Heti Üzenet

2017. December 17. Vasárnap

„Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül.”

Mahi atya prédikációja – Advent 3. vasárnapja

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Egy kolostor súlyos válságot élt meg. A szerzetesek közül sokan elmentek, új jelentkezők nem érkeztek, az emberek pedig nem jöttek hozzájuk sem imádkozni, sem pedig tanácsot kérni. A néhány megmaradt szerzetes megöregedett, magába fordult, egymás közti kapcsolataik pedig keserűséggel teltek meg. Egyszer az elöljárójuk a lelkivezetőjéhez ment, és erről a válságról beszélgetett vele. A lelkivezetője azt mondta, hogy van számára egy titka. „A kolostorban élő szerzetesek közül az egyik a Messiás, de úgy él, nehogy felismerjék.”

Az elöljáró ennek tudatában tért vissza a kolostorba, összehívta a testvéreket, beszámolt arról, amit a lelkivezetőjétől hallott, vagyis arról, hogy köztük van a Messiás. Az öreg szerzetesek hitetlenkedve néztek egymásra, azt próbálták meg kitalálni, hogy melyikük is lehet Krisztus. Talán János, aki állandóan imádkozik? De ő olyan goromba másokkal. Talán József testvér, aki olyan segítőkész? De ő meg állandóan eszik-iszik, még böjtölni sem tud. Nézték egymást, és elgondolkodtak egymás jó és rossz tulajdonságain. A találkozó végére minden szerzetes belátta, hogy önmagán kívül bármelyikük lehet Krisztus. 

Ettől a naptól kezdve azonban a testvérek egyre nagyobb tisztelettel és alázattal bántak egymással, tudva, hogy az az ember, akivel épp beszélnek akár Krisztus is lehet. Nagyobb szeretettel fordultak egymáshoz, közösségi életük testvériesebb lett, imádságaikban pedig buzgóbbakká váltak. Lassan a környezetükben élő embereknek is feltűnt a kolostorban lévő új lelkület, és betértek a kolostorba, hogy lelkigyakorlaton vegyenek részt, vagy azért, hogy tanácsot kérjenek lelkiéletük vezetésével kapcsolatban. Új jelentkezők tűntek fel, a kolostor életében növekedés indult el, ahogyan a szerzetesek növekedni kezdtek buzgóságban és életszentségben. És mindez azért történt, mert egy lelkivezető ráirányította a figyelmüket arra, hogy a Messiás közöttük él. 

Keresztelő János sokat tett azért, hogy az embereket Jézushoz vezesse, illetve azért, hogy képessé tegye őket arra, hogy Jézusban felismerjék a Messiást. Ezt mondta: „Köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” (Jn 1, 26-27). János ma azt akarja, hogy felismerjük Jézust önmagunkban és önmagunkon kívül. Azt akarja, hogy mindannyian tudatában legyünk Jézus lelki jelenlétében önmagunkban és önmagunkon kívül. 

A plébánia tagjai közül sokan törekszenek arra, hogy megtalálják Jézust önmagukban és a közösségben, különösen ilyenkor advent idején, amikor felkelnek, hogy kora reggel roráté misére menjenek, vagy amikor jótékonykodnak. Például a közösségből sokan adtak élelmiszert a szegényeknek; mások ruhákat hoztak a szegény gyerekeknek, ismét mások pedig más jótetteket hajtottak végre a szegényekkel, szükséget szenvedőkkel kapcsolatban. A karitatív cselekedet mellett sokan törekszenek arra, hogy javítsanak az emberi kapcsolataikon is. Például a férj és feleség, akik rossz viszonyban voltak, most megpróbálnak kiengesztelődni; a szülők igyekeznek tenni valamit a családjukért, ezért több időt töltenek a gyerekeikkel, és így valódi értékeket közvetítenek feléjük; a gyerekek igyekeznek engedelmeskedni a szüleiknek, tisztelik tanáraikat és az idősebbeket; a papok döntést hoznak és fogadalmat tesznek, hogy több időt töltenek imádsággal és nagyobb gondoskodással végzik lelkipásztori feladataikat. Mindenki a legjobbra törekszik, és örül, hogy elfordul a gonosztól. Ezek a pozitív változások bennünk és rajtunk kívül történnek, hiszen nem szeretnénk elszalasztani a Jézussal való találkozás lehetőségét. Színes lámpák díszítik a házakat, az utcákat, édességek és sütemények sokasága jelzi karácsony ünnepét, de a bűneink valódi megbánása, a megtört emberi kapcsolataink meggyógyítása, a karitatív cselekedetek fogják Jézus karácsonykor való megszületését igazán jelezni. Karácsonyt ünnepelni jó, de ez csak egy rövid ideig tartó dolog, míg Jézust befogadni vagy másokban felismerni, folytonos örömforrást jelent a számunkra. 

Ezért készítette Keresztelő János az embereket arra, hogy tiszta szívvel fogadják a Messiást. Keresztelő János azért volt boldog, mert a Messiás felé vezethette az embereket, nem pedig ő maga volt a Messiás. Pontosan tudta, hogy ki ő és ki Jézus. Tudta, hogy a pusztába kiáltónak hangja, aki bűnbánatra szólítja fel az embereket. Pontosan úgy, ahogyan ezt már Izajás próféta is megmondta, Keresztelő János úgy tekintett Jézusra, mint a szabadulás örömhírét hozó, a megtört szíveket bekötöző felkentre, aki szabadulást hirdet a foglyoknak és szabadságot a börtönök lakóinak, hirdeti az Úr kegyelmének esztendejét, vigasztalást hoz a szomorúaknak és gyászolóknak. 

Kedves Testvérek!

Jézus megváltott minket a bűn sötétségéből, fényt hozott a világba, hisz ő maga a világ Világossága. Világosságát megosztotta velünk, mindannyiunkat felemelt, hogy a Világosság gyermekei lehessünk. Ez a nagy öröm jóhíre. Örülnünk kell annak, hogy a világosság gyermekei lehetünk, és úgy is kell viselkednünk. Amikor ezt tesszük, akkor mi is megosztjuk a világosságot azokkal, akik még a bűn sötétjében élnek. Igen, Jézus azt szeretné, ha mindannyian olyanokká lennénk, mint Keresztelő János, tanúságot tennénk a Világosságról és elvezetnénk az embereket az élet forrásához, Jézushoz. És ha ez így van, akkor itt az ideje, hogy Örömmel tegyünk tanúságot Krisztusról. Örüljünk és örvendezzünk, hogy Jézus méltónak talált minket arra, hogy tanúságot tegyünk róla. 

Ezért emeli ki Szent Pál annak fontosságát, hogy mindig örvendezzünk. Ezt mondja: „Legyetek derűsek. Imádkozzatok szüntelenül. Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól Krisztus Jézusban.” (1Thessz 5, 16-17) Mindig és minden körülmények között örvendeznünk, imádkoznunk és hálát adnunk kell. A világban való élet nem mindig rózsás, de a halál utáni élet maga a boldogság. Reménységünk nem csupán ebből a világból való, hanem abból, ami örökre a miénk lesz. Ezért kell örvendeznünk. 

Kedves Testvérek!

Örvendező szívvel készüljünk hát arra, hogy Krisztus tanúivá legyünk. Amikor körülöttünk az éhezők jóllaknak, a szomorkodók megvigasztalódnak; a betegeket meglátogatják, a ruhátlanokat felöltöztetik; a bűnösöknek megbocsátanak és befogadják őket, akkor azt gondolom, hogy meg fogjuk tudni érezni Jézus jelenlétét önmagunkban és önmagunkon kívül. Vezessen minket Jézus világossága, és akkor soha nem hullunk vissza a sötétbe. 

Örvendezzünk és osszuk meg ezt a világosságot a körülöttünk lévőkkel. Ámen. 

 

 

Bezár

2017. December 10. Vasárnap

Az Úr érkezése gyújtson bennünk reményt és örömet

Mahi atya prédikációja – Advent 2. vasárnapja

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

 „Nézzétek, elküldöm hírnökömet, hogy elkészítse előttem az utat.” (Mal 3, 1) „Egy hang kiált: Készítsetek utat a pusztában az Úrnak, egyengessétek Istenünk ösvényét a sivatagon át.” (Iz 40,3)

És mi Keresztelő Szent János alapvető üzenete? Márk evangéliumának következő szakasza megmondja. Keresztelő János a pusztában hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára.” (Mk 1, 4) Keresztelő János pedig ezt mondja: „Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek titeket, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8)

Kedves Testvérek!

Keresztelő János világosan látja a helyét és a szerepét. Tudja, hogy nem ő a Messiás; sokkal inkább hírhozó, akinek az a dolga, hogy utat készítsen Krisztusnak. Ez az a Keresztelő János, aki a Szentlélektől eltelve ujjongani kezdett anyja méhében, amikor Mária méhében a Szentlélektől fogant Jézussal belépett. A Szentlélek tüze ott élt Jánosban, és az eljövendő Messiás előfutárává tette. A Szentlélek, küldetése elején, a pusztába vezette Jánost, ahol próbára tették, és ahol Isten erejében és ismeretében növekedett. Az volt a feladata, hogy azok között az emberek között, akik nem foglalkoztak Isten ügyével, érdeklődést ébresszen, bizonytalanná tegye őket önelégültségükben, és hogy elegendő jóságot ébresszen bennük arra, hogy felismerjék és befogadják az érkező Krisztust. Ma János nem csupán arra int bennünket, hogy tartsunk bűnbánatot, hanem arra is, hogy készítsük fel szívünket, hogy Krisztus otthonra lelhessen benne. 

Kedves Testvérek!

Ahogyan mi reménységgel várjuk Krisztust, úgy Krisztus is reménységgel várja azt, hogy az idei advent idején odaforduljunk Hozzá. Olyan sokszor hallottunk már Isten szeretetéről. Gondoltunk-e már arra, hogy Isten keres minket, vágyakozik utánunk, azt akarja, hogy semmi akadály ne legyen köztünk és közte. 

Ádám és Éva elrejtőztek a kertben miután ettek a tiltott gyümölcsből. Isten megkereste őket. Elvesztették önmagukat az árnyékban. Milyen különös ez! Akárcsak ősszüleink, mi is elrejtőzünk Isten elől, amikor vétkezünk. Bűnösként nincs bátorságunk Elé állni. Igen, olykor-olykor panaszkodunk arra, hogy hol van Isten olyankor, amikor súlyos bajok és szenvedések között élünk. Nem Isten az, aki elrejtőzött előlünk, hanem mi bújtunk el Őelőle. Vétkeztünk, így nincs erőnk, erkölcsi bátorságunk ahhoz, hogy a színe elé álljunk. Amikor tiszta a szívünk, nincs szükségünk arra, hogy elrejtőzzünk bármi elől is: merünk az Úr elé állni és Vele járni. De ha elrejtőzünk, Isten akkor is felteszi a kérdést: „Hol vagy?” Isten az, aki a keresésünkre indul. Miért fontos ez neki? Egyszerűen azért, mert a gyermekei vagyunk, és szeret minket. 

Isten ma arra hív minket, hogy jöjjünk elő a rejtekünkből, és járjunk vele az úton: szenvedésével bocsánatot szerzett bűneinkre. Hol is vagyunk most valójában? Hová rejtőztünk? Ha tudjuk, hogy hová rejtőztünk, akkor igyekezzünk kikerülni azokból a helyzetekből, amelyek a bűnre visznek. Forduljunk újra Isten felé, és éljünk, hisz az Úr türelmesen vár ránk. 

Kedves Testvérek!

A Szentleckében Szent Péter szavait hallottuk. Ezt mondja: Az Úr nem késik ígéretét teljesíteni, ahogy némelyek késedelmeskedésnek tartják, hanem türelemmel viseltetik irántatok, mert nem akarja, hogy valaki is elvesszen, hanem hogy mindenki bűnbánatot tartson. Mint a tolvaj, úgy jön el az Úr napja. Ezen a napon az egek nagy robajjal elmúlnak, az elemek a tűz hevétől felbomlanak, a föld és ami rajta van, elenyészik. Mivel így minden elpusztul, minden tekintetben szentül és vallásosan kell élnetek, hiszen várjátok és siettetitek Isten napjának eljövetelét, amikor is az egek lángba borulnak és felbomlanak, az elemek a tűz hevétől megolvadnak. Szeretteim, minthogy ezt várjuk, legyetek rajta, hogy békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon benneteket.” (2Pét 3, 9-12, 14) Igen, kedves Testvérek, Isten türelmes velünk, mert időt akar adni arra, hogy bűnbánatot tartsunk, de bűnbánat ideje nem tart örökké. Tisztelettel kell tekintenünk erre a türelemre, úgy kell tekintenünk rá, mint saját megváltásunk jelére. 

Most a kegyelem idejét éljük, amikor lehetőségünk van a bűnbánatra. Amennyire csak tudjuk, engedjük, hogy Isten kegyelme eljusson hozzánk ebben az adventi időben. Nem Isten korlátozza azt, hogy az, amit számunkra készített, eljusson hozzánk, mi állítunk fel korlátokat annak, amit nekünk szán. Az Úr mindannyiunkat vár a bűnbocsánat szentségében, karjaiban vesz és keblére ölel minket. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt: imádkozzunk, tartsunk bűnbánatot, engesztelődjünk ki ebben az adventi időszakban! 

A karácsony nem tud teljes mértékben beteljesülni, ha a szívünkben nem készítünk utat az Úrnak. Az Istennek való egyenes út készítése a szívünkben történik. A szívünkben lévő, bűnök által keletkezett völgyeket, Isten irgalma és gyógyító ereje be tudja tölteni, a büszkeség hegyei és dombjai pedig kisebbé lesznek általa a szívünkben. 

 Igen, kedves Testvérek, a bűnbánat a lelki felkészülésünk szükséges része. A bűnbánat teljes váltást jelent. Meg kell változtatnunk a gondolkodásunk módját, és újra irányba kell állítani az életünket. Krisztus azért jön, hogy valami újat indítson el bennünk, a bűnbánat pedig megtisztítja a rendetlenséget, hogy szabadon tudjuk befogadni az érkező Krisztust. Várjuk tehát komoly és őszinte bűnbánattal az Urat, aki azért keres minket, hogy átöleljen, és jó pásztorként vezessen. Érkezése gyújtson bennünk reményt és örömet. Ámen. 

Bezár

2017. December 03. Vasárnap

Isten hozott titeket a remény és a várakozás idejében!

Mahi atya prédikációja – Advent 1. vasárnapja

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Isten hozott titeket az adventi időben, a remény és a várakozás idejében! Hisszük és várjuk, hogy Jézus, ahogyan azt egykor megígérte, újra eljön. „Ég és Föld elmúlnak, de az én igéim nem múlnak el.” (Lk 21, 33) Ezek Jézus szavai, azé a Jézuséi, akire most várakozunk. Ő maga az Ige, aki testet öltött, és az emberek között élt; feltétel nélküli szeretetének bizonyítékául átadta magát a szenvedésnek és a halálnak, de feltámadt, és ezzel megszabadított minket a sátán fogságából. Ez ugyanaz a Jézus, aki megígérte, hogy újra eljön, hogy megítéljen élőket és holtakat. 

A szentmise elején meggyújtott első gyertya az Úrba vetett bizalmunkat jeleníti meg. Mindmáig élő reménységgel várjuk az Úr dicsőséges eljövetelét. Biztos vagyok abban, hogy szinte minden családban van adventi koszorú, ami arra emlékeztet minket, hogy odaadással és éberen várakozzunk az Úrra, bármikor is érkezzen el. 

Kedves Testvérek!

Nagyon nagy öröm olyan valakire várakozni, akit szeretünk. Egyszer, májusban látogattam haza. Amikor reggel megérkeztem Mumbaiba, szóltam a bátyámnak, hogy egy hazai géppel délután fogok megérkezni. A testvérem, az édesapám és a testvérem gyerekei már három órával az érkezésem előtt a repülőtéren voltak és vártak rám. Amikor megérkeztem, a gyerekek a nyakamba ugrottak örömükben, testvérem és édesapám pedig megölelt – nagy örömmel fogadtak. Boldog pillanat volt ez a számomra. Több száz örömteli várakozás lehet az életünkben. Az Úrra való várakozás is egyike lehet ezeknek az örömteli várakozásoknak, feltéve, ha nem idegenként, hanem megváltóként fogadjuk. 

Az evangélium egyértelmű példabeszédet tár elénk arról az emberről, aki szolgáira bízza a házát; mindegyiknek kijelöli a feladatát; a kapuőrtől azt kéri, hogy virrasszon, amíg vissza nem tér. Ez az ember mindenekelőtt megbízott a szolgáiban; aztán rájuk bízta a házát, világosan elmondta nekik, hogy miért felelősek. Mire tanít ez a példabeszéd? Hogy Isten mindannyiunkban megbízik. Ránk bízta mennyei áldásait. Az akarja, hogy felelősséggel viseltessünk a megkapott áldások iránt. 

Hinnünk kell abban, hogy Isten bízik bennünk, és személyes felelősséget bízott ránk. Ezeket a személyes feladatokat lelkiismeretesen teljesítenünk kell mindaddig, ameddig az Úr el nem jön, hogy számon kérjen minket. Például: annak idején, amikor Zsolt atya pár napra elment, mindig azt mondta nekem: „Mahi, vigyázz a plébániára!” Vagyis bízott abban, hogy tudok vigyázni a plébániára. Biztos volt abban, hogy én papként ott leszek majd a templomban, és időben megtartom a szentmiséket; gyóntatok; elmegyek a betegekhez, és elvégzem az összes többi olyan spirituális feladatot, amire szükség lesz. Örült, amikor azt látta, hogy teljesítettem a rám bízottakat. Ha nem teljesítettem volna a rám bízott feladatokat, akkor legközelebb nem bízott volna rám semmit. 

Kedves Testvérek, keresztényekként nem azt várják tőlünk, hogy azt tegyük, amit akarunk; nem lehetünk felelőtlenek, hisz ezzel nemtetszést váltanánk ki abból, aki megbízott bennünk. Óvatosnak és ébernek kell lennünk attól a pillanattól kezdve, hogy felelősséget bíztak ránk. Ha jól teljesítjük a feladatainkat, akkor könnyebben számot tudunk majd adni mindarról, amit tettünk. Ha azonban nem teljesítjük a ránk bízottakat, bűnösként állunk majd ott. 

A bűnösség érzésével nem lesz majd bátorságunk ahhoz, hogy az Úr elé álljunk, amikor megérkezik. Nem tudunk ébren és éberen várakozni, ha rajtunk a bűnök és a bűntudat hatalmasodik el. Ezért kínálja fel az Egyház ezt a nagyon szép időszakot arra, hogy felfrissítsük a lelkiéletünket. Az adventi időszak lehetőséget kínál arra, hogy megtisztítsuk a gondolatainkat, szavainkat és tetteinket, hogy így a lelkünk is megtisztuljon a bűntől. A bűnbánat szentségéhez járulunk, megszenteljük a lelkünket, hogy méltó módon fogadhassuk az Urat. 

Jézus új utakat keres arra, hogy megérintse a lelkünket. Különösen ilyenkor: a kegyelem és áldás különleges ajándékait készíti mindannyiunk számára, hogy ebben az adventben is megnyissuk a szívünket neki. Milyen ajándékok ezek? Az Atya szeretete, a remény érzése az élet kihívásai között is, új felismerések és bölcsesség, amelyeket meg tudunk osztani szeretteinkkel, a bűntől való megszabadulás azáltal, hogy elengedjük, és Jézus lábához helyezzük hibáinkat és bűneinket, és mindenekfölött a béke és az öröm. 

Tegyünk meg mindent azért, hogy éberek és készek legyünk Jézusnak és az ő ajándékainak a fogadására; próbáljunk meg kicsit több időt szentelni a napi imádságnak és a Szentírás olvasásának; járuljunk szentgyónáshoz, hogy megszabaduljunk mindattól, ami megakadályozza azt, hogy befogadjuk Jézus szeretetét és ajándékait. Jézus ebben az évben mindössze három hetet ad erre számunkra.

Használjuk fel advent gyönyörű idejét arra, hogy ébren és éberen fogadjuk az Úr érkezését. Ne veszítsük el a reményünket, hanem szilárdítsuk meg azt! Adja az Úr, aki a megfelelő időben majd megérkezik, hogy mindannyiunkat ébren és éberen találjon, és igaz emberként ítéljen meg. Ámen. 

Bezár

2017. November 26. Vasárnap

Jézus olyan országnak a Királya, amely soha nem múlik el.

Mahi atya prédikációja – Krisztus, a mindenség királya ünnepén (Évközi 34. vasárnap)

Elolvasom...

Kedves Testvérek!
Múlt vasárnap este a szentmise után a ministránsokkal együtt bementünk a sekrestyébe, és elmondtuk a hálaadó imát. Az ima után, ahogy minden alkalommal, most is megköszöntem a ministránsok szolgálatát. „Köszönöm a szolgálatotokat” – mondtam nekik. Kada Zoli és Krisztina Gergő fia visszakérdezett: „Te király vagy, hogy szolgáljunk neked?” Zoli is és én is megdöbbentünk a kérdésen. Micsoda mély teológiai kérdést tett fel ez a fiú? Ezt mondtam neki: „Gergő, én magam is szolgálok az oltárnál: én papként teszem ezt, ti pedig ministránsként. Ha ez így van, akkor kinek is szolgálunk?” Ezt válaszolta: „Jézusnak.” Én pedig így folytattam: „Jól mondod. Mi mindannyian Jézust szolgáljuk, mert ő a király, nem pedig Mahi atya.” Mosolygott, és ment, hogy levesse a ministránsruháját. Isten olykor kicsi és ártatlan gyermekeken keresztül, mint ez esetben Gergő, nyitja ki a szemünket
Kedves Testvérek!
Szeretjük, szolgáljuk és dicsőítjük Jézus Krisztust, a királyok Királyát és az urak Urát. A mai ünnep bepillantást enged a jövőnkbe, a sorsunk legvégébe, amikor Jézus visszatér, hogy megítéljen élőket és holtakat. Krisztus Király ünnepe viszonylag fiatal a katolikus egyházban. Jézus Krisztus, a Mindenség Királya ünnepét XI. Piusz pápa 1925-ben rendelte el. Az egyházi év utolsó vasárnapján ünnepeljük, így segíti elmélkedésünket Krisztusról, mint Úrról és Királyról, valamint Krisztus második és egyben végső eljöveteléről, az utolsó ítéletről és a világ végéről. A pápa a világtörténelem egy igen zavaros időszakának korában élt. Ekkor kezdődött és fejeződött be az első világháború. Egyre nőtt a szekularizáció, és erőszakos diktatúrák ragadták magukhoz a hatalmat Európában és azon kívül is. Krisztust már jóval korábban is Királyként tisztelték, de a pápa a 20. század első évtizedeiben látta, hogy elhanyagolják Krisztus tekintélyét és tiszteletét. Válaszul iktatta be ezt az ünnepet azzal a szándékkal, hogy újra ráirányítsa a figyelmet Jézus királyságának tiszteletére, és ezzel is megerősítse a keresztények hitét. XI. Piusz úgy gondolta, hogy a nemzetek látni fogják, hogy az Egyháznak joga van a szabadsághoz és az államtól való függetlenséghez. Másodsorban pedig látni fogják a népek és vezetőik, hogy Krisztus tisztelete őket is köti. Végül pedig a hívők erőt és bátorságot meríthetnek az ünnep megtartásából, mert arra emlékezteti őket, hogy szívükön, elméjükön, szándékaikon és testükön Krisztusnak kell uralkodnia.
A mai olvasmányaink az utolsó ítéletről szólnak, arról az időről, amikor Krisztus eljön hatalomban és dicsőségben. Az Ezékiel prófétától olvasott részben, Isten maga jön el személyesen, hogy terelgesse nyáját, mert a pásztorok, akikre rábízta őket, nem voltak méltók a feladatra. Isten gondoskodik a beteg és gyenge juhokról, de elkülöníti és megbünteti azokat, akik hasznot húzak mások gyengeségéből és betegségéből. Ezt mondja Isten: „Megkeresem az elveszettet, visszaterelem az elszéledtet, bekötözöm a sérültet, ápolom a beteget, a kövér és egészséges fölött pedig őrködöm. Az igazság szerint legeltetem őket.” Szent Máté evangéliumában kiegészíti a pásztorról alkotott képet Jézus jövőbeli tetteivel. Úgy választja majd szét az embereket, mint a juhokat vagy a kosokat, egyszerűen annak a gyakorlati szempontnak az alapján, hogy miképp viszonyultak a szenvedőkhöz. Az ítélet alapja igen egyszerű: „amit a legkisebbek egyikével nem tettetek, velem nem tettétek!”
A civilizációk kialakulása óta mindig voltak olyan királyok, akik világuralomról álmodoztak, olyan egyetemes királyságról, ami örökre fennáll. De nekünk olyan királyunk van, aki nyilvánvalóan különbözik a föld minden más uralkodójától. Azért jött, hogy mindenkinek szolgáljon, még az ellenségeinek is. Szenvedése alatt nyilvánvalóvá tette, hogy király, olyan kereszten halt meg, amelyen tábla volt a Zsidók Királya felirattal. A kereszten függő Krisztus a legyőzöttség tökéletes képe. Magányos volt, gúnyolták, ütötték, megalázták, végül pedig úgy halt meg, mint egy bűnöző. Még a tanítványai is elhagyták, épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rájuk. Egyetlen egy valaki, egy vele együtt megfeszített bűnöző maradt csupán, aki felismerte benne a Királyt, és helyet kért tőle az országában. „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban.” (Lk 23, 42) Jézus meg is ígéri ezt neki: „Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23,43) Jézus úgy tekint királyságára, mint alázatos szolgálatra, és követőinek is azt parancsolja, hogy mindenkinek szolgái legyenek. Addig, amíg Krisztus újra el nem jön, hogy megítélje a nemzeteket, tanítása által mutatkozik meg az igazságosság és az ítélet országa, és van egyensúlyban a radikális szeretettel, az irgalommal, a békével és a megbocsátással. Ha úgy szolgáljuk Krisztust, mint királyt, akkor nem egy elnyomó uralkodót szolgálunk, hanem olyan valakit, aki meghalt az emberekért, és akinek szerető jósága örökre megmarad.
Jézus nyilvános működése alatt tanított az Isten Országáról, és nyíltan megmondta a tanítványainak, hogy mindenekelőtt Isten Országát és annak igazságát kell keresniük. Ez azt jelenti, hogy Istent első helyre kell tennünk életünkben; azt jelenti, hogy a szerető Király, Jézus Krisztus uralma alatt kell élnünk; azt jelenti, hogy ajkunkkal is meg kell vallanunk, hogy Jézus Krisztus az Úr, és azt kell tennünk, amit mond. Jézus barátainak nevezte tanítványait, nem pedig szolgáinak, papságának és országának egy részét rájuk bízta. Bár ő is meghalt, mint a többi király, de halálát önként ajánlotta fel népe megmentésére, halála nem vesztes csata, vagy kudarcba fulladt vállalkozás eredménye, hanem olyan dicsőséges halál, amely már a világ kezdete előtt Isten tervében volt. Dicsőségben feltámadt, és elment, hogy elnyerje a mennyei koronát.
A világ földi uralkodói mind anyagi hatalommal és területekkel uralkodtak, Jézus azonban egyetemes igazságossággal, szeretettel, együttérzéssel, örömmel és békével uralkodik. Az a királyság, amelyben ezek az erények érvényesülnek, soha nem fog véget érni. Gábriel angyal ezt mondta a Szűzanyának: „Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, s országának nem lesz vége.” Jézus olyan országnak a Királya, amely soha nem múlik el.
Amikor a Bölcsek Jeruzsálembe értek, ezt kérdezték: „Hol született a Zsidók királya?” Megtudták, hogy Betlehemben. Jézus földi működésének idején arról beszélt, hogy Isten országa itt van közöttünk. Azt is világosan megmondta, hogy Isten országa nem e világból való. Amikor a farizeusok azt kérdezték Jézustól, hogy mikor érkezik el az Isten országa, akkor Jézust azt válaszolta, hogy az Isten országa nem úgy jön el, hogy az ember azt előre kiszámíthatná, nem lehet azt mondani, hogy itt van, vagy ott van. Hanem azt mondta nekik, hogy az Isten országa már köztük van. Jézust jeruzsálemi bevonulásakor Dávid fiának szólították, és úgy köszöntötték, mint egy királyt. Később szenvedése idején Pilátus megkérdezte tőle, hogy ő-e a zsidók királya. Válaszával kinyilvánította, hogy király. Végül pedig mennybemenetele előtt ezt mondta a tanítványainak: „Minden hatalom a mennyben és a földön nekem adatott.” Majd küldetést bízott a tanítványokra. Ő a világmindenség királya, aki mindenen uralkodik.
A mai napon Máté evangéliumából hallottuk, hogy Jézus dicsőségben jön majd el angyalaival együtt. A trónon ül és megítéli az embereket. A nemzetek elé járulnak, ő pedig szétválasztja a jókat és a gonoszokat. Örök szeretetét nyilvánítja ki azok iránt, akik szeretetet mutattak a világban. Örök ítéletet mond azok felett, akik nem igaz életet éltek. Az isteni igazságosság nagyra értékeli azokat, akik üldözést szenvedtek Krisztusba vetett hitük miatt. 
Kedves Testvérek!
Jézus egy különleges ország különleges Királya. Mindig Királyként van köztünk. Nekünk, akik népéhez tartozunk, engedelmeskednünk kell parancsainak: „Szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket.” (Jn 15, 12) Szeretete önzetlen, önfeláldozó, gyengéd, együttérző, megbocsátó és feltétel nélküli. Országa az igazság és az élet birodalma; a szentség és a kegyelem országa, az igazságosság, a szeretet, az öröm és a béke országa. Olyan Király, akinek az a küldetése, hogy megmentsen és felszabadítson; megszabadítsa az embereket mindenféle megkötözöttségtől, hogy békés és boldog életet élhessünk itt a földön és egykor majd az örök életben, a Mennyben. Dicsőítsük és szolgáljuk hát Királyunkat, és éljünk örök királyságának hűséges polgáraiként.
Ámen.

Bezár

2017. November 19. Vasárnap

Használjuk talentumainkat!

Mahi atya prédikációja – Évközi 33. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!
Néha-néha belenézek az angol vagy az amerikai „Csillag születik” elnevezésű tehetségkutató műsorokba. Nagyon tehetséges gyerekek, fiatalok vagy épp idősebbek állnak a színpadon, és tesznek bizonyságot tehetségükről a legkülönbözőbb területeken: éneklésben, táncban, humorban, varázslásban és így tovább. Néha még az is előfordul, hogy madarak vagy más állatok mutatnak be hihetetlen dolgokat. Amikor a tehetség valóban megnyilvánul, vagy az előadás nagyon jó és szórakoztató, akkor a zsűritagok és a közönség állva tapsol, így fejezve ki tetszését a látottak miatt. A zsűri kifejezi elégedettségét, és elmondja, hogy mi tetszett neki a legjobban. Az is előfordul, hogy egy mindenkinek a tetszését elnyerő produkció alatt az egyik zsűritag megnyomja az aranycsengőt.
Az ilyen műsorok világosan megmutatják, hogy nem azok kapják az elismerést és a jutalmat, akiknek tehetségük van, hanem azok, akik felismerik a tehetségüket és kemény munkával edzik azt, sőt kockáztatnak is. Például: lehet, hogy van tehetségem az énekléshez, de ha nem gondozom különböző gyakorlatokkal és kemény munkával ezt a tehetséget, akkor senkinek az elismerését nem fogom megszerezni. Még ha éneklek is, egy sor hibát ejtek. Vagyis a tehetségem csak akkor teljesedik ki, ha időt és energiát fektetek a kemény gyakorlásba. A kemény munka később elnyeri az elismerést és a tiszteletet.
Kedves Testvérek!
A tehetség Isten ajándéka minden ember számára, ugyanakkor nem ingyen kapott ajándék. Istennek vagyunk felelősek minden megkapott tehetségünkért. El kell majd számolnunk a tehetségünkkel. Isten azért adta a tehetséget, hogy az emberek boldog, békés és hálás társadalmat építsenek maguk körül.
Az evangéliumban hallott példabeszéd arra világít rá, hogy felelősek vagyunk Istennek a tőle kapott tehetségünkért. Egy férfi, mielőtt hosszú útra indult, magához hívta a szolgáit, hogy rájuk bízza a vagyonát, mindenkire képességeinek megfelelően bízott valamit. Nyilvánvalóan egy gazdag emberről van szó, akinek a szolgái azt teszik, amit ő parancsol.
Milyen is ez az ember? Bőkezű. Vagyonát a szolgáira bízta. Ez az egyetlen dolog is bizonyítja, hogy megbízott a szolgáiban. Okos is ez az ember, hiszen észrevette, hogy szolgáinak különbözőek az adottságai, a képességei. Figyelembe véve ezeket a képességeket bízta rájuk vagyonát. Olyan valaki ez az ember, aki tiszteli a másik személyes szabadságát, ugyanis nem mondta meg nekik, hogy mit tegyenek a vagyonával, hanem rájuk bízta annak eldöntését. Olyan valaki, aki értékeli és megjutalmazza azokat a szolgákat, akik jól cselekedtek, megengedi nekik, hogy részesüljenek az ő örömében. Ugyanakkor szigorúan lép fel azokkal a szolgákkal szemben, akik tétlenek és lusták voltak, hiszen „ott is arat, ahová nem vetett, és onnan is szüretel, ahová nem ültetett”.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez a gazda nem ingyenes adományként adta oda a vagyonát, hanem rábízta a szolgákra. Ez azt jelenti, hogy felelősséggel tartoznak a rájuk bízott vagyonért. Csupán használhatják azt, de nem válik a sajátjukká. Tisztában kell lenniük azzal, hogy az uruk egy napon számon kéri majd, hogy mit tettek a vagyonával.
Ehhez a gazdag emberhez hasonlóan Isten, aki saját képére és hasonlatosságára teremtett minket, értelemmel, akarattal és szabadsággal ruházott fel; mindegyikünkre egyéni adományokat bízott, figyelembe véve a képességeinket, a tehetségünket. Ha tehetségünket és képességeinket a legmegfelelőbben használjuk, akkor ezek a szellemi adományok nagyon fontosak és hasznosak lesznek a számunkra.
Most nézzük meg azt a két szolgát, akik öt illetve két talentumot kaptak, és komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy nyereséggel használják fel. Ez lehetőség volt a számukra, hogy megmutassák hűségüket; megmutassák, mennyire ragaszkodnak az urukhoz. Szeretnék elnyerni a bizalmát. Meg akarják hálálni, hogy uruk bizalomra méltónak találta őket. Így hát keményen dolgoznak, felhasználják az adottságaikat, képességeiket és kreativitásukat, hogy kereskedéssel megsokszorozzák a vagyont. Végül igyekezetük sikerrel is jár. Most már magabiztosan állhatnak uruk elé, hogy számot adjanak arról, hogy mit tettek a kapott vagyonnal. Nem kell rettegniük.
A harmadik szolga csupán egyetlen talentumot kapott, amit aztán elásott. Lusta volt, nem akart dolgozni, erőfeszítéseket tenni. Nem volt hűséges urához, aki rábízta a talentumot. Ahelyett, hogy szánná, amit tett, az ura személyiségének a negatív oldalát hangsúlyozza: nagyon szigorúnak látja az urát, szinte retteg tőle. Ezért megy és elássa a talentumot.
Mit történik akkor, amikor az uruk visszatér? Összehívta mindegyiküket, hogy adjanak számot arról, hogy mit tettek a rájuk bízott vagyonnal. Az első két szolga elismerést kap, és uruk megjutalmazza igyekezetüket, azt, hogy nyereségesen kereskedtek. Hűségesek voltak a kicsiben, most még nagyobb felelősséget kapnak jutalmul, részesei lehetnek uruk örömének. De a harmadik, aki lusta volt, az urát hibáztatta, nem tett erőfeszítéseket. Neki büntetés lesz a része. Még azt is elveszik tőle, amije van, és azoknak adják, akiknek több van.
Kedves Testvérek!
Isten azt szeretné, ha legtöbbet hoznánk ki a tehetségünkből és a képességeinkből. Nemcsak az éneklésre, táncra vagy festésre tekinthetünk úgy, mint tehetségre, hanem a szeretetreméltóságra, az irgalmasságra, a kedvességre, a jóindulatra, a derűre, a békére, a hálára is mind úgy tekinthetünk, mint lelki tehetségekre. Megkeresztelt emberként mindannyiunknak van kötelessége. A polgárok önzetlen erőfeszítéseket tesznek azért, hogy egy erős nemzetet építsenek fel; amikor a papok és a hívő emberek használják a tehetségüket és tesznek erőfeszítéseket, akkor ők csodálatos, keresztény közösséget építenek; amikor a szülők és a gyerekek használják a tehetségüket és tesznek erőfeszítéseket, akkor egy szép családot építenek, amikor a tanárok és a diákok használják tehetségüket és tesznek erőfeszítéseket, akkor élő és felelősségteljes társadalmat építenek. Ilyen módon kell, kedves testvérek, felkészülten állnunk Jézus második eljövetele és az utolsó ítélet előtt. Adja meg az Úr Jézus, aki mint igazságos bíró érkezik el újra, hogy méltónak találjon mindegyikünket a jutalomra és arra, hogy osztozzunk az örömében.
Ámen.

Bezár

2017. November 12. Vasárnap

Keressük a bölcsesség ajándékát

Mahi atya prédikációja – Évközi 32. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Novemberben azokra a szeretteinkre emlékezünk, akik már eltávoztak ebből a világból. Újra és újra eszünkbe jutnak a velük kapcsolatos emlékeink: mit mondtak, hogyan mondták, mit tettek, hogyan tették. Születésüktől a halálukig nagyon sok szeretetet és gondoskodást kaptak, és fejezték ki mások iránti szeretetüket és gondoskodásukat. Amikor eljött annak az ideje, hogy elhagyják ezt a világot, mindent elhagytak, csupán kedves emlékük maradt meg utánuk. A hirdetésnek megfelelően tegnap gereblyézés volt a templomkertben, összeszedtük a lehullott leveleket. Ezek a levelek tavasszal keletkeztek, egész nyáron kellemes árnyékot biztosítottak, teljesítették küldetésüket, most elhagyják a fát, lehullanak a földre, és összegyűjtik őket. 

Nem tudhatjuk biztosan, hogy milyen jövő vár ránk. Lehetünk gazdagok, vagy lehetünk szegények; lehetünk ismertek, de lehetünk idegenek. A vállalkozásaink lehetnek sikeresek, de össze is omolhatnak; lehet jó állásunk, de el is veszíthetjük a munkánkat; még azt sem tudhatjuk, hogy mi történik velünk néhány perccel később. Egy dologban azonban teljesen biztosak lehetünk: a halálunkban. Mindannyian elhagyjuk egy napon ezt a földet, akárcsak a levelek a fákat. Ilyen a természet. De milyen példát, milyen benyomásokat hagyunk emlékekként magunk után?

Hasonlóképpen közeledünk most a liturgikus év végéhez, és a mai olvasmányaink figyelmünket az Isten bölcsességéről való gondolkodásra, valamint az éber és felkészült várakozásra irányítják. 

A Bölcsesség könyve arra int, hogy keressük a bölcsességet, és hűségesen tartsunk is ki mellette. Azt hallottuk: „A bölcsesség ragyogó és hervadhatatlan, könnyen felismerik, akik szeretik, és rátalálnak, akik keresik.” Később pedig ez áll: „Róla elmélkedni tökéletes okosság, aki érte virraszt, hamar megszabadul a gondtól.” (Bölcs 6, 12, 14-15) Ez a rész világosan kifejezi, hogy Isten bölcsessége könnyen érzékelhető és megtalálható azok számára, akik szeretik és keresik őt. Nincs tehát bocsánat arra, ha nem követjük Isten bölcsességét. Ugyanakkor azt is mondja az Írás, ha Isten bölcsességének elvei szerint alakítjuk az életünket, elkerülhetjük a fölösleges aggodalmakat; vagyis, ha egy igazán bölcs ember szembesül az élettel és annak kihívásaival, reménnyel és békével telik el. Így gondolkodhat: „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz te velem vagy”. (Zsolt 23, 4)

Egy napon Teréz anya egy calcuttai péktől kenyeret kért az árvaházában lévő éhes gyerekek számára. A péket felbosszantotta ez a kérés, és nem csupán elutasította, hanem le is köpte Teréz anyát. Teréz anya úgy reagált erre a felháborító tettre, hogy zsebébe dugta a kezét, elővette a zsebkendőjét, letörölte a köpést és azt mondta: „Uram, ezt én kaptam, de most kapjanak egy kis kenyeret az éhes gyerekek.” A péket mélyen megérintette Teréz anya szeretete és nagysága. Ezek után kenyeret ajánlott fel az árvaház gyerekei számára. 

Vajon mi hogyan cselekednénk hasonló helyzetben? Áldanánk vagy átkoznánk az ilyen embert? Teréz anya másképp reagált: tudta, ha nem teljes irgalommal tekint erre a tettre, akkor az árvaházban lévő szegény gyerekeknek továbbra is éhezniük kell. Ezért mondta egyszer: „Ne törődjetek azzal, hogy mások mit mondanak, fogadjátok mosollyal, és tegyétek a dolgotokat!”

Hasonló történetet mesélnek Buddháról is. Egy napon Buddha egy településen gyalogolt. Egy nagyon dühös és goromba fiatalember ment oda hozzá, és sértegetni kezdte: „Semmi jogod arra, hogy másokat tanítsál!” – kiáltotta. „Ugyanolyan ostoba vagy, mint bárki más. Nem vagy más, csupán csalás.” Buddhát nem bosszantotta fel ez az inzultus. Ehelyett megkérdezte a fiatalembert: „Mondd csak, ha ajándékot adsz, és az nem fogadja el az, akinek szántad, akkor kié ez az ajándék?” A fiatalember meglepődött a furcsa kérdésen, és így válaszolt: „Az enyém, hiszen én vásároltam az ajándékot.” Buddha mosolygott és azt mondta: „Helyes. Éppen így van ez a te haragoddal is. Ha dühös leszel rám, de én azt nem veszem fel, haragod visszaszáll terád.” 

Ezek az emberek keresték a bölcsességet és meg is találták azt. Ezért nyerték el a képességet, hogy különbséget tudjanak tenni jó és rossz között, lényeges és lényegtelen között stb. 

A Szentleckében Szent Pál a tesszalonikiakhoz írt első leveléből hallottunk, és láthattuk, hogy miképp használja Szent Pál bölcsességét arra, hogy reményt adjon tesszaloniki híveknek, akik – sok más kora keresztényhez hasonlóan – arra számítottak, hogy Krisztus még ennek a generációnak a kihalása előtt visszatér. Aggódtak amiatt, hogy egyes szeretteik még Jézus második eljövetele előtt meghaltak. Pál azt mondja nekik, hogy nem szükséges aggódniuk, hisz bármikor is jön el Krisztus, mind az élőket, mind pedig a megholtakat részesíteni fogja a feltámadásban. Pál keresztény bölcsességének gyógyító erejű tanácsát halljuk, amikor ezt mondja: „Az elhunytak sorsáról nem akarunk tájékozatlanságban hagyni benneteket, hogy ne szomorkodjatok, mint a többiek, akiknek nincs reményük. Ha Jézus, mint ahogy hisszük, meghalt és feltámadt, akkor Isten vele együtt feltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el.” (1Tessz 4, 13-14)

A keresztény életről és a bölcsességről való elmélkedés folytatódik az evangéliumban, az okos és a balga szüzekről szóló példabeszédben. A tíz szűz, öt bölcs és öt balga egy esküvői lakoma személyzetéhez tartoztak. Az volt a dolguk, hogy fogadják a vőlegényt, amikor az megérkezik. Amikor a vőlegény a vártnál később érkezett meg, a balga szüzek lámpájából már kifogyott az olaj. Az öt szűz, akik tartalék olajat is hoztak magukkal azokat jelentik, akik meghallják Isten meghívását a hitre, bölcsen válaszolnak rá, és felkészülnek az előttük álló feladatokra. Bölcsességük és az előrelátásuk, hogy tartalék olajat is magukkal hoztak, a javukra vált. 

Kedves Testvérek, készüljünk hát azzal, hogy keressük a bölcsesség ajándékát, hogy ne kelljen félnünk a haláltól vagy az ítélettől; jelen életünket éljük örömmel, eljövendő életünkre pedig tekintsünk szilárd reménységgel. Egyetlen életünk van itt a földön, éljük hát örömben és békében; hagyjuk el úgy ezt a világot, hogy követhető, pozitív emlékek maradjanak utánunk a következő generáció számára. Amikor az Úr újra eljön dicsőségben, találjon mindannyiunkat méltónak arra, hogy a mennyországba jussunk. Készítsük fel magunkat, és legyünk mindenkor kész a fogadására. Ámen. 

Bezár

2017. November 05. Vasárnap

„Kérjétek hát az aratás urát!”

Mahi atya prédikációja – Évközi 31. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Úgy gondolom, hogy az európai katolikusok hatalmas gondjainak egyik oka az Isten iránti hivatás hiánya. Halljuk a híreket, hogy különböző helyeken templomokot, kolostorokat zárnak be. Ez nem azt jelenti, hogy Isten már nem hív meg embereket a papságra, hanem azt, hogy nem imádkozunk eleget hivatásokért. Volt olyan idő, amikor Európában nagyon sok olyan áldott ember volt, akik komolyan imádkoztak a hivatás adományáért, vagyis azért, hogy legyenek köztük olyanok, akik papként vagy szerzetesként szolgálják Istent. Azok pedig, akik megkapták a hivatást, elvitték az evangélium üzenetét azokhoz az emberekhez, akik korábban nem hallottak róla. Az egész világ megtudta általuk, hogy Európa keresztény földrész. Vajon rendkívül intelligens, különleges emberek voltak? Nem. Ők ugyanolyan közönséges és egyszerű emberek voltak, mint bármelyikünk, Isten tette őket hatalmassá; önmagukat ajánlották fel Isten készséges szolgálatára, Isten pedig megáldotta a szolgálatukat. Amikor az egyház 16. századi történelméről olvasunk, elcsodálkozhatunk azon, hogy Isten milyen sok embert tett szentté azért, mert elkötelezettek voltak abban, hogy az evangéliumot elterjesszék az egész világon. 

Ha kevés a pap az egyházban, akkor imádkoznunk kell az Úrhoz. Jézus azt mondja: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat az aratáshoz.” (Mt 9, 37-38). A szülők egyik legjobb imádsága, amikor azért imádkoznak, hogy legyen hivatás a családjukban. Szükségünk van a papokra és az elkötelezett emberekre, hogy közvetítsenek Isten és az emberek között; szükségünk van a papokra, hogy Isten Igéjét közvetítsék, és kiszolgáltassák a szentségeket. Ugyanakkor a papoknak, akik elfogadták Isten hívását, teljesen át kell adniuk magukat Istennek és az Ő népének, hiszen nagyon sokan vannak, akik nap mint nap imádkoznak értük. 

Az Olvasmányban Isten kifejezi személyes szeretetét Izrael népe iránt. De Izrael népe nem ad megfelelő választ erre az isteni szeretetre. Mind az emberek, mind pedig a papok hanyagokká váltak. Isten ezért megharagszik Júdára, Izraelre és Jeruzsálemre. Kiváltképpen pedig a papokra dühös, akik hibás, vak és beteg állatokat áldoztak, ahelyett hogy a legjobb állataikat ajánlották volna föl Istennek. De nem csak a felajánlott másodrendű állatokkal vétkeztek, hanem mindennapi életüket is bűnösként élték, eltávolodtak Isten igazságaitól. Elhanyagolták a templomi szolgálatot, és úgy hatottak másokra, hogy azok elfordultak Istentől. Nem tanították meg az embereknek Isten törvényeit, mert saját hitük és meggyőződésük sem volt szilárd. A próféta ezeknek a bűnös papoknak ajánlja fel a bűnbánat lehetőségét, és azt, hogy változtassák meg az életüket. Amennyiben nem teszik, Isten azzal fenyegeti meg őket, hogy átkot küld rájuk, ez pedig éppen ellentéte annak az áldásnak, amely egy méltón szolgáló papot megillet. 

Az Evangéliumban azt hallottuk, ahogy Jézus arról beszél a népnek és tanítványainak, hogy milyenek is valójában az írástudók és a farizeusok. Azt mondja, hogy tanításuk igaz, bár olykor túl szigorú, de életük személyes becsvágyon és büszkeségen alapul, ez pedig lerombolja és tönkreteszi azokat az érdemeket, amelyet a tanításért elnyerhetnének. Elmondja, hogy a farizeusok és az írástudók Mózes székében ülnek, ami annyit jelent, hogy megvan a joguk ahhoz, hogy magyarázzák a Törvényt. Ennek alapján volt köteles a nép betartani a törvényt. Jézus ezzel nem a Törvényt támadta meg, hanem azokat az írástudókat és farizeusokat, akiknek a tanítása nem egyezett a gyakorlattal. Nem úgy éltek, ahogyan arról másoknak tanítottak. Jézusnak két vádja van velük szemben: a keménység, amivel a Törvényt a nép számára értelmezik, valamint a nagyképűség és képmutatás. Amikor a törvényt magyarázzák, megfeledkeznek annak emberi értelmezéséről. Másoktól a Törvénnyel szembeni teljes engedelmességet várják el, minden enyhítés nélkül, maguk azonban nagyon messze voltak ennek megtartásától. Mindent csakis azért tettek, hogy mások lássák és dicsérjék őket. Az ember kevésbé volt fontos a számukra, mint az előírások. 

Az Egyház olyan szolgáló közösség, ahol az éhezők jóllaknak, a tudatlanokat tanítják, a hajléktalanok otthonra lelnek, a betegekről gondoskodnak, a szomorúakat megvigasztalják, az elnyomottakat felszabadítják. Így az emberek egyre jobban felismerhetik valódi lehetőségeiket, és élvezhetik az Istennel való életet. Ezért az egyházi vezetőknek alázatos lélekkel kell szolgálniuk, gondolatban, szóban és cselekedetben egyaránt. Az igaz keresztény vezető számára nem az a mérték, hogy hány ember tartozik a vezetése alá, hanem az, hogy hány embernek szolgál. Ugyanakkor viszont nagyon könnyű a vezetőkre, politikusokra, egyházi emberekre mutogatni. De fel kell tennünk a kérdést: olyan sokban különbözünk tőlük? Fontos, hogy lássuk, hogyan működik mindez a saját életünkben. Az Evangélium mindannyiunknak szól. Mennyire vagyunk érzékenyek arra, hogy miképp beszélnek, bánnak velünk akkor is, ha csupán szülők, tanárok vagy papok vagyunk. A tiszteletet nem lehet kikövetelni, azt meg kell érdemelni. 

Kedves Testvérek!

Szavainknak és tetteinknek összhangban kell lenniük. Sem egyházi vezető, sem szülő, sem politikai vezető nem szerezhet jó hírnevet magának, ha szavait nem igazolják a jó tetteik. Tegyünk hát jó dolgokat, de ne azért, hogy ismertté váljunk, hanem Isten dicsőségére önteltség nélkül. Ámen.

Bezár

2017. Október 29. Vasárnap

„Aki Istent szereti, szeresse testvérét is”

Mahi atya prédikációja – Évközi 30. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

A katolikus templomokban megtalálható jellegzetes tárgyak egyike a kereszt, mégpedig olyan kereszt, amelyen rajta van a megfeszített Krisztus teste. A többi keresztény felekezet templomaiban üres keresztet találhatunk. E mögött jól megalapozott teológia van, ami azt mondja, hogy Krisztus feltámadt a halálból, és ezért a kereszt a győzelem jelképévé vált. Ők a feltámadt Krisztust ünneplik. Nincs ebben semmi rossz. 

De, ha ez így van, akkor a mi keresztünkön miért van rajta Krisztus teste? Mi nem ünnepeljük a feltámadt Krisztust? Természetesen ünnepeljük. De miért is kerül a kereszt a templomban? Azért, hogy folytonosan emlékeztessen bennünket arra, amit Krisztus a feltámadása előtt értünk tett. Szenvedett és meghalt értünk a kereszten, értetek és értem, így mutatta meg, hogy mennyire szeret minket. 

Biztos mindannyian ismeritek ezt az történetet: Valaki egyszer azt kérdezte Jézustól: „Mennyire szeretsz engem?” Jézus azt mondta: „Ennyire”, majd széttárta a kezét és meghalt a kereszten. Egykor a bűnök uralma alatt, a bűnök fogságában éltünk, tehetetlenek voltunk, de a Mennyei Atya a megfelelő időben elküldte Fiát, hogy megmentsen minket a lelki haláltól. Ezért mondja Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben: „Amikor még erőtlenek voltunk, Krisztus éppen akkor meghalt a bűnösökért.” (Róm 5,6)

Kedves Testvérek, Krisztus azért halt meg értünk a kereszten, hogy megmentsen minket a bűntől, hiszen szeret minket. Jézus mondja: Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet, és enyéim is ismernek engem, mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát. Életemet adom a juhokért.” Jézus úgy gondolkodik rólunk, mint az övéiről, mint a barátairól, mint a juhairól, mert Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk. Jézus nem akarja, hogy örökre elvesszünk. 

Ahányszor csak a templomba jövünk, látjuk a keresztet, ami minden alkalommal Jézus szeretetére emlékeztet minket, és arra a nagy árra, amit a kereszten értünk fizetett. Ha megértjük, hogy Isten szeret minket, akkor bízhatunk abban, hogy szerethető emberek vagyunk: tudunk szeretet adni, és el tudjuk fogadni a másoktól kapott szeretetet. 

A mai, modern világban egyre több ember tekint úgy magára, mint fölösleges, haszontalan emberre, sokan hasonlítják össze saját képességüket másokéval, kevésnek és alkalmatlannak látják önmagukat; elveszítik az önbecsülésüket; kudarcként élik meg az életüket. Így vagy úgy nagyon sokan szembesülnek ezzel a problémával. Ne feledjük, hogy Jézus minden helyzetben szerethetőnek talál minket. Ha felismerjük azt, hogy Jézus alacsony önbecsülésünk és bűnösségünk ellenére szeret minket, akkor mi is elkezdjük szeretni azokat, akik körülöttünk vannak, vagyis a felebarátainkat. 

Kik is a mi felebarátaink? A családtagjaink, a barátaink, rokonaink, a jó szándékú emberek? Csak ezekre az emberekre korlátozódik a szeretetünk? Szeretjük őket, és szeretetet kapunk tőlük. De Jézus azt kéri: „ha csak azokat szeretitek, akik benneteket is szeretnek, milyen hálát várhattok érte? Hisz a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik; ha azokkal tesztek jót, akik veletek is jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt visszakapják. Szeressétek inkább ellenségeiteket: tegyetek jót, adjatok kölcsön, és semmi viszonzást ne várjatok. Így nagy jutalomban részesültök, a Magasságosnak lesztek a gyerekei, hisz Ő is jó a hálátlanokhoz és a gonoszokhoz.” (Lk 6, 32-35)  Ha magunkra úgy tekintünk, mint a Magasságbeli Isten fiára vagy lányára, akkor szeretnünk kell másokat is, különösen a társadalom megsebzett tagjait, az árvákat, az özvegyeket és az idegeneket.

Az Olvasmányban azt hallottuk, ahogy Isten Mózesen keresztül Izrael népét irányítja: „Az idegent ne használd ki és ne nyomd el; Az özvegyet és árvát ne sanyargassátok. Ha sanyargatjátok őket, s ők hozzám kiáltanak, meghallom panaszukat, és fellobban haragom. Kard által veszítelek el benneteket, hogy asszonyaitok özvegyek, gyermekeitek árvák legyenek.” (Kiv 22, 21-24). Ebből is látszik, hogy Isten mennyire szereti és milyen különleges módon gondoskodik a társadalomból kiszorult emberekről! Vajon Isten, aki látja a szükségüket és helyzetüket, nem hallaná meg kiáltásukat? Egészen biztos, hogy meghallaná. Melléjük állna. Isten ugyanakkor irgalmas és megbocsátó. Így folytatja: „Ha a népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönözöl, ne viselkedj vele szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot. Ha embertársad köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Hisz ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mivel takarózna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.” (Kiv 22, 25-27).

Jézus azt akarja, hogy mindennél jobban szeressük ezt a Könyörületes és Igazságos Istent, és azt, hogy felebarátainkat pedig úgy szeressük, mint önmagunkat. „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Mt 22, 37,39)

Teréz anya tökéletesen megértette Jézusnak ezt a tanítását. Indiába ment, hogy a legrosszabb helyzetben lévő emberek közé vigye el Isten szeretetét. A szegények, betegek és elhagyatottak között dolgozott. Az egész világ figyelmét felkeltette a szegény között végzett munkája. Nem az volt a célja, hogy hírnevet szerezzen, ismertté váljon. Mindent Isten szeretetéért tett. Ő maga mondta egyszer: „Vérem és származásom szerint albán vagyok. Indiai állampolgárságom van. Katolikus nővér vagyok. Ami hivatásomat illeti, az egész világhoz tartozom. Ami a szívemet illeti, teljesen Jézus Szívéhez tartozom.” (Teréz Anya: Az egyszerű ösvény, Szt. Gellért Kiadó)

Kedves Testvérek! Szeretjük Istent, és szeretjük a testvéreinket is. A múlt héten például sokan adakoztak bőkezűen a missziós vasárnap alkalmából; mások tevékenységükkel járulnak hozzá templomunk speciális működtetéséhez, pl. ministránsruhákat varrnak, megint mások ruhát és élelmiszert gyűjtenek, hogy szétosszák a szegények között; pap, ministráns, sekrestyés, zenészek, mindannyiunkért rózsafüzért imádkozók, a templomban imádkozó emberek, a plébánián programot szervezők – mindannyian dicséretre méltók, mert ezeket a tevékenységeket Isten és embertársaik iránti szeretetből végzik. Ezt a szeretetet földi életünk végéig gyakorolnunk kell. 

Kedves Testvérek!

Ne feledjük Szent János szavait, aki egyik levelében így fogalmaz: Azért szeretjük (az Istent), mert ő előbb szeretett minket. Ha valaki azt állítja, hogy: „Szeretem az Istent”, de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát. Ezt a parancsot kaptuk tőle: Aki Istent szereti, szeresse testvérét is. (1Jn 4, 19-21)

Kedves Testvérek, ezt az üzenetet vigyük haza a mai szentmiséről. Maradjunk meg Isten mindenek feletti szeretetében azáltal, hogy szeretjük testvéreinket. Emlékeztetni szeretnélek titeket Teréz Anya egyik üzenetére: Amikor imádkozunk, közelebb kerülünk Istenhez, amikor felebarátainkat szeretjük, Isten kerül hozzánk közelebb.”

Ámen.

Bezár

2017. Október 22. Vasárnap

Pápai üzenet a missziós világnapra

Ferenc pápa üzenete – Évközi 29. vasárnap

Elolvasom...

A misszió a keresztény hit szívében

A missziós világnapot az idén október 22-én vasárnap tartják világszerte. Ferenc pápa üzenete bevezetőjében Jézus Krisztusra, az első és legnagyobb evangelizálóra emlékeztetett, aki az Atya szeretetét hirdeti a Szentlélek erejében. A missziós világnap során a pápa azt a témát javasolja megfontolásra, hogy mit jelent a krisztusi küldetés a keresztény hit szívében. Segítő kérdésként ajánlja hozzá a következő témákat: Mi a misszió alapja? Mi a misszió szíve? Mik a misszió éltető szempontjai?  

A misszió és Krisztus, az Út, Igazság és Élet evangéliumának átformáló ereje

Az egyház küldetése minden jóakaratú ember felé irányul, továbbadásra indító örömet hoz magával és új életet ajánl, a föltámadt Krisztus életét a Lélek által. Jézust követve Őbenne járunk, aki az Út, megtapasztalva az Igazságot, ami elvezet az Életre, ez pedig teljes életközösséget jelent az Atyával a Szentlélek erejében. Az Atya ugyanis gyermekeinek egzisztenciális átalakulását akarja.

A misszió és Krisztus kairosza

Az egyház nem vallásos ideológiát, sem pedig egy magasztos etikát hirdet. Az egyház misszióján keresztül maga Jézus Krisztus folytatja az evangelizálást, vagyis az egyház képviseli a kairoszt, az üdvösség alkalmas idejét. Az igehirdetés által Jézus belép az időnkbe, kortársunkká válik és aki befogadja őt hittel, az megtapasztalja a Feltámadott Lelkének átalakító erejét. A keresztény élet kezdetén nem egy etikai döntés, vagy nagy eszme áll, hanem találkozás egy Személlyel, aki életet ad, új horizontot megnyitva hozzá – idézte a pápa XVI. Benedek Deus caritas est körlevelének híres gondolatát. Az evangélium egy Személy, aki mindig felkínálja magát, hogy alázatos hittel elfogadva őt, részt vegyünk halála és feltámadása húsvéti misztériumában. Az evangélium így a keresztségben az új élet forrása lesz, a bérmálásban megerősítő kenetté válik, míg az Eucharisztiában az új embert tápláló eledel.               

A világnak lényegileg szüksége van Krisztusra

Az egyházán keresztül Krisztus tovább folytatja az irgalmas szamaritánus küldetését, bekötözi az emberiség vérző sebeit, megállás nélkül keresi tovább az elveszetteket. És hála Istennek, ehhez nem hiányoznak a nagyszerű tanúságtételek, amelyek közül a pápa két konkrét afrikai példát is megemlített.

A misszió az állandó kivonulásból, zarándoklásból és száműzetésből merít erőt

Az egyház küldetését a folyamatos kivonulás lelkisége élteti. Az állandó zarándoklást ösztökéli az egyház küldetése az élet sokféle pusztaságain keresztül, megtapasztalva az igazság és igazságosság utáni éhet és szomjat. Az egyház missziós küldetése bátorítja a folytonos száműzetés tapasztalatát, hogy megéreztesse a mindenségre kiéhezett emberrel a végső haza utáni vándorlást, mely a Mennyek országának a már most és a még nem jellege közé van kifeszítve. A misszió soha nem öncélú, hanem Isten Országa közvetítésének alázatos eszköze, mely sebzetten és piszkosan ugyan, de mindig kész arra, hogy kilépjen az utcára.  

A fiatalok a misszió reménysége          

A fiatalok a misszió reménysége. Jézus személye és az általa meghirdetett örömhír továbbra is számos fiatalt igéz meg. Ők olyan utakat keresnek, melyeket bátran megjárhatnak az emberiség szolgálatára kész szív lendületével. Ferenc pápa idézett Evangelii Gaudium kezdetű apostoli buzdításából: „Bár nem könnyű megszólítani a fiatalokat, két területen előrelépés történt: az egyik annak a tudata, hogy az egész közösség evangelizálja és neveli őket; a másik annak a sürgőssége, hogy önállóbb szerepük legyen. El kell ismerni, hogy a közösségi kapcsolatok és az elkötelezettség aktuális válsága közepette sok az olyan fiatal, aki felajánlja szolidáris segítségét a világ bajaiban, és részt vesz a mozgalmiság és az önkéntesség különböző formáiban. Egyesek részt vesznek az Egyház életében, szolgálattevő csoportokat és különböző missziós kezdeményezéseket hívnak létre saját egyházmegyéjükben vagy máshol. Milyen szép, hogy a fiatalok „a hit vándorai”, s boldogok, hogy elvihetik Jézust minden utcára, minden térre, a Föld minden zugába!” (Ev Gaud 106). Utalt a pápa a püspöki szinódus következő rendes közgyűlésére, mely a „Fiatalok, a hit és a hivatástisztázás” témával foglalkozik és ami gondviselésszerű alkalom lesz arra, hogy a fiatalokat belevonják a misszió közös felelősségébe.     

A Pápai Missziós Művek szolgálata

A Pápai Missziós Művek értékes eszköz, hogy minden keresztényben felszítsa a vágyat arra, hogy túllépjen saját határain, elhagyja saját biztonságát és mélyre evezzen az evangélium hirdetésére. Mély missziós lelkiség által, melyet naponta kell élni, továbbá a fiatalok, felnőttek, családok, papok, szerzetesek és püspökök állandó képzésén és misszióra nevelésén keresztül növekedjék mindenkiben a missziós szív! A Hitterjesztés Műve által szorgalmazott missziós világnap ehhez megfelelő alkalmat kínál, hogy a keresztény közösségek missziós szíve imádsággal, tanúságtétellel és a javak közösségével vegyen részt a misszióban és válaszoljon az evangelizálás súlyos és terjedelmes szükségleteire.

Misszió Máriával, az evangelizálás Anyjával együtt

Kedves fivéreim és nővéreim, hagyjuk, hogy Mária, az evangelizálás Anyja ösztönözzön bennünket! – olvassuk Ferenc pápa üzenetének utolsó fejezetében. Mária a Szentlélek indíttatására befogadta az Élet Igéjét alázatos hitének a mélységében. Segítsen bennünket a Szent Szűz, hogy kimondjuk a mi Igen válaszunkat Jézus Örömhíre meghirdetésének a sürgetésére. A feltámadottak új lelki hevületét nyerje el számunkra, hogy mindenkinek elvigyük az Élet evangéliumát, mely legyőzi a halált! Járjon közbe értünk, hogy szent bátorságot szerezzünk új utak keresésében, hogy mindenkihez eljusson az üdvösség ajándéka! 

Ferenc pápa

Bezár

2017. Október 15. Vasárnap

„A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez”

Mahi atya prédikációja – Évközi 28. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Mihály József egyedül él a Gyáli úton, a Merényi Kórház mellett. Ő az Ecseri úti plébánia egyik nyugdíjas híve. Egyszer, egy júliusi napon ebédelni hívott a Lurdy Házba. Elfogadtam a meghívását. Már a bejáratnál várt rám, nagy örömmel fogadott, és ezt mondta: „El sem hiszem, hogy egy pap áll mellettem.” Aztán elvitt a büféhez, megkérdezte, hogy mit kérek. Csirke és rizs mellett döntöttem. Néhány másodperc múlva kis műanyag tányéron már az asztalon is volt az étel. Vártam, hogy ő is megkapja az ebédet, de ez nem történt meg. Azt mondta, hogy sokszor vásárol ételt ebben a büfében, de mindig haza viszi, és otthon eszi meg. Bár nem evett velem, mellettem ült, és csodás mosolya elárulta az örömét. Ebéd után még elmentünk hozzá, ott üdítővel kínált. Nem volt gyönyörű háza, de annál csodálatosabb volt a szíve. Megosztotta velem, amije volt. Örültem a boldogságának. 

Ernő doktor, aki Indiában a püspökségemen járt, szeptember 26-án meghívta a püspökömet, a titkárát és engem, hogy ebédeljünk együtt egy a Szent István Bazilika közelében lévő szállodában. Elfogadtuk a meghívását, és elmentünk az ebédre. Azt mondta, hogy azt választunk enni és inni, amit szeretnénk. Így is tettünk. Ebéd után mindegyikőnknek egy üveg bort ajándékozott. Megmutatta nekünk vendégszeretetét. 

Kedves Testvérek!

Azt hiszem, a világ minden kultúrájában úgy van, hogy az örömteli ünnepekhez hozzátartozik az ételekben és az italokban való örömteli osztozás is. Az étel és ital minősége különbözhet abban, hogy mennyire jómódú a vendéglátó. A szegény Mihály Józsefnek csupán annyira tellett, hogy egy büfében hívjon meg ebédre, Ernő doktor azonban megengedhette magának, hogy szállodában lásson vendégül minket. Ugyanakkor mindkettőjüket ugyanaz a dolog vezérelte: jó vendéglátónak akartak bizonyulni. És mindketten tökéletesen teljesítették ezt az elhatározást. 

Az Olvasmányban arról hallottunk, hogy az Úr lakomát rendez népének a Sion-hegyen. Miféle ételeket készített? Legjava falatokat és erős színbort. De miféle alkalomra készül ezzel a lakomával? Az adja az alkalmat, hogy végérvényesen leszámol a halállal; minden szemből letörli a könnyet; megszünteti népe gyalázatát az egész földön. Hallgassuk csak Izajás próféta szavait:A Seregek Ura minden nemzetnek bőséges lakomát rendez e hegyen. Lakomát, ahol lesz finom bor, zsíros, legjava falat, és erős színbor. És leveszi e hegyről a leplet, amely minden népet betakart, és a fátyolt, amely minden nemzetet elborított. Örökre megsemmisíti a halált. Istenünk, az Úr letörli a könnyet minden arcról, lemossa népéről a gyalázatot, lemossa az egész földön.” Izajás próféta vette magának a bátorságot, és egy olyan Istenről beszélt, akinek a szeretete túlmutat a zsidó népen, amelyik csakis önmagát tekintette úgy, mint Isten választott népe. 

Az evangéliumban egy királyról hallottunk példabeszédet, aki fia esküvője alkalmából rendez lakomát. A legjobb ételeket készítteti el. Amikor minden elkészül, a király elküldi szolgáit, hogy értesítsék a meghívottakat. A meghívottak azonban nem akarnak elmenni az esküvőre. Figyelmen kívül hagyják, nem tartják tiszteletben királyuk meghívását. 

A meghívott vendégek viselkedése elszomorítja a királyt. Öröme lankad, amikor a meghívott vendégek visszautasítják a meghívását. Királyként megtehetné, hogy kényszerítő parancsot adjon ki, hogy a vendégek vegyenek részt az esküvőn, de nem ezt teszi. Nem akarja, hogy a fia esküvőjének különleges alkalma haragot váltson ki. Újra, nagy szeretettel még több szolgát küld el, hogy hívják a vendégeket, és mondják meg nekik, hogy elkészült a fejedelmi lakoma. 

A Király nagy meglepetésére, a meghívott vendégek ezt a meghívást is könnyedén veszik. Az egyik a földjére megy, egy másik az üzlete dolgában jár. Mások pedig összeverték és megölték a meghívást hozó szolgákat. Mit gondoljunk ezekről az emberekről? Önzők, csakis a saját életükre gondolnak, saját családjukra, a saját embereikre. 

Kedves Testvérek!

Isten a szeretet, irgalom, kedvesség és bőkezűség. Örömét minden emberrel meg akarja osztani. Mindenkinek az arcáról le akarja törölni a könnyet; az egész földről le akarja törölni a gyalázatot. Az Atyaisten örül Egyszülött Fiának, Jézusnak, aki kiengeszteli az egész világot az Atyával. Szeretné megosztani a Megváltás örömét valamennyi gyermekével. 

Isten újra és újra elküldte meghívását Izraelnek, az elsőként kiválasztott népnek. Izrael népe nem foglalkozott azzal, hogy megismerje Isten Fiát, és nem is válaszolt pozitívan Isten hívására. Büszkék és önzők voltak. Megölték Isten hírhozóit, és ezzel visszautasították Isten meghívását.

A példabeszédben szereplő király akkor azzal küldi el a szolgákat, hogy hívjanak meg mindenkit, akit az utcán találnak, jókat, rosszakat egyaránt. Az esküvői terem megtelik vendégekkel. Ez a mondat azt jelenti, hogy annak a lehetősége, hogy Isten kegyelmét és szeretetét élvezzük, a Föld minden emberére kiterjedt.

De akkor hogy lehetséges az, hogy valaki nem megfelelő ruhában vesz részt az esküvőn? Vagyis bekerülhet valaki bűnösen a mennybe? Nem. Ha Isten bőkezű meghívására, hogy országának részesei lehessünk, megfelelő módon válaszolunk, akkor meg kell változnunk; Krisztusba kell öltöznünk, fel kell vennünk a szeretet, az együttérzés, az igazság és a béke ruháját. 

Kedves Testvérek!

Isten ma mindannyiunkat arra hív, hogy élvezzük a mennyei életet. Döntenünk kell, hogy elfogadjuk vagy elutasítjuk a meghívását. Ha elfogadjuk, akkor az életszentség állapotában kell elé állnunk, nem pedig bűnösen. Kérdezzük meg hát magunktól: „Méltóvá tettem-e magam arra, hogy Isten elé álljak?” Ha úgy érezzük, hogy méltóvá tettük erre magunkat, akkor adjunk hálát Istennek és magasztaljuk Őt. Ha nem, akkor bánjuk meg a bűneinket, és tegyük magunkat méltóvá arra, hogy részesei lehessünk a mennyei életnek, a pompás lakomának. Ámen. 

Bezár

2017. Október 08. Vasárnap

Imádkozzuk a rózsafüzért!

Mahi atya prédikációja – Évközi 27. vasárnap, Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya ünnepe

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ma Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya ünnepét üljük. Ez a hálaadás pillanata. Hálát adunk Istennek, aki nekünk ajándékozta a Szűzanyát, aki nagy szerepet játszik az egész világ megváltásában, és főként a magyarok életében. Szent Istvánra, Magyarország nagy királyára is emlékeznünk kell, aki az egész nemzetet Szűz Mária oltalmába ajánlotta.

Kedves Testvérek, biztosan sokan hallották vagy tapasztalták meg közületek azt a tényt, hogy az idős szülők gyermekeikre hagyják javaikat, azt kívánva, hogy azoknak hasznuk származzon ezen javakból. Ez egy világszerte megszokott eljárás. Szent István király azonban nagyon látványos módon élt ezzel a hagyományos szokással. Ő az egész magyar nemzetet a sajtjának tartotta. A nemzet fejlődését saját fejlődésének tekintette, a nép szenvedését is sajátjaként élte meg.  Jól tudta, hogy ennek a népnek sok uralkodója lehet még, akik jönnek, majd letűnnek, de azt szerette volna, hogy ezt a nemzetet mindig egy lelki személy vezesse és védelmezze. Az egyetlen ilyen személy, akinek segítségére támaszkodhatott, az a Szűzanya volt. Mint bármelyikünk, István is bizonyára olvasta a Bibliát, hallgatta a Róla szóló prédikációkat, elmélkedett az Ő megváltásunkban betöltött szerepéről. Végül, bizonyára meggyőződésévé vált, hogy a Szűzanya a legmegfelelőbb személy, aki átadhatja anyai szeretetét, gondoskodását és védelmét az egész nemzetnek. Így 1038-ban a Szűzanya gondoskodásába és oltalmába ajánlotta a nemzetet. 

Azóta Magyarország sokféle szociális, gazdasági és politikai változáson ment keresztül, de még mindig a Szűzanya védelme alatt áll. Szent István jobbja, amely még mindig velünk van, arra a tényre mutat rá, hogy ez volt az a kéz, amely a Szűzanya kezébe helyezte a nemzetet. A Szűzanya nem okoz csalódást a népnek, akit gondoskodására bíztak. Mindig közbenjár értük.

Én külföldiként is látom az emberek Szűzanya iránti szeretetét. Tanúja vagyok annak, hogy nagyon sok magyar zarándokol el a Szűzanya zarándokhelyeire. A köztünk lévő idősek közül sokan megtapasztalták égi édesanyánk közbenjárásának erejét. Ez azt bizonyítja számomra, hogy az embereket megérinti a Szűzanya segítsége. Ha a magyarok büszkék István királyra, erre a szent szándékára is büszkéknek kell lenniük, miszerint a Szűzanya oltalmába kívánta ajánlani a nemzetet. Egyéni és közösségi módon is arra kell törekednünk, hogy valóra váltsuk álmát, hogy a Szűzanya vezetése és oltalma alatt alázatos gyermekeivé váljunk. 

Ma az egész magyar népnek ígéretet kell tennie, hogy a Szűzanya gondoskodása és oltalma alatt fog élni. Jó magyarként mindenkinek feladata Szent István álmának és vágyának beteljesítése. Minden magyar kezdjen el a Szűzanya oltalma alatt élni és másokat is ez irányba segíteni abban a hitben, hogy Ő nem fog minket cserbenhagyni, hanem mindig segít bennünket nagy erejű közbenjáró imái által. 

Rózsafüzér Királynéja ünnepét üljük. A rózsafüzér ajándékát ünnepeljük, amely arra ösztönöz minket, hogy a Szűzanya példáját követve – akit olyan sokszor hoznak egyedülálló módon összefüggésbe Isten Fiának megtestesülésével, szenvedéstörténetével és feltámadásával – Krisztus titkain elmélkedjünk. A rózsafüzér leköti a gondolatainkat, megmozgatja képzelőerőnket, érzelmeinket, vágyainkat. Ez egy kontemplatív, Krisztus-központú ima, amely elválaszthatatlan a Szentíráson való elmélkedéstől. 

A rózsafüzért már a kezdetektől fogva összefüggésbe hozták a békével, ugyanúgy, ahogyan Máriát is a békéért való imádsággal. Fatimában Mária arra intette a három gyermeket, hogy a rózsafüzért imádkozzák azért, hogy véget érjen a kommunizmus, a modern idők eretneksége és bűne. XVI. Benedek pápa így írt a rózsafüzérről: „amikor a rózsafüzért autentikus módon, nem gépiesen és felszínesen, hanem mély átéléssel imádkozzák, valóban békét és megbékélést szül…”

Október hónapban, mely hónapot a Rózsafüzér Királynéjának szenteljük, tekintsünk erre az imádságra úgy, mint egy eszközre, amivel mi is élhetünk és, ami közelebb von minket Jézushoz és Máriához azáltal, hogy megváltásunk titkain elmélkedünk. Imádkozzuk a rózsafüzért a békéért való imádságként is, és olyan imaként is, amely képessé tesz minket, hogy Jézussal és Máriával együtt magunkhoz öleljük az elnyomottakat és mindazokat, akik világszerte szenvednek. Ámen.

Bezár

2017. Szeptember 24. Vasárnap

„Lelkem szomjazik az élő Isten után”

Mahi atya prédikációja – Évközi 25. vasárnap, Szentírás vasárnapja

Elolvasom...

„Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt 42,3)

Kedves Testvérek, Istenünk az élő Isten. Élő Istenként megszólít minket, beszél velünk, szavai által tanít és vezet bennünket. „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” (Jn 1, 1-3) Isten a teremtéskor így szólt: „Legyen világosság!” (Ter 1, 3); „Gyűljenek össze az ég alatti vizek egy helyre és emelkedjék ki a száraz.” (Ter 1, 9); „Legyenek világító testek az égbolton, s válasszák el a nappalt az éjszakától.” (Ter 1, 14); „A vizek teljenek meg élőlények sokaságával, az égen, a föld felett pedig röpködjenek madarak.” (Ter 1, 20); „Hozzon elő a föld élőlényeket fajuk szerint: háziállatokat, csúszómászókat és mezei vadakat fajuk szerint.” (Ter 1, 24); „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá.” (Ter 1, 26). Minden Isten szándéka szerint jött létre. És Isten minden teremtményt jónak talált. Ez segítségünkre lehet abban, hogy megértsük Isten szavának teremtő erejét. 

Isten igéje hatékony is. Hisz Isten maga mondja: „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbe viszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)

A Zsidókhoz írt levélben pedig ezt olvashatjuk: „Az Isten szava ugyanis eleven, átható és minden kétélű kardnál élesebb, behatol a lélek és szellem, az íz és a velő gyökeréig, megítéli a szív gondolatait és érzéseit.” (Zsid 4, 12) Miért is eleven és átható Isten Szava? Azért mert az Élő Istentől származik. És miért élesebb még a kétélű kardnál is? Azért mert Isten szava teremtő, erős és hatékony. Persze feltehetjük a kérdést, hogy ezek az emberek által leírt szavak, hogyan lehetnek teremtőek, erősek és hatékonyak? Ez persze jó kérdés. Valóban: ezeket a szavakat emberek írták le, de nem maguktól, hanem a Szentlélek indíttatásából, az Ő sugalmazására. Szent Péter második levelében ezt olvashatjuk: „Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Mert sohasem emberi akaratból származott a jövendölés, hanem Isten szent emberei a Szentlélektől sugalmazva szóltak” (2Pét 1, 20,21). Ha megengedjük, hogy Isten teremtő, erős és hatékony Szava bennünk maradjon, akkor harminc-, hatvan-, százszorosan teremjük majd a lelke gyümölcsöket. Jézus, a testté lett Ige mondja: „Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” (Jn 15, 7) Valóban érezzük, hogy Isten Igéje bennünk van? És ha azt mondjuk, hogy Isten Igéje bennünk van, akkor, valóban az Igének megfelelően élünk? Nem elég csak olvasni és hallgatni Isten Igéjét, hanem a legfontosabb, hogy tettekké is váltsuk. Jézus mondja: „Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.” (Mt 7, 24) Az ilyen emberen nem vesz erőt a gonosz lélek. Ha Isten Igéjének megfelelően szeretnénk cselekedni, ha azt szeretnénk, hogy bölcs emberként sziklára építsük a házunkat, akkor olyan figyelmesen kell hallgatnunk Isten Szavát, ahogyan ezt Sámuel próféta tette: „Szólj, Uram, hallgat a te szolgád.” (1Sám 3,10) Minél többször hallgatjuk és elmélkedjük át Isten Igéjét, annál jobban megismerhetjük Isten valódi természetét. Isten szeretet, igazság és irgalom. 

Az Olvasmányban Izajás próféta arra emlékezteti a népet, hogy azok az évek, amelyekben figyelmen kívül hagyták az Istennel kötött Szövetséget, oda vezettek, hogy a világuk összeomlott, el kellett hagyniuk a városaikat, a templom elpusztult és a reményeik is odavesztek. De mivel Isten a szeretet és az irgalom, ezért meg fog bocsátani választott népének; visszatérhetnek otthonukba; újjáépül az országuk; és Istenhez fűződő kapcsolatuk is helyreáll. Izajás próféta emlékezteti őket arra, hogy mit kell tenniük azért, hogy megtapasztalhassák Isten irgalmát: „Keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül, amíg közel van! Hagyja el útját a gonosz, és gondolatait a bűnös; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, Istenünkhöz, mert bőkezű a megbocsátásban. Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok – mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim – a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 6-9)

A mai evangélium pedig rávilágít arra a különbségre, ami Isten látásmódja és a mi látásmódunk között van. Lehet, hogy mindez lerombolja mindazt, amit eddig a méltányosságról és az igazságosságról gondoltunk. A mi igazságérzetünk azt sugallja, hogy azoknak a munkásoknak kedvezzünk, akik egész nap dolgoztak, és magasabb bért vártak a később érkezőknél. Valószínűleg sokan közülünk azokkal a munkásokkal szimpatizálnak, akik egész nap dolgoztak, ezért úgy tűnik, hogy többet is érdemelnének. Nagyon is jól megértjük a panaszaikat, hiszen a legtöbbünk számára a fizetés a munkával töltött órák mennyiségével függ össze. De Isten nem úgy nézi a dolgokat, mint mi. Isten az igazságról az emberi méltóság és az emberhez méltó élet összefüggésében gondolkodik. Más szóval, Isten látásmódja olyan, mint a példabeszédben szereplő szőlősgazda perspektívája, aki többet adott a munkásoknak annál, mint amennyit megérdemeltek. Isten igazságossága úgy tartja, hogy azok az emberek, akik csupán az utolsó órára jöttek a szőlőskertjébe dolgozni, ugyanúgy megérdemlik az emberhez méltó életet, mint azok, akik egész nap dolgoztak. 

Kedves Testvérek, mi mindannyian olyan munkások vagyunk, akik nem dolgoztak eleget. Ha Isten az tetteink alapján ítélne meg bennünket, akkor egyikünk sem számíthatna jutalomra, csupán büntetésre. Isten valóban az Igazság, de Ő az Irgalom is. Itt van a különbség az Ő útjai és a mi utaink, az Ő gondolatai és a mi gondolataink között. Megérti a korlátainkat, és valóban megbocsátja a bűneinket, és olyan mennyei jutalmat ad, ami lehetővé teszi számunkra, hogy emberhez méltó életet élhessünk. Ne feledkezzünk tehát meg arról, hogy a mennyei jutalmat nem a magunk érdemeiért kapjuk, hanem ez Isten szabadon felkínált ajándéka. Ugyanakkor soha ne legyünk irigyek vagy féltékenyek azért, mert Isten másokkal szemben is bőkezű. Istennek megvan a szabadsága arra, hogy azt tegyen, amit akar. Ez az az Örömhír, amit Isten ma felkínál nekünk. Adja Isten, hogy ez örömhír a zsoltár szavaivá váljon bennünk: „Szavad fáklya a lábam elé, világosság az utamon.” (Zsolt 119, 105) Ámen. 

 

Bezár

2017. Szeptember 17. Vasárnap

„Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas”

Mahi atya prédikációja – Évközi 24. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!
Olyan Istenben hiszünk, aki bőkezűen bánik az irgalommal és a szeretettel. Papként nagyon is beszámolhatok arról, milyen irgalmas és jó az én Istenem; titeket, hívő embereket pedig örömmel tölthet el, amikor halljátok, milyen irgalmas és jó az Isten. Valóban boldogsággal tölthet el minket, hogy egy irgalmas Istent tisztelünk. Vajon, ha eltekintünk mindattól, amit tudunk, prédikálunk és hallunk az Isten irgalmas voltáról, mikor és hogyan szerezhetünk személyes tapasztalatot az Ő irgalmáról és szeretetéről?
János evangéliumában ezt olvashatjuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn. 3, 16) Az a tény, hogy Isten kész volt egyszülött Fiát feláldozni a világ megmentéséért, mutatja, hogy milyen irgalmas volt az egész emberiséggel szemben, hisz még bűnös voltunktól is eltekintett. Isten soha nem megbüntetni akar minket a bűneinkért, hanem azt szeretné, hogy bánjuk meg azokat, és örüljünk az Ő irgalmasságának. Ezekiel próféta könyvében a következőket olvashatjuk: „Talán örömöm telik a bűnös halálában – mondja az Úr, az Isten –, s nem azt akarom inkább, hogy letérjen útjáról és éljen?... Amikor az igaz elfordul az igazságtól és gonoszságot művel, akkor ezért hal meg, vagyis elkövetett gonoszsága miatt hal meg.” (Ez 18, 23,26) Amikor ezeket a szavakat halljuk, nem szerzünk-e személyes tapasztalatot Isten irgalmáról?
Jézus, az Atya öröktől fogva létező Fia teljesen alávetette magát az Atya akaratának. „Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2, 6-8) Jézus, az Isten Fia szenvedett és meghalt a kereszten, de nem saját bűneiért, hanem azokért a bűnökért, amelyeket mi követtünk el. Mi kaptuk a büntetést, de helyettünk Ő ajánlotta fel önmagát. Miért? Azért, mert szeret minket. „Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.” (Jn 15, 13) Szent Pál pedig ezt mondja: „noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5, 7-7) Amikor ezeket a szavakat halljunk, nem tapasztalhatjuk-e meg személyesen Isten szeretetét?
Jézus megalapította a bűnbánat szentségét, ami képes a bűnök eltörlésére, ha igaz bűnbánattal kérjük Isten irgalmát. Nap mint nap követünk el bűnt gondolattal, szóval és cselekedettel, de ha megvalljuk bűneinket, mindenkorra megszabadulunk tőlük. Egész biztos vagyok abban, hogy Isten irgalmát és szeretetét mindannyian megtapasztalhattuk már egész különleges módon ebben a szentségben. Csupán az a kérdés: Ha vágyom vagy már meg is tapasztaltam Isten irgalmát és szeretetét az általam elkövetett bűnökkel kapcsolatban, akkor nem kellene-e átvinnem ezt az irgalmat és szeretet mindazokra, akik ellenem vétenek? Más szóval: Irgalmas és szeretetteljes vagyok-e másokkal, különösen azokkal, akik gonoszak hozzám? Milyen válasz fakad a szívemből? Van, aki azt mondja: „Ez nagyon nehéz!”, mások azt mondhatják: „Nagyon szeretnék megbocsátani az ellenségeimnek, de képtelen vagyok rá.”, megint mások azt mondhatják: „Meg tudok bocsátani az embernek, de nem tudom elfelejteni azt, amit tett. Legjobb lesz, ha megszüntetem a kapcsolatot vele.”
Kedves Testvérek, ha őrizgetjük a sértettséget, a haragot, a bosszúvágyat és a keserűséget azokkal szemben, akik megbántottak minket, ha nem tudunk nekik megbocsátani, akkor hogyan várhatjuk el Istentől, hogy ő megbocsásson nekünk. Mindennapi imánkban kérjük Istent: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. Valóban megbocsátunk azoknak, akik vétkeznek ellenünk? Ha őrizgetjük a haragot, a dühöt, a bosszúvágyat, a keserűséget, ha megszakítjuk a kapcsolatokat, testileg és lelkileg is betegekké válunk. Ha azonban megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, ha megtanuljuk elfelejteni a múlt bántásait, akkor győzelmet aratunk a haragunkon, bosszúvágyunkon és keserűségünkön. Csak, ha el tudjuk engedni ezeket az érzéseket, akkor tudunk odahajolni az ellenünk vétkezőkhöz.
1981. május 13-án, egy szerdai napon Mehmet Ali Agca pisztolyt húzott és rálőtt II. János Pál pápára az olaszországi Vatikán Államban, a Szent Péter téren. A pápa életveszélyesen megsebesült, de túlélte a hasára eltaláló négy lövést. 1983-ban II. János Pál pápa és Agca személyesen is találkoztak, beszéltek abban a börtönben, ahol Agca raboskodott. A pápa egy operatőrt is magával vitt, mert azt akarta, hogy a cellában felvett képek eljussanak a gyűlölettel teli és kiengesztelődés nélküli világba. A pápa 21 percet beszélt a merénylővel, majd távozott. Agca egyedül maradt, a cellájában állva, és ekkor a kamerán keresztül Agca arcán valami furcsa pillantást lehet felfedezni. Talán azon gondolkozhatott el, hogy egész hátralévő életét börtönben fogja tölteni, mert meg akart ölni egy embert, akit nem is ismert, és aki most barátként látogatta meg őt. A találkozást követően II. János Pál pápa arra kérte az embereket, hogy „imádkozzanak ezért a testvérükért, akinek ő teljes szívéből megbocsátott”.
Sr. Rani Maria ferences nővér szociális munkásként dolgozott Közép-India szegényei között. Számos esetben harcolt azok ellen a földesurak ellen, akik törvénytelenül vették el a szegény emberek földjét. Néhány földesúr már annyira nem bírta elviselni a nővér jelenlétét a bíróságokon, hogy bérgyilkost fogadott fel, hogy végezzenek vele. 1995. február 25-én Sr. Rani busszal utazott. A gyilkosa ugyanezen a buszon volt, hirtelen felállt, lerángatta a nővért a buszról, majd 54 késszúrással végzett vele. Mindez az utasok szeme láttára történt. A gyilkost bebörtönözték. 7 évvel később Sr. Rani Maria családtagjai azért jöttek Keralába hogy meglátogassák a gyilkost a börtönben. Mindez egy olyan fesztiválnak az idején történt, amikor a lányok egy szalagot kötnek egy férfitestvérük csuklójára, azt kérik ezzel, hogy az illető vigyázzon rájuk. Sr. Selmy, Rani Maria lánytestvére szüleivel együtt a börtönbe ment, egy szalagot kötött a gyilkos, Samadhar Singh csuklójára, és ezt mondta: „Megbocsátottunk neked. Ne nyomja semmi a szíved. Legyél jó mindenkihez.” Később így beszélt erről Selmy: „Nehéz elhinni, de ettől a pillanattól kezdve, azt a kegyelmet kaptam, hogy valóban testvéremnek éreztem ezt az embert.” A családtagok pedig elmentek az állam kormányzójához, és azt kérték, hogy bocsássa szabadon a gyilkost. A kormányzó így szólt: „Csak ti, keresztények, tudtok valóban megbocsátani, hatalmas példát adtok ezzel. Menjetek, én mindent meg fogok tenni azért, hogy kiszabadulhasson.”
Honnan volt ezeknek az embereknek erejük ahhoz, hogy megbocsássanak azoknak, akik vétkeztek ellenük? Hogyan tudták ezt megtenni? Azért volt ez lehetséges a számukra, mert Jézus példáját követték, aki ezt mondja: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23, 34) Amikor megbocsátunk az ellenségünknek, akkor ők ezzel nem győzedelmeskednek az ellenségeik felett, hanem éppen a széttört kapcsolatok gyógyulnak meg.
Kedves Testvérek, bocsássunk meg azoknak, akik vétkeznek ellenünk. Ez nagyon nehéz dolog, de nem lehetetlen. Nem karddal és pisztollyal győzhetjük le ellenfeleinket, hanem a megbocsátás és irgalom lelki fegyverével. Csak ha magunk is megbocsátunk másoknak, leszünk méltók arra, hogy így imádkozzunk Istenhez: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Jézus pedig ezt mondja: „Legyetek hát irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6, 36) Ámen.

 

Bezár

2017. Szeptember 10. Vasárnap

Veni Sancte Spiritus

Mahi atya prédikációja – Évközi 23. vasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ez az a hely, ahol szeretet, törődést és odafigyelést kapunk, ez az a hely, ahol megtanulunk szeretni és másokkal törődni; ez az a hely, ahol megtanuljuk ételünket másokkal megosztani; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással örömünket és sikereinket; ez az a hely, ahol megosztjuk egymással bánatunkat és kudarcainkat, ez az a hely, ahol bátorítást, tanácsot és támogatást kapunk. Kudumbam oru Palkalai kazhagam, ami annyit jelent, hogy „A család egyetem”. Családjainkban sajátítjuk el először az élet alapvető értékeit; ezeket az értékeket erősítik meg bennünk tanáraink az iskolában; ezeknek az értékeknek a mentén leszünk a továbbiakban a barátainkkal és embertársainkkal; és ezek az értékek formálódnak tovább a tanításunk alapján a következő generációkban. Ezért kiemelkedő a szülők, tanárok, embertársak, barátok, egyházi és politikai vezetők szerepe. Ha mindenki felelősségteljesen végzi a dolgát, akkor egészséges társadalmat építünk. 

Valóban: egészséges társadalom csak a szeretetre, örömre, békességre, türelemre, kedvességre, jóságra, hűségre, szelídségre, önmegtartóztatásra épülhet – ezek pedig a Szentlélek gyümölcsei. Vagyis a Szentlélek maga ösztönöz bennünket arra, hogy egészséges társadalmat építsünk. Ma is azért jöttünk ide, hogy különleges módon imádkozzunk a Szentlélek ajándékaiért és gyümölcseiért. Azért jöttünk ide, hogy hívjuk a Szentlelket (Veni Sancte Spiritus). Ma gyerekeinkért imádkozunk, hogy ők is elnyerjék a Szentlélek ajándékait, amelyek a bölcsesség, értelem, jótanács, tudomány, lelkierősség, jámborság és istenfélelem. Nem hívhatnánk a Szentlelket, ha nem hinnénk a Lélek ösztönzésében és vezetésében. Ha nem ismerjük fel a szívünkben a Szentlelket, akkor mindenféle gonosz erők uralkodhatnak rajtunk, ez pedig a bűn felé sodor bennünket, vagyis eltérünk azoktól az értékektől, amelyeket szüleinktől és tanárainktól tanultunk, elkezdjük igazolni a bűnös dolgainkat, ami a kapcsolataink széteséséhez vezet, magunk pedig beleragadunk a rosszba, a súlyos bűnökbe. 

Nos, mi is a mi felelősségünk akkor, amikor a családunkban vagy a közösségünkben valaki bűnt követ el, vagy ha eltávolodott az értékrendtől, vagy ha bűnös kapcsolatokban él? Nincs felelősségünk abban, hogy segítsük, figyelmeztessük, megvédjük ezt az embertársunkat? Ha azt mondom, hogy semmi közöm nincs ahhoz az emberhez, aki valami rosszat tesz a közösségnek, akkor lemondok a lelkipásztori felelősségemről. Az a szülő, aki nem inti meg a téves úton járó gyermekét, nem ad neki támogatást a helyes út megtalálásában, nem vállalja fel szülői felelősségét. Egyetlen ember sem sziget. Közösségben élünk más emberekkel, legyen az család vagy társadalom. Kell, hogy jól éljünk az egymás iránti felelősségünkkel, hogy meg tudjuk menteni embertársainkat attól, hogy bűnös dolgokat tegyenek. 

Így beszél Isten erről a mai Olvasmányban és Evangélimban. Isten ezt mondta Ezekiel prófétának: „Emberfia, őrnek állítottalak Izrael háza mellé, hogy halld számból szavaimat és közvetítsd üzeneteimet. Ha azt mondom az istentelennek: ‚Istentelen, meg kell halnod,’ és te nem teszel semmit, hogy az istentelent visszatérítsd útjáról, az istentelen meghal ugyan vétke miatt, de vérét tőled kérem számon. Ha ellenben meginted az istentelent, hogy hagyjon fel életmódjával és térjen meg, de nem tér le útjáról, meghal ugyan gonoszsága miatt, de te megmented életedet.” Ez annyit jelent, hogy a próféta felelősségre vonható, ha nem szól annak érdekében, hogy eltérítse az embereket bűnös útjaikról.

Az Evangéliumban pedig ezt hallottuk: „Ha testvéred vétkezik ellened, menj és figyelmeztesd őt négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyerted testvéredet. Ha azonban nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két társat, hogy kettőnek a tanúbizonysága vagy háromé tanúsítsa a dolgot. Ha rájuk sem hallgat, mondd meg a hívek közösségének. Ha a hívek közösségére sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos.” Ez az evangéliumi rész az egyház tagjainak egymáshoz való viszonyával foglalkozik, és az egyik legfájdalmasabb felelősségről beszél, amellyel embertársainknak tartozunk, vagyis a testvéri jobbításról. Jézus az egyház tagjainak viszonyára figyelmezteti tanítványait, hiszen mi a keresztség által komoly felelősséget kaptunk hittársaink iránt. 

Kedves Testvérek!

Lehet, hogy most sokan azt gondolják közülünk, hogy semmi joguk sincs arra, hogy beavatkozzanak keresztény társaik életébe, vagyis figyelmen kívül hagyják azt a komoly felelősségüket, hogy a rossz úton járó testvért bátorítani kell abban, hogy elhagyja bűnös útjait. Mások úgy bújnak ki a felelősség alól, hogy ezt mondják: „Magam is bűnös vagyok, nincs erkölcsi bátorságom és jogom ahhoz, hogy másokat jobbítgassak.” Jézus azonban nyomatékosan kiemeli, hogy testvérek vagyunk, és ezért komoly kötelezettségünk, hogy figyelmeztessük azokat, akik eltévelyednek, hiszen így tudjuk segíteni ezt az embert abban, hogy keresztény hitét és életvitelét megőrizze. Az a vallási közöny, amit a fiatal generációknál megtapasztalhatunk, nagyrészt vezetésünk, tanításunk és példánk hiányának tudható be. 

A mai evangélium arra emlékeztet minket, mennyi jót tudunk együtt tenni, és arra, hogy hogyan tudjuk mindezt megtenni. Jézus ezt mondja: „Ha ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok köztük.” Ha csoportokba gyűlünk, és a Szentlélek vezetésére figyelve együtt munkálkodunk és cselekszünk, akkor egészséges társadalmat építünk. Egyéni ötleteink, erőforrásaink és képességeink megsokszorozódnak attól a szinergiától, amit az Isten jelenléte biztosít. A mi közösségünkben is cselekedjünk hát együtt, segítsük egymást Isten nevében, és sokszorozzuk meg ezáltal erőforrásainkat és képességeinket mindarra, amire Isten buzdít minket. Jézus ma világossá tette számunkra, hogy milyen fontosak vagyunk egymásnak. Együtt járunk, együtt állunk meg, együtt dolgozunk, és néhány percen belül együtt játszunk és eszünk Isten nevében, tesszük mindezt úgy, hogy közben Isten jelenlétére figyelünk és felszabadítjuk a Szentlélek erejét, hogy át tudja alakítani életünket és minden Isten-gyermek életét. Ez az, amit minden szentáldozásban/szentmisében megtapasztalunk: mi benne és ő bennünk.

Ámen. 

Bezár

2017. Július 02. Vasárnap

Krisztust hirdetjük a földkerekség határáig

VI. Pál pápa szentbeszédeiből
(1970. november 29-én, Manilában tartott homília)

Elolvasom...

Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot (1 Kor 9, 16). Ugyanis őtőle, magától Krisztustól nyertem ezt a küldetésemet. Én is apostol vagyok, de egyben tanúságtevő is. Minél távolabbi az elérendő cél, és minél nehezebb a feladatom, annál hevesebben sürget Krisztus szeretete (vö. 1 Kor 5, 14). Nevének dicséretét kell hirdetnem, hogy Jézus a Krisztus, az élő Isten Fia (vö. Mt 16, 16); ő az, aki számunkra a láthatatlan Istent kinyilvánította; ő az elsőszülött minden teremtmény előtt, őbenne áll fenn minden (vö. Kol 1, 15). Ugyanő az emberiség Tanítója és Megváltója is; hiszen értünk született, halt meg, és támadt fel.
Ő a történelem és mindenség központja; ő mindnyájunkat ismer és szeret; állandó kísérőnk és barátunk életünk során; a fájdalom, de a remény férfia is. Valóban ő az, aki majd ismét újra eljön, aki majd ítélő bíránk lesz; és amint hisszük, egykor életünk örök beteljesedése és boldogsága is ő lesz. Róla beszélni soha meg nem szűnöm; ő maga a fény, maga az igazság, sőt mint önmaga mondja: Ő az út, az igazság és az élet (vö. Jn 14, 6); ő az élet kenyere és élő víz forrása, aki tökéletesen ki is elégíti éhségünket és szomjúságunkat; ő a mi pásztorunk, vezérünk, példaképünk és vigasztalásunk, ő a mi testvérünk. Csakúgy, mint mi, sőt még nálunk is kisebb lett, szegény, megalázott, fáradalmakkal terhelt, elnyomott, türelmes lett. Értünk nyitotta meg ajkát tanításra, értünk művelt csodákat, s egy új országot alapított, ahol a szegények lettek a boldogok, ahol a közös élet alapja a békesség, ahol a tiszta szívűek és a szenvedő sírók felmagasztalást és vigasztalást nyernek, az igazság szomjas kutatói kielégítést kapnak, ahol a bűnösök is elnyerhetik minden bűnük bocsánatát, és az emberiség egy boldog testvériségben olvad egybe.
Íme: ez a Jézus Krisztus, akinek jó híréről már tudomást szereztetek, aki felől bizonyosak is vagytok, hiszen ezért vagytok Krisztus-követők. Az ő szent nevét kiáltom felétek újra meg újra, keresztény testvéreim, amikor azt hirdetem mindenkinek, hogy Krisztus Jézus a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, az új világ Királya, az emberi történelem és egész emberi sorsunk titokzatos és végső értelme; közvetítő és híd az ég és föld között; a legtökéletesebb értelemben ő „az ember fia”, sokkal inkább, mint mindenki más; mert mint Isten Fia, örök és végtelen, de test szerint Mária Fia is, Fia ennek a legáldottabb asszonynak, aki a mi anyánk azáltal, hogy a Szentlélekben az Egyháznak, a Titokzatos Testnek részei vagyunk.
Ne felejtsétek el: Jézus Krisztus az, akit mi nektek egy egész örökkévalóságra meghirdetünk, és azt szeretnénk, hogy az ő neve visszhangozzék a földkerekség végső határáig örökkön-örökké.

Bezár