnek sok uralkodója lehet még, akik jönnek, majd letűnnek, de azt szerette volna, hogy ezt a nemzetet mindig egy lelki személy vezesse és védelmezze. Az egyetlen ilyen személy, akinek segítségére támaszkodhatott, az a Szűzanya volt. Mint bármelyikünk, István is bizonyára olvasta a Bibliát, hallgatta a Róla szóló prédikációkat, elmélkedett az Ő megváltásunkban betöltött szerepéről. Végül, bizonyára meggyőződésévé vált, hogy a Szűzanya a legmegfelelőbb személy, aki átadhatja anyai szeretetét, gondoskodását és védelmét az egész nemzetnek. Így 1038-ban a Szűzanya gondoskodásába és oltalmába ajánlotta a nemzetet. 

Azóta Magyarország sokféle szociális, gazdasági és politikai változáson ment keresztül, de még mindig a Szűzanya védelme alatt áll. Szent István jobbja, amely még mindig velünk van, arra a tényre mutat rá, hogy ez volt az a kéz, amely a Szűzanya kezébe helyezte a nemzetet. A Szűzanya nem okoz csalódást a népnek, akit gondoskodására bíztak. Mindig közbenjár értük.

Én külföldiként is látom az emberek Szűzanya iránti szeretetét. Tanúja vagyok annak, hogy nagyon sok magyar zarándokol el a Szűzanya zarándokhelyeire. A köztünk lévő idősek közül sokan megtapasztalták égi édesanyánk közbenjárásának erejét. Ez azt bizonyítja számomra, hogy az embereket megérinti a Szűzanya segítsége. Ha a magyarok büszkék István királyra, erre a szent szándékára is büszkéknek kell lenniük, miszerint a Szűzanya oltalmába kívánta ajánlani a nemzetet. Egyéni és közösségi módon is arra kell törekednünk, hogy valóra váltsuk álmát, hogy a Szűzanya vezetése és oltalma alatt alázatos gyermekeivé váljunk. 

Ma az egész magyar népnek ígéretet kell tennie, hogy a Szűzanya gondoskodása és oltalma alatt fog élni. Jó magyarként mindenkinek feladata Szent István álmának és vágyának beteljesítése. Minden magyar kezdjen el a Szűzanya oltalma alatt élni és másokat is ez irányba segíteni abban a hitben, hogy Ő nem fog minket cserbenhagyni, hanem mindig segít bennünket nagy erejű közbenjáró imái által. 

Rózsafüzér Királynéja ünnepét üljük. A rózsafüzér ajándékát ünnepeljük, amely arra ösztönöz minket, hogy a Szűzanya példáját követve – akit olyan sokszor hoznak egyedülálló módon összefüggésbe Isten Fiának megtestesülésével, szenvedéstörténetével és feltámadásával – Krisztus titkain elmélkedjünk. A rózsafüzér leköti a gondolatainkat, megmozgatja képzelőerőnket, érzelmeinket, vágyainkat. Ez egy kontemplatív, Krisztus-központú ima, amely elválaszthatatlan a Szentíráson való elmélkedéstől. 

A rózsafüzért már a kezdetektől fogva összefüggésbe hozták a békével, ugyanúgy, ahogyan Máriát is a békéért való imádsággal. Fatimában Mária arra intette a három gyermeket, hogy a rózsafüzért imádkozzák azért, hogy véget érjen a kommunizmus, a modern idők eretneksége és bűne. XVI. Benedek pápa így írt a rózsafüzérről: „amikor a rózsafüzért autentikus módon, nem gépiesen és felszínesen, hanem mély átéléssel imádkozzák, valóban békét és megbékélést szül…”

Október hónapban, mely hónapot a Rózsafüzér Királynéjának szenteljük, tekintsünk erre az imádságra úgy, mint egy eszközre, amivel mi is élhetünk és, ami közelebb von minket Jézushoz és Máriához azáltal, hogy megváltásunk titkain elmélkedünk. Imádkozzuk a rózsafüzért a békéért való imádságként is, és olyan imaként is, amely képessé tesz minket, hogy Jézussal és Máriával együtt magunkhoz öleljük az elnyomottakat és mindazokat, akik világszerte szenvednek. Ámen.

Bezár

2017. Szeptember 24. Vasárnap

„Lelkem szomjazik az élő Isten után”

Mahi atya prédikációja – Évközi 25. vasárnap, Szentírás vasárnapja

Elolvasom...

„Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt 42,3)

Kedves Testvérek, Istenünk az élő Isten. Élő Istenként megszólít minket, beszél velünk, szavai által tanít és vezet bennünket. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1, 1-3) Isten a teremtéskor így szólt: „Legyen világosság!” (Ter 1, 3); „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.” (Ter 1, 9); „Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától.” (Ter 1, 14); „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” (Ter 1, 20); „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” (Ter 1, 24); „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” (Ter 1, 26). Minden Isten szándéka szerint jött létre. És Isten minden teremtményt jónak talált. Ez segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Isten szavának teremtő erejét. 

Isten igéje hatékony is. Hisz Isten maga mondja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbe viszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)

A Zsidókhoz írt levélben pedig ezt olvashatjuk: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4, 12) Miért is eleven és átható Isten Szava? Azért mert az Élő Istentől származik. És miért élesebb még a kétélű kardnál is? Azért mert Isten szava teremtő, erős és hatékony. Persze feltehetjük a kérdést, hogy ezek az emberek által leírt szavak, hogyan lehetnek teremtőek, erősek és hatékonyak? Ez persze jó kérdés. Valóban: ezeket a szavakat emberek írták le, de nem maguktól, hanem a Szentlélek indíttatásából, az Ő sugalmazására. Szent Péter második levelében ezt olvashatjuk: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől sugalmazva szóltak” (2Pét 1, 20,21). Ha megengedjük, hogy Isten teremtő, erős és hatékony Szava bennünk maradjon, akkor harminc-, hatvan-, százszorosan teremjük majd a lelke gyümölcsöket. Jézus, a testté lett Ige mondja: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” (Jn 15, 7) Valóban érezzük, hogy Isten Igéje bennünk van? És ha azt mondjuk, hogy Isten Igéje bennünk van, akkor, valóban az Igének megfelelően élünk? Nem elég csak olvasni és hallgatni Isten Igéjét, hanem a legfontosabb, hogy tettekké is váltsuk. Jézus mondja: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.” (Mt 7, 24) Az ilyen emberen nem vesz erőt a gonosz lélek. Ha Isten Igéjének megfelelően szeretnénk cselekedni, ha azt szeretnénk, hogy bölcs emberként sziklára építsük a házunkat, akkor olyan figyelmesen kell hallgatnunk Isten Szavát, ahogyan ezt Sámuel próféta tette: „Szólj, Uram, hallgat a te szolgád.” (1Sám 3,10) Minél többször hallgatjuk és elmélkedjük át Isten Igéjét, annál jobban megismerhetjük Isten valódi természetét. Isten szeretet, igazság és irgalom. 

Az Olvasmányban Izajás próféta arra emlékezteti a népet, hogy azok az évek, amelyekben figyelmen kívül hagyták az Istennel kötött Szövetséget, oda vezettek, hogy a világuk összeomlott, el kellett hagyniuk a városaikat, a templom elpusztult és a reményeik is odavesztek. De mivel Isten a szeretet és az irgalom, ezért meg fog bocsátani választott népének; visszatérhetnek otthonukba; újjáépül az országuk; és Istenhez fűződő kapcsolatuk is helyreáll. Izajás próféta emlékezteti őket arra, hogy mit kell tenniük azért, hogy megtapasztalhassák Isten irgalmát: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 6-9)

A mai evangélium pedig rávilágít arra a különbségre, ami Isten látásmódja és a mi látásmódunk között van. Lehet, hogy mindez lerombolja mindazt, amit eddig a méltányosságról és az igazságosságról gondoltunk. A mi igazságérzetünk azt sugallja, hogy azoknak a munkásoknak kedvezzünk, akik egész nap dolgoztak, és magasabb bért vártak a később érkezőknél. Valószínűleg sokan közülünk azokkal a munkásokkal szimpatizálnak, akik egész nap dolgoztak, ezért úgy tűnik, hogy többet is érdemelnének. Nagyon is jól megértjük a panaszaikat, hiszen a legtöbbünk számára a fizetés a munkával töltött órák mennyiségével függ össze. De Isten nem úgy nézi a dolgokat, mint mi. Isten az igazságról az emberi méltóság és az emberhez méltó élet összefüggésében gondolkodik. Más szóval, Isten látásmódja olyan, mint a példabeszédben szereplő szőlősgazda perspektívája, aki többet adott a munkásoknak annál, mint amennyit megérdemeltek. Isten igazságossága úgy tartja, hogy azok az emberek, akik csupán az utolsó órára jöttek a szőlőskertjébe dolgozni, ugyanúgy megérdemlik az emberhez méltó életet, mint azok, akik egész nap dolgoztak. 

Kedves Testvérek, mi mindannyian olyan munkások vagyunk, akik nem dolgoztak eleget. Ha Isten az tetteink alapján ítélne meg bennünket, akkor egyikünk sem számíthatna jutalomra, csupán büntetésre. Isten valóban az Igazság, de Ő az Irgalom is. Itt van a különbség az Ő útjai és a mi utaink, az Ő gondolatai és a mi gondolataink között. Megérti a korlátainkat, és valóban megbocsátja a bűneinket, és olyan mennyei jutalmat ad, ami lehetővé teszi számunkra, hogy emberhez méltó életet élhessünk. Ne feledkezzünk tehát meg arról, hogy a mennyei jutalmat nem a magunk érdemeiért kapjuk, hanem ez Isten szabadon felkínált ajándéka. Ugyanakkor soha ne legyünk irigyek vagy féltékenyek azért, mert Isten másokkal szemben is bőkezű. Istennek megvan a szabadsága arra, hogy azt tegyen, amit akar. Ez az az Örömhír, amit Isten ma felkínál nekünk. Adja Isten, hogy ez örömhír a zsoltár szavaivá váljon bennünk: „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” (Zsolt 119, 105) Ámen. 

 

Bezár

2017. Szeptember 17. Vasárnap

„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”

Mahi atya prédikációja – Évközi 24. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!
Olyan Istenben hiszünk, aki bőkezűen bánik az irgalommal és a szeretettel. Papként nagyon is beszámolhatok arról, milyen irgalmas és jó az én Istenem; titeket, hívő embereket pedig örömmel tölthet el, amikor halljátok, milyen irgalmas és jó az Isten. Valóban boldogsággal tölthet el minket, hogy egy irgalmas Istent tisztelünk. Vajon, ha eltekintünk mindattól, amit tudunk, prédikálunk és hallunk az Isten irgalmas voltáról, mikor és hogyan szerezhetünk személyes tapasztalatot az Ő irgalmáról és szeretetéről?
János evangéliumában ezt olvashatjuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3, 16) Az a tény, hogy Isten kész volt egyszülött Fiát feláldozni a világ megmentéséért, mutatja, hogy milyen irgalmas volt az egész emberiséggel szemben, hisz még bűnös voltunktól is eltekintett. Isten soha nem megbüntetni akar minket a bűneinkért, hanem azt szeretné, hogy bánjuk meg azokat, és örüljünk az Ő irgalmasságának. Ezekiel próféta könyvében a következőket olvashatjuk: „Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?... Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.” (Ez 18, 23,26) Amikor ezeket a szavakat halljuk, nem szerzünk-e személyes tapasztalatot Isten irgalmáról?
Jézus, az Atya öröktől fogva létező Fia teljesen alávetette magát az Atya akaratának. „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) Jézus, az Isten Fia szenvedett és meghalt a kereszten, de nem saját bűneiért, hanem azokért a bűnökért, amelyeket mi követtünk el. Mi kaptuk a büntetést, de helyettünk Ő ajánlotta fel önmagát. Miért? Azért, mert szeret minket. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 13) Szent Pál pedig ezt mondja: „noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5, 7-7) Amikor ezeket a szavakat halljunk, nem tapasztalhatjuk-e meg személyesen Isten szeretetét?
Jézus megalapította a bűnbánat szentségét, ami képes a bűnök eltörlésére, ha igaz bűnbánattal kérjük Isten irgalmát. Nap mint nap követünk el bűnt gondolattal, szóval és cselekedettel, de ha megvalljuk bűneinket, mindenkorra megszabadulunk tőlük. Egész biztos vagyok abban, hogy Isten irgalmát és szeretetét mindannyian megtapasztalhattuk már egész különleges módon ebben a szentségben. Csupán az a kérdés: Ha vágyom vagy már meg is tapasztaltam Isten irgalmát és szeretetét az általam elkövetett bűnökkel kapcsolatban, akkor nem kellene-e átvinnem ezt az irgalmat és szeretet mindazokra, akik ellenem vétenek? Más szóval: Irgalmas és szeretetteljes vagyok-e másokkal, különösen azokkal, akik gonoszak hozzám? Milyen válasz fakad a szívemből? Van, aki azt mondja: „Ez nagyon nehéz!”, mások azt mondhatják: „Nagyon szeretnék megbocsátani az ellenségeimnek, de képtelen vagyok rá.”, megint mások azt mondhatják: „Meg tudok bocsátani az embernek, de nem tudom elfelejteni azt, amit tett. Legjobb lesz, ha megszüntetem a kapcsolatot vele.”
Kedves Testvérek, ha őrizgetjük a sértettséget, a haragot, a bosszúvágyat és a keserűséget azokkal szemben, akik megbántottak minket, ha nem tudunk nekik megbocsátani, akkor hogyan várhatjuk el Istentől, hogy ő megbocsásson nekünk. Mindennapi imánkban kérjük Istent: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Valóban megbocsátunk azoknak, akik vétkeznek ellenünk? Ha őrizgetjük a haragot, a dühöt, a bosszúvágyat, a keserűséget, ha megszakítjuk a kapcsolatokat, testileg és lelkileg is betegekké válunk. Ha azonban megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ha megtanuljuk elfelejteni a múlt bántásait, akkor győzelmet aratunk a haragunkon, bosszúvágyunkon és keserűségünkön. Csak, ha el tudjuk engedni ezeket az érzéseket, akkor tudunk odahajolni az ellenünk vétkezőkhöz.
1981. május 13-án, egy szerdai napon Mehmet Ali Agca pisztolyt húzott és rálőtt II. János Pál pápára az olaszországi Vatikán Államban, a Szent Péter téren. A pápa életveszélyesen megsebesült, de túlélte a hasára eltaláló négy lövést. 1983-ban II. János Pál pápa és Agca személyesen is találkoztak, beszéltek abban a börtönben, ahol Agca raboskodott. A pápa egy operatőrt is magával vitt, mert azt akarta, hogy a cellában felvett képek eljussanak a gyűlölettel teli és kiengesztelődés nélküli világba. A pápa 21 percet beszélt a merénylővel, majd távozott. Agca egyedül maradt, a cellájában állva, és ekkor a kamerán keresztül Agca arcán valami furcsa pillantást lehet felfedezni. Talán azon gondolkozhatott el, hogy egész hátralévő életét börtönben fogja tölteni, mert meg akart ölni egy embert, akit nem is ismert, és aki most barátként látogatta meg őt. A találkozást követően II. János Pál pápa arra kérte az embereket, hogy „imádkozzanak ezért a testvérükért, akinek ő teljes szívéből megbocsátott”.
Sr. Rani Maria ferences nővér szociális munkásként dolgozott Közép-India szegényei között. Számos esetben harcolt azok ellen a földesurak ellen, akik törvénytelenül vették el a szegény emberek földjét. Néhány földesúr már annyira nem bírta elviselni a nővér jelenlétét a bíróságokon, hogy bérgyilkost fogadott fel, hogy végezzenek vele. 1995. február 25-én Sr. Rani busszal utazott. A gyilkosa ugyanezen a buszon volt, hirtelen felállt, lerángatta a nővért a buszról, majd 54 késszúrással végzett vele. Mindez az utasok szeme láttára történt. A gyilkost bebörtönözték. 7 évvel később Sr. Rani Maria családtagjai azért jöttek Keralába hogy meglátogassák a gyilkost a börtönben. Mindez egy olyan fesztiválnak az idején történt, amikor a lányok egy szalagot kötnek egy férfitestvérük csuklójára, azt kérik ezzel, hogy az illető vigyázzon rájuk. Sr. Selmy, Rani Maria lánytestvére szüleivel együtt a börtönbe ment, egy szalagot kötött a gyilkos, Samadhar Singh csuklójára, és ezt mondta: „Megbocsátottunk neked. Ne nyomja semmi a szíved. Legyél jó mindenkihez.” Később így beszélt erről Selmy: „Nehéz elhinni, de ettől a pillanattól kezdve, azt a kegyelmet kaptam, hogy valóban testvéremnek éreztem ezt az embert.” A családtagok pedig elmentek az állam kormányzójához, és azt kérték, hogy bocsássa szabadon a gyilkost. A kormányzó így szólt: „Csak ti, keresztények, tudtok valóban megbocsátani, hatalmas példát adtok ezzel. Menjetek, én mindent meg fogok tenni azért, hogy kiszabadulhasson.”
Honnan volt ezeknek az embereknek erejük ahhoz, hogy megbocsássanak azoknak, akik vétkeztek ellenük? Hogyan tudták ezt megtenni? Azért volt ez lehetséges a számukra, mert Jézus példáját követték, aki ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Amikor megbocsátunk az ellenségünknek, akkor ők ezzel nem győzedelmeskednek az ellenségeik felett, hanem éppen a széttört kapcsolatok gyógyulnak meg.
Kedves Testvérek, bocsássunk meg azoknak, akik vétkeznek ellenünk. Ez nagyon nehéz dolog, de nem lehetetlen. Nem karddal és pisztollyal győzhetjük le ellenfeleinket, hanem a megbocsátás és irgalom lelki fegyverével. Csak ha magunk is megbocsátunk másoknak, leszünk méltók arra, hogy így imádkozzunk Istenhez: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Jézus pedig ezt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36) Ámen.

 

Bezár

2017. Szeptember 10. Vasárnap

Veni Sancte Spiritus

Mahi atya prédikációja – Évközi 23. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ez az a hely, ahol szeretet, törődést és odafigyelést kapunk, ez az a hely, ahol megtanulunk szeretni és másokkal törődni; ez az a hely, ahol megtanuljuk ételünket másokkal megosztani; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással örömünket és sikereinket; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással bánatunkat és kudarcainkat, ez az a hely, ahol bátorítást, tanácsot és támogatást kapunk. Kudumbam oru Palkalai kazhagam, ami annyit jelent, hogy „A család egyetem”. Családjainkban sajátítjuk el először az élet alapvető értékeit; ezeket az értékeket erősítik meg bennünk tanáraink az iskolában; ezeknek az értékeknek a mentén leszünk a továbbiakban a barátainkkal és embertársainkkal; és ezek az értékek formálódnak tovább a tanításunk alapján a következő generációkban. Ezért kiemelkedő a szülők, tanárok, embertársak, barátok, egyházi és politikai vezetők szerepe. Ha mindenki felelősségteljesen végzi a dolgát, akkor egészséges társadalmat építünk. 

Valóban: egészséges társadalom csak a szeretetre, örömre, békességre, türelemre, kedvességre, jóságra, hűségre, szelídségre, önmegtartóztatásra épülhet – ezek pedig a Szentlélek gyümölcsei. Vagyis a Szentlélek maga ösztönöz bennünket arra, hogy egészséges társadalmat építsünk. Ma is azért jöttünk ide, hogy különleges módon imádkozzunk a Szentlélek ajándékaiért és gyümölcseiért. Azért jöttünk ide, hogy hívjuk a Szentlelket (Veni Sancte Spiritus). Ma gyerekeinkért imádkozunk, hogy ők is elnyerjék a Szentlélek ajándékait, amelyek a bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány, lelkierősség, jámborság és istenfélelem. Nem hívhatnánk a Szentlelket, ha nem hinnénk a Lélek ösztönzésében és vezetésében. Ha nem ismerjük fel a szívünkben a Szentlelket, akkor mindenféle gonosz erők uralkodhatnak rajtunk, ez pedig a bűn felé sodor bennünket, vagyis eltérünk azoktól az értékektől, amelyeket szüleinktől és tanárainktól tanultunk, elkezdjük igazolni a bűnös dolgainkat, ami a kapcsolataink széteséséhez vezet, magunk pedig beleragadunk a rosszba, a súlyos bűnökbe. 

Nos, mi is a mi felelősségünk akkor, amikor a családunkban vagy a közösségünkben valaki bűnt követ el, vagy ha eltávolodott az értékrendtől, vagy ha bűnös kapcsolatokban él? Nincs felelősségünk abban, hogy segítsük, figyelmeztessük, megvédjük ezt az embertársunkat? Ha azt mondom, hogy semmi közöm nincs ahhoz az emberhez, aki valami rosszat tesz a közösségnek, akkor lemondok a lelkipásztori felelősségemről. Az a szülő, aki nem inti meg a téves úton járó gyermekét, nem ad neki támogatást a helyes út megtalálásában, nem vállalja fel szülői felelősségét. Egyetlen ember sem sziget. Közösségben élünk más emberekkel, legyen az család vagy társadalom. Kell, hogy jól éljünk az egymás iránti felelősségünkkel, hogy meg tudjuk menteni embertársainkat attól, hogy bűnös dolgokat tegyenek. 

Így beszél Isten erről a mai Olvasmányban és Evangélimban. Isten ezt mondta Ezekiel prófétának: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: ‚Istentelen, meg kell halnod,’ és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet.” Ez annyit jelent, hogy a próféta felelősségre vonható, ha nem szól annak érdekében, hogy eltérítse az embereket bűnös útjaikról.

Az Evangéliumban pedig ezt hallottuk: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” Ez az evangéliumi rész az egyház tagjainak egymáshoz való viszonyával foglalkozik, és az egyik legfájdalmasabb felelősségről beszél, amellyel embertársainknak tartozunk, vagyis a testvéri jobbításról. Jézus az egyház tagjainak viszonyára figyelmezteti tanítványait, hiszen mi a keresztség által komoly felelősséget kaptunk hittársaink iránt. 

Kedves Testvérek!

Lehet, hogy most sokan azt gondolják közülünk, hogy semmi joguk sincs arra, hogy beavatkozzanak keresztény társaik életébe, vagyis figyelmen kívül hagyják azt a komoly felelősségüket, hogy a rossz úton járó testvért bátorítani kell abban, hogy elhagyja bűnös útjait. Mások úgy bújnak ki a felelősség alól, hogy ezt mondják: „Magam is bűnös vagyok, nincs erkölcsi bátorságom és jogom ahhoz, hogy másokat jobbítgassak.” Jézus azonban nyomatékosan kiemeli, hogy testvérek vagyunk, és ezért komoly kötelezettségünk, hogy figyelmeztessük azokat, akik eltévelyednek, hiszen így tudjuk segíteni ezt az embert abban, hogy keresztény hitét és életvitelét megőrizze. Az a vallási közöny, amit a fiatal generációknál megtapasztalhatunk, nagyrészt vezetésünk, tanításunk és példánk hiányának tudható be. 

A mai evangélium arra emlékeztet minket, mennyi jót tudunk együtt tenni, és arra, hogy hogyan tudjuk mindezt megtenni. Jézus ezt mondja: „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” Ha csoportokba gyűlünk, és a Szentlélek vezetésére figyelve együtt munkálkodunk és cselekszünk, akkor egészséges társadalmat építünk. Egyéni ötleteink, erőforrásaink és képességeink megsokszorozódnak attól a szinergiától, amit az Isten jelenléte biztosít. A mi közösségünkben is cselekedjünk hát együtt, segítsük egymást Isten nevében, és sokszorozzuk meg ezáltal erőforrásainkat és képességeinket mindarra, amire Isten buzdít minket. Jézus ma világossá tette számunkra, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak. Együtt járunk, együtt állunk meg, együtt dolgozunk, és néhány percen belül együtt játszunk és eszünk Isten nevében, tesszük mindezt úgy, hogy közben Isten jelenlétére figyelünk és felszabadítjuk a Szentlélek erejét, hogy át tudja alakítani életünket és minden Isten-gyermek életét. Ez az, amit minden szentáldozásban/szentmisében megtapasztalunk: mi benne és ő bennünk.

Ámen. 

Bezár

2017. Július 02. Vasárnap

Krisztust hirdetjük a földkerekség határáig

VI. Pál pápa szentbeszédeiből
(1970. november 29-én, Manilában tartott homília)

Elolvasom...

Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot (1 Kor 9, 16). Ugyanis őtőle, magától Krisztustól nyertem ezt a küldetésemet. Én is apostol vagyok, de egyben tanúságtevő is. Minél távolabbi az elérendő cél, és minél nehezebb a feladatom, annál hevesebben sürget Krisztus szeretete (vö. 1 Kor 5, 14). Nevének dicséretét kell hirdetnem, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (vö. Mt 16, 16); ő az, aki számunkra a láthatatlan Istent kinyilvánította; ő az elsőszülött minden teremtmény előtt, őbenne áll fenn minden (vö. Kol 1, 15). Ugyanő az emberiség Tanítója és Megváltója is; hiszen értünk született, halt meg, és támadt fel.
Ő a történelem és mindenség központja; ő mindnyájunkat ismer és szeret; állandó kísérőnk és barátunk életünk során; a fájdalom, de a remény férfia is. Valóban ő az, aki majd ismét újra eljön, aki majd ítélő bíránk lesz; és amint hisszük, egykor életünk örök beteljesedése és boldogsága is ő lesz. Róla beszélni soha meg nem szűnöm; ő maga a fény, maga az igazság, sőt mint önmaga mondja: Ő az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14, 6); ő az élet kenyere és élő víz forrása, aki tökéletesen ki is elégíti éhségünket és szomjúságunkat; ő a mi pásztorunk, vezérünk, példaképünk és vigasztalásunk, ő a mi testvérünk. Csakúgy, mint mi, sőt még nálunk is kisebb lett, szegény, megalázott, fáradalmakkal terhelt, elnyomott, türelmes lett. Értünk nyitotta meg ajkát tanításra, értünk művelt csodákat, s egy új országot alapított, ahol a szegények lettek a boldogok, ahol a közös élet alapja a békesség, ahol a tiszta szívűek és a szenvedő sírók felmagasztalást és vigasztalást nyernek, az igazság szomjas kutatói kielégítést kapnak, ahol a bűnösök is elnyerhetik minden bűnük bocsánatát, és az emberiség egy boldog testvériségben olvad egybe.
Íme: ez a Jézus Krisztus, akinek jó híréről már tudomást szereztetek, aki felől bizonyosak is vagytok, hiszen ezért vagytok Krisztus-követők. Az ő szent nevét kiáltom felétek újra meg újra, keresztény testvéreim, amikor azt hirdetem mindenkinek, hogy Krisztus Jézus a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, az új világ Királya, az emberi történelem és egész emberi sorsunk titokzatos és végső értelme; közvetítő és híd az ég és föld között; a legtökéletesebb értelemben ő „az ember fia”, sokkal inkább, mint mindenki más; mert mint Isten Fia, örök és végtelen, de test szerint Mária Fia is, Fia ennek a legáldottabb asszonynak, aki a mi anyánk azáltal, hogy a Szentlélekben az Egyháznak, a Titokzatos Testnek részei vagyunk.
Ne felejtsétek el: Jézus Krisztus az, akit mi nektek egy egész örökkévalóságra meghirdetünk, és azt szeretnénk, hogy az ő neve visszhangozzék a földkerekség végső határáig örökkön-örökké.

Bezár

2017. Június 18. Vasárnap

Ó, drága, csodálatos vendégség!

Aquinói Szent Tamás műveiből
(Opusculum 57, in festo Corporis Christi, lect. 1-4)

Elolvasom...

Isten egyszülött Fia az ő saját istenségének részeseivé akart tenni minket. Ezért fölvette természetünket, emberré lett, hogy az emberek az isteni természet részeseivé legyenek. Ezenfelül pedig amit természetünkből fölvett, azt egészen odaadta áldozatul a mi üdvösségünkért. A kereszt oltárán ugyanis feláldozta testét az Atyának kiengesztelésünkért; vérét ontotta megváltásunk áraként és lelki újjászületésünk fürdőjének megalapítására, hogy kiszabadítson a gyászos szolgaságból, és lemossa minden bűnünket.
Hogy pedig ennek a nagy, ajándékozó, örök szeretetének emléke velünk maradjon, testét eledelül és vérét italul hagyta ránk, hogy azt a hívek magukhoz vegyék a kenyér és a bor színe alatt. Ó, drága, csodálatos, üdvösségszerző és minden gyönyörűséggel teljes vendégség! Lehet-e valami is ennél drágább vendégség? Itt nem borjak és bakok húsát eszik, mint az Ószövetségben, hanem magát Krisztust, a valóságos Istent kapjuk eledelül. Van-e ennél a szentségnél csodálatosabb dolog?
Ez a legüdvösségesebb szentség is, hiszen eltörli bűneinket, növeli erényeinket, és szívünket teljesen eltölti mennyei adományaival. Az Egyház áldozatként ajánlja fel élőkért és holtakért, hogy mindenki javára legyen, hiszen Krisztus mindnyájunk üdvösségére alapította. Kimondhatatlanul édességes szentség: hiszen ebben vesszük magunkhoz minden lelki öröm igazi forrását. Annak a kitüntető jóságos szeretetnek az emlékét ünnepeljük e szentségben, amelyről Krisztus a kínszenvedésével tett bizonyságot.
Hogy e mérhetetlen szeretetével hívei szívét minél jobban betöltse, az utolsó vacsorán – amikor tanítványaival együtt ünnepelte a Húsvétot, és már az Atyához készült távozni a világból – megalapította az Oltáriszentséget. Így lett az Oltáriszentség Krisztus szenvedésének örök emlékezete, az ószövetségi előképek beteljesülése, Krisztus legnagyobb csodája, amely erőt adó vigasztalás mindazoknak, akik eltávozásán szomorkodtak.

Bezár

2017. Június 11. Vasárnap

Szent Atanáz püspök leveleiből

(Ep. 1 ad Serapionem, 28-30: PG 26, 594-595. 599)

Elolvasom...

Sohasem volt haszontalan a régi hagyomány, a katolikus Egyház hitének és tanításának kutatása, tudniillik amit az Úr átadott, az apostolok hirdettek, és az atyák pedig megőriztek. Ezen alapszik ugyanis az Egyház, s ha valaki ettől eltávolodik, már nem lehet keresztény, és nem is nevezhető többé semmilyen jogcímen kereszténynek.
Így tehát a Háromság szent és tökéletes, s az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben ismerjük meg. Semmi idegen vagy kívülről származó dolog nincs benne, és nincs összetéve teremtőből és teremtett dologból, hanem az övé a mindent teremtő és létrehozó erő. Természete egy és önmagával azonos, és tevékenysége is egy. Az Atya ugyanis mindent az Ige által a Szentlélekben cselekszik, s ily módon megmarad a Szentháromság egysége. Az Egyház így hirdeti az egy Istent, aki mindennek fölötte áll, mindent áthat, és mindenben benne van (Ef 4, 6). Mindennek fölötte áll, mint Atya, azaz eredete és forrása mindennek; mindent áthat, mégpedig az Ige által; s végül mindenben benne van: a Szentlélekben.
Szent Pál, amikor a lelki dolgokról ír a korintusiaknak, mindent az Atyaistenre, mint Főre vezet vissza a következő módon: A lelki adományok különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. A szolgálatok is különfélék, de az Úr ugyanaz. Sokfélék a jelek is, de Isten, aki mindenben mindent végbevisz, ugyanaz (1 Kor 12, 4-6). Amit a Szentlélek kinek-kinek kioszt, azt az Atya adja az Ige által. Hiszen ami az Atyáé, mindaz a Fiú tulajdona is; ezért mindaz, amit a Fiú a Lélekben ad, igazában az Atya ajándéka. Ehhez hasonlóan, amikor a Lélek bennünk van, az Ige is bennünk van, akitől kaptuk a Lelket, s az Igében az Atya is. Így válik valóra: Atyám és én hozzá megyünk, és benne fogunk lakni (Jn 14, 23). Ahol ugyanis fény van, ott van a ragyogás is; ahol pedig a ragyogás van, ott van a hatása is, és feltündököl a kegyelem.
Szent Pál ugyanezt a korintusiakhoz írt második levélben így tanítja: A mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek egyesítő ereje legyen mindnyájatokkal (2 Kor 13, 13). A kegyelem és az ajándék ugyanis, amely a Szentháromságban adatik, az Atyától a Fiú által a Szentlélekben adatik. Mert amint az Atya a Fiú által adja a kegyelmet, úgy az adományokban való részesedés csak a Szentlélekben lehetséges. De amikor ebben részünk van, az Atya szeretetét, a Fiú kegyelmét és a Szentlélek egyesítő erejét mondhatjuk magunkénak.

Bezár

2017. Május 28. Vasárnap

Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből

Szent Ágoston püspök beszédeiből
(Sermo de Ascensione Domini, Mai 98, 1-2: PLS 2, 494-495)

Elolvasom...

A mi Urunk, Jézus Krisztus a mai napon felment a mennybe, szálljon fel vele a mi szívünk is. Halljuk, mit mond az Apostol: Ha Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre (Kol 3, 1-2). Amint ugyanis ő felment a mennybe, és mégsem távozott el tőlünk, úgy mi is már ott vagyunk vele, jóllehet testünkben még nem ment végbe az, amire ígéretet kaptunk. Ő már felmagasztalódott az egek fölé, de mégis elszenvedi azt, ami nyomorúságot csak érzünk mi, itt a földön élő tagjai. Ennek bizonyságát nyújtotta, amikor a mennyből megszólalt: Saul, Saul, miért üldözöl engem? (ApCsel 9, 4) Máskor meg azt mondta: Éhes voltam, és adtatok ennem (Mt 25, 35).
Miért ne fáradoznánk mi is úgy itt a földön, hogy a hit, a remény és a szeretet által, amely minket hozzá köt, már vele ott nyugodhassunk a mennyben? Ő, amikor ott van, velünk is itt van. És mi, amikor itt vagyunk, vele ott is vagyunk. Ő itt van istenségével, hatalmával és szeretetével; mi pedig ott vagyunk, jóllehet istenségével nem rendelkezünk, mint ő, de az iránta való szeretetünkkel mégis ott lehetünk. Ő a mennyet el nem hagyta, amikor onnét leszállt hozzánk; de tőlünk sem távozott el, midőn ismét visszament a mennybe. Mert ő ott volt akkor is, amikor itt tartózkodott, amint ő maga is állítja szavával: Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia, aki a mennyben van (Jn 3, 13).
A vele való egység miatt mondta ezt, mivel ő a mi Fejünk, és mi az ő teste vagyunk. Ez tehát nem más, mint ő, mert mi is ő vagyunk, amint ő ember Fia lett miattunk, mi pedig az Isten fiai lettünk őmiatta. Hiszen így mondja az Apostol: Ahogyan a test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test, így Krisztus is (1 Kor 12, 12). Nem azt mondja: így Krisztus, hanem azt, hogy: így Krisztus is. Krisztus tehát sok tag, de csak egy test. Leszállt a mennyből irgalma miatt, és nemcsak ő maga szállt fel a mennybe, hanem vele és benne mi is a kegyelem által, így nemcsak Krisztus szállt le, és nemcsak Krisztus szállt fel; éspedig nem azért, hogy a Fej méltósága elhalványuljon a testben, hanem azért, hogy a test egysége elválaszthatatlan legyen a Fejtől.

Bezár

2017. Május 21. Vasárnap

Elsőszülött a sok testvér között

Boldog Izsáknak, a stellai monostor apátjának beszédeiből
(Sermo 42: PL 194, 1831-1832)

Elolvasom...

Amint az embernek a feje és a teste együtt egyetlen ember, ugyanígy a Szűznek a Fia és az ő testének választott tagjai is együtt egy ember: az egy Emberfia. A Szentírás szerint is a teljes és egész Krisztus: a Fő és a test együtt. Mi, az összes tag ugyanis egy test vagyunk, amely a Fővel együtt az egy Emberfia, aki a fiúság által maga az Isten Fia, sőt istensége révén maga az egyedülvaló Isten. Tehát az egész test a Fővel, az Emberfiával együtt maga az Isten Fia, sőt maga az Isten. Ebből érthetők e szavak: Atyám, azt akarom, hogy amint én és te egyek vagyunk, úgy legyenek ők is egyek velünk (vö. Jn 17, 21).
Tehát e szentírási ünnepélyes kijelentés értelmében nincs test Fő nélkül, sem Fő test nélkül; sőt nincs Fő és test, vagyis a teljes Krisztus Isten nélkül. Tehát mindez, Istennel együtt az egy Isten. Isten Fia az isteni léttel természetes egységben, az Emberfiával személyes egységben, a titokzatos Testtel szentségi egységben van. Tehát Krisztus hűséges és valóságos tagjai joggal elmondhatják magukról mindazt, ami Krisztusra vonatkozik, még az istengyermekséget, sőt az isteni életet is. Csakhogy ami Krisztusnál isteni természetéből következik, az a tagoknál a vele való közösségből van; ami nála teljességben van meg, abból a tagok csak részesednek: végül ő születése által az Isten Fia, tagjai viszont az örökbefogadás által, amint a Szentírás is mondja: A fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa szólítjuk: Abba, Atya! (Róm 8, 15)
Ugyanazon Lélek által hatalmat adott nekik, hogy Isten gyermekeivé legyenek (Jn 1, 12), és külön megtanította őket az, aki elsőszülött a sok testvér között (Róm 8, 29), hogy így mondják: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy (Mt 6, 9). Másutt azt is mondta: Fölmegyek Atyámhoz s a ti Atyátokhoz (Jn 20, 17). A Szentlélek által a Szent Szűz méhéből született az Emberfia, a mi Fejünk; ugyanazon Szentlélek által születtünk mi is újjá a keresztség vizében Isten gyermekeivé és Fiának testévé, ő bűn nélkül született, de mi is elnyertük bűneink bocsánatát. Amint pedig emberi testében felvitte a keresztfára titokzatos testének minden bűnét, ugyanúgy megadta ennek a titokzatos testnek az újjászületés kegyelmét is, hogy ezután már semmi bűne fel ne legyen róva, amint a Szentírás is mondja: Boldog az, akinek az Úr nem számítja be vétkét (Zsolt 31, 2). Valóban boldog ez az ember, vagyis maga Krisztus, mert egyrészt mint Fő és Isten: maga bocsátja meg a bűnöket; másrészt pedig ennek a titokzatos test Fejének, mint embernek, nincs szüksége a bűnbocsánatra; végül pedig semmi bűnt nem rónak fel ennek a sok tagból álló testnek, amelynek ő a Feje.
Ő önmagában igaz, és ő maga szerzett megigazulást tagjainak, ő az egyetlen Üdvözítő, és egyedül az ő titokzatos teste kapta meg az üdvözítést. Saját emberi testében adott elégtételt a keresztfán mindazért, amit titokzatos testéből elvett a keresztvízben. A keresztfa és a keresztvíz által megváltást hozva, ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1, 29), amelyekért már elégtételt adott, mint pap és áldozat és Isten, aki magát áldozta fel önmagának, és titokzatos testét kiengesztelte önmagával éppúgy, mint az Atyával és a Szentlélekkel.

Bezár

2017. Május 14. Vasárnap

Krisztus a mi húsvéti világosságunk

Szent Maximus torinói püspök beszédeiből
(Sermo 53, 1-2. 4: CCL 23, 214-216)

Elolvasom...

Krisztus feltámadása megnyitja a holtak birodalmát, az Egyház most megkeresztelt gyermekei megújítják a földet, a Szentlélek kinyitja a mennyországot; a holtak megnyílt birodalma pedig visszaadja a holtakat, a megújult föld életet ad a feltámadtaknak, és a megnyílt menny befogadja az oda felmenőket. Ekkor megy a paradicsomba a gonosztevő, a feltámadt szentek pedig bemennek a szent városba, a holtak visszatérnek az élőkhöz. Krisztus feltámadásával így minden teremtmény mintegy meggazdagodva felmagasztosul. Az alvilág visszaadja foglyait a mennynek, a föld a mennybe küldi azokat, akiket eltemetett, a menny bemutatja az Úrnak az odaérkezőket, így szenvedése egyetlen tettével Üdvözítőnk felemel a mélyből, feltámaszt a földből, lakást ad a mennyben. Krisztus feltámadása ugyanis élet a holtak számára, megbocsátás a bűnösöknek, megdicsőülés a szenteknek. Ezért szólít fel a szent próféta minden teremtményt Krisztus feltámadásának ünneplésére, amikor arra buzdít, hogy ezen a napon, amelyet az Úr alkotott, örvendeznünk kell.
Krisztus világossága olyan nappal, amelynek nincs éjszakája, sem vége. Hogy pedig maga Krisztus ez a nappal, erről így tanít az Apostol: Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel (Róm 13, 12). Így mondja: Múlóban az éjszaka, s nem azt, hogy: következik, így érthető ugyanis, hogy Krisztus világosságának eljövetelével messze fut a sátán sötétsége, s nem következik már rá a bűnök éjszakája; ez a véget nem érő fény elűzi az ősi homályt, és gátat vet a bűnök eláradásának. Maga a Fiú az a nappal, akire istensége fényét titokzatosan ráárasztja az Atya. Ő tehát az igazi nap, aki Salamon ajkával így beszél: Én el nem múló fényt gyújtottam az égen (Sir 24, 6 Vulg.). Amint tehát az égi napot egyáltalán nem követi éjszaka, úgy a Krisztustól kapott életszentséget sem követi a bűn sötétsége. Az égi nap ugyanis szakadatlanul fénylik, világít és tündöklik, és semmiféle sötétség sem homályosíthatja el, ugyanígy Krisztus világossága is szüntelen sugárzik, ragyog és tündöklik, de a vétkek semmiféle sötét homálya ki nem olthatja. Ezért mondja Szent János evangélista: A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel (Jn 1, 5).
Örvendezzünk tehát, testvérek mindnyájan a mai szent ünnepen! Senki se vonja ki magát bűnei miatt e közös örömből; senkit se akadályozzon semmilyen bűnteher abban, hogy a többiekkel együtt ünnepeljen! Mert akármilyen nagy bűnös valaki, ezen a napon nem szabad kételkednie bűnei bocsánata felől, hiszen nem kicsi a mi biztatásunk: Ha a gonosztevő paradicsomot érdemelt, miért ne érdemelne bocsánatot a hívő keresztény?

Bezár