Heti Üzenet

2018. Április 01. Vasárnap

Tekintsünk előre életünk fényes jövőjére – Jézus által, Jézussal és Jézusban

Mahi atya prédikációja Húsvétvasárnap

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Isten Fia megalázta magát, emberi alakot öltött; az Isten Fia, aki a mi megváltásunkért magára vállalta a szenvedést és a halált, feltámadt a halálból. Alleluja! Az Isten Fia, aki a nagyböjti idő által arra indított minket, hogy tartsunk bűnbánatot, legyünk könyörületesek másokkal szemben, mindenkit szeressünk, legyünk önfeláldozók, imádkozzunk többet, feltámadt. Alleluja.

A halál nem tudott győzedelmeskedni rajta, hiszen Ő a Feltámadás és az Élet. És feltámadása által lehetővé tette számunkra, hogy mi is feltámadjunk a bűnből. Nem vagyunk többé a bűn és a halál foglyai, hanem testvérek vagyunk Jézus Krisztusban. Lelki hatalmat kaptunk arra, hogy Istent úgy szólítsuk, hogy Abba, vagyis Atya. Jézus méltóvá tett bennünket arra, hogy Isten gyermekei lehessünk. 

Igen, most nem annak van itt az ideje, hogy amiatt szomorkodjunk, amivel vétkeztünk ellene, sem annak, hogy korábbi tetteink miatt szégyenkezzünk. Most a „felfelé tekintés” ideje van. Szent Pál így fogalmazza ezt meg a Szentleckében: „Az égiekre irányuljon figyelmetek, ne a földiekre. Hiszen meghaltatok, és életetek Krisztussal az Istenben van elrejtve.” (Kol 3, 2-3) Amióta életünk Krisztussal Istenben van elrejtve, csakis rá kell irányítani a figyelmünket. Ne az kösse le gondolatainkat, ami rosszat életünkben a múltban tettünk, hanem előre tekintsünk, életünk fényes jövőjére – Jézus által, Jézussal és Jézusban. 

Mária Magdolna Jézusra irányította a figyelmét. Nem tudott aludni ezen a különös éjszakán. Igen, az Evangélium arról beszél, hogy a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, elindult a sírhoz. Ez rámutat arra, hogy mennyire szerette Jézust, aki kiszabadította őt bűnös életéből. Hiányzott neki ez a megbocsátó Jézus. A sír felé tartott, és arra gondolt, hogy talán Jézus sírjának a közelében megnyugvást talál. Meglepetésére üresen találta a sírt. Nem volt ott Jézus teste. Az apostolokhoz futott a hírrel, majd Péter és János is a sírhoz futottak, de ők is csak az üres sírt találták. 

Jézus később többször is megjelent tanítványainak, kinyilvánította nekik dicsőségét. Az Olvasmányban Szent Péter szavait hallottuk: „Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Keresztre feszítették, de harmadnap feltámasztotta Isten, és látható alakban megmutatta őt, ha nem is az egész népnek, de az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk. Mi ettünk és ittunk vele, miután feltámadt a halálból.” (ApCsel 10, 39-41) Nem csoda hát, hogy az egyház a húsvéti örömhír kihirdetésénél, amit a tegnapi vigília szertartásban hallottunk, így ujjong: „Az égben immár ujjongva zengjen az angyalok kórusa: és ujjongjanak Isten csodálatos művei: fölséges nagy királyunk, Jézus Krisztus feltámadt.”

A húsvéti örömhír, kedves testvérek, valóban a keresztény hit magva, középpontja. Jézus Krisztus meghalt, de újra él! Krisztus szeretete diadalt aratott. Diadalmaskodott a bűnön és a halálon, nekünk pedig az életnek egy új minőségét adta. Semmi sincs úgy, mit volt korábban. Soha többé nem lehet a bűné a végső győzelem. Ezért a húsvéti időben és év közben is így imádkozunk: „Halálunkat halálával megtörte, és feltámadásával új életet szerzett nékünk, Urunk Jézus, jöjj dicsőségben!”

Szent Péter ezt mondja: „Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt. A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát.” (ApCsel 10, 42-43) Ahogyan a feltámadt Jézus parancsolta, az apostolok, miután elteltek a Szentlélek erejével, hirdetni kezdték az örömhírt. Ettől kezdve a hír gyorsan terjedt embertől emberig, csoporttól csoportig, felkavarva a hívők egész közösségét. 

Ez az igehirdetés jutott el a mai napon hozzánk. Hitünk ezért nem valahol a ködös múltban hallott elvont szavakon alapul. Valóságként született meg, olyanoknak a tanúságtétele és igehirdetése alapján, akik maguk tapasztalták meg, és vitték hírét. Szent Pál is ezt igazolja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem.” Majd a továbbiakban úgy magyarázza, hogy a feltámadt Jézusba vetett hit az üdvösség forrása: „Ha tehát száddal vallod, hogy Jézus az Úr, és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta a halálból, üdvözülsz.” (Róm 10, 9)

Miért van a feltámadásnak ilyen fontos, ilyen központi szerepe a hitünkben? Azért mert a feltámadás által nyilvánul meg Isten szeretetének határtalansága; a feltámadás teszi nyilvánvalóvá Isten irántunk való szeretetének mélységét és minőségét. Ezért a húsvéti örömtől eltelt szívvel énekelhetjük a zsoltárossal: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó: irgalma örökké tart.” (Zsolt 118, 1)

Jézus halála és feltámadása nem csupán egy olyan történelmi esemény, amely Jézus személyével 2000 évvel ezelőtt esett meg. Sokkal inkább olyan tapasztalat, amely a Jézusban hívő ember mindennapi életét érinti, az emberi élet jellegét változtatja meg. Szent Pál úgy jellemzi a keresztény életet, mint folytonos részesülést Jézus Krisztus halálában és föltámadásában. „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által feltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk.” (Róm 6, 4)

Így tehát a Húsvét emberei vagyunk. Magunkra kell vállalnunk a kötelességünket, hogy meghalunk a bűnös szokásainknak, és ezentúl a világosság gyermekeiként élünk. „Öltsük fel a világosság fegyvereit. Éljünk tisztességesen, mint nappal, ne evés-ivásban és részegeskedésben, ne kicsapongásban és tobzódásban, ne civakodásban és versengésben.” (Róm 13, 12-13)

Igen, a Húsvét embereiként gondolataink azon járjanak, ami odafent van, ne pedig földi dolgokon. Hirdessük a Húsvét örömhírét, építsük Isten országát a családunkban, közösségeinkben. Ámen. 

 

Bezár

2018. Március 31. Szombat

Keljünk fel és ragyogjunk, hiszen Isten dicsőségének fénye ragyog felettünk.

Mahi atya prédikációja Nagyszombaton, Húsvét vigíliáján

Elolvasom...

„Kelj föl, ragyogj föl, mert elérkezett világosságod, és az Úr dicsősége felragyogott fölötted… fölötted ott ragyog az Úr, és dicsősége megnyilvánul rajtad.” (Iz 60, 1,2)

Kedves Testvérek!

Ezen a csodálatos estén megtapasztalhattuk, hogy felettünk ragyog Isten dicsősége; megtapasztalhattuk Istennek az erejét, öröm és lelkesedés tölt el minket, hiszen nem vagyunk többé a bűn és a halál rabszolgái. A bűnnek nincs hatalma rajtunk. Jézus kínszenvedése, halála és feltámadása által legyőzte a halált, és új életet adott nekünk. Ez a feltámadásnak és a ragyogásnak az ideje. 

A böjtölésünk, imáink, nagyböjti áldozataink, jócselekedeteink nem voltak fölöslegesek; egyetlen olyan pillanat sem volt fölösleges, amikor elutasítottuk a bűnt; nem mentek veszendőbe azok az átélt bántások, kritikák, rágalmazások, amelyeket az igazságért szenvedtünk el. Az ilyen nagyszerű cselekedetek valamilyen módon mind hozzájárultak ahhoz, hogy Krisztussal együtt most mi is feltámadjunk. Minden szomorúságunk örömre váltott; minden csalódásunk reménységbe fordult. 

Az evangéliumban arról a néhány asszonyról olvastunk, akik kora reggel drága olajokkal Jézus sírjához mentek, hogy bebalzsamozzák Jézus testét. Mély szomorúság töltötte el őket, hiszen elvesztették Jézust; fájdalommal nézték a kereszten függő és meghaló Krisztust; bánat töltötte el őket, amikor látták, amint Jézus testét a sírba teszik, a sírt pedig hatalmas kővel zárták el. Minden csodálatos volt, amíg Jézust követték, elvesztése pedig szörnyű élmény a számukra. 

Ezek az asszonyok pontosan tudták, hogy Jézus sírját egy nehéz kővel zárták le, mégis elindultak a sírhoz. Amíg a sír felé tartottak, arról beszélgettek, hogy ki hengeríti majd nekik el a követ. Lehet, hogy arra gondoltak, hogy majd a sírt őrző katonákat kérik meg, hogy segítsenek nekik. De meglepetésükre üresen találták a sírt. Elszomorodtak. Már Jézus elvesztése is nagyon fájt nekik, az üres sír láttán pedig összeomlottak. Hová menjenek, kit kérdezzenek? Teljesen tanácstalanok voltak. Ekkor megjelent egy angyal, és azt mondta nekik: „Ne féljetek. Ti a keresztre feszített názáreti Jézust keresitek. Feltámadt, nincs itt!”

Az asszonyok voltak az elsők, akik örömhírt vittek a tanítványoknak Jézus feltámadásáról. A tanítványok pedig hittek annak, amit az asszonyok mondtak. Hitük később, amikor a feltámadt Jézus többször is megjelent nekik, még erősebb lett. Amint megbizonyosodtak arról, hogy Jézus feltámadt a halálból, öröm töltötte el őket, és új élettel teltek el a feltámadt Jézusban. 

A húsvéti vigília szertartása ezért használ két olyan jelentős szimbólumot, amelyek szorosan kapcsolódnak a feltámadáshoz: az első jelkép a tűz, amely világossággá válik. A világosság a legerősebb és legegyszerűbb természetes jelkép. A teremtéskor Isten azt mondta: legyen világosság. A fény a belátás és a megértés egyetemes szimbóluma is. Ezért kezdtük a húsvét vigíliájának szertartását az ünnepélyes fényszertartással, és gyújtottuk meg a húsvéti gyertyát. A húsvéti gyertya Jézusnak, a világ Világosságának a jelképe, Jézusnak, aki elűzi a sötétséget, és utat mutat nekünk. A második jelkép a víz. A víz minden kultúrában a megújulás, a megtisztulás, az élet újrarendezésének a jelképe. Ma ünnepélyes szertartással áldjuk meg a keresztelő kutat, belemártjuk a húsvéti gyertyát, a feltámadt Krisztus jelképét. Ezt követően ünnepélyesen megújítjuk keresztségi fogadalmunkat. A keresztvíz lemosta bűneinket, új teremtményekké lettünk, Isten gyermekeivé a Szentlélekben való új élet által. Szent Péter így mondja: Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.” (1Pét 2, 9)

Keljünk fel és ragyogjunk, hiszen elérkezett a világosság, Isten dicsőségének fénye ragyog felettünk. Tegyünk tanúságot a feltámadt Krisztusról, aki minket is feltámasztott a sötétségből, a halálból, a bűnből. Örökre maradjunk bennünk az Úrban való örvendezés. Hirdessük annak a dicsőségét, aki a sötétből meghívott bennünket csodálatos világosságára. Ámen. 

 

Bezár

2018. Március 30. Péntek

Krisztus ma is különböző kereszteket cipel, amelyeket a világ helyez a vállára

Mahi atya prédikációja Nagypénteken

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Biztos vagyok abban, hogy mindannyian hallottunk már olyan bírókról, akik bizonyos érdekeknek megfelelően hibás ítéletet hoznak, és együtt érzünk azokkal, akikkel szemben igazságtalanság történt. Az első nagypénteken Pilátus nem tévedett. Pontosan tudta, hogy mit tesz, és nyilvánosan ki is jelentette: „Elém vezettétek ezt az embert mint a nép lázítóját. Jelenlétetekben kihallgattam, de az ellene felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi olyat nem követett el, amiért halált érdemelne. Megfenyítem hát, és szabadon bocsátom.” (Lk 23, 14-16) Pilátus átadta Jézust a katonáknak, hogy megostorozzák, töviskoronával megkoronázzák, de nem bocsátotta szabadon. Engedett a vének és a farizeusok nyomásának, és elítélte Jézust, akit korábban ártatlannak nyilvánított. 

Igen, Pilátus elítélte Jézust és a vének és a faruzeusok kezébe adta, de hol voltak ekkor azok a tanítványok, akiket Jézus maga választott ki arra, hogy vele étkezzenek, vele járjanak? Hol voltak azok az emberek, akikből Jézus kiűzte a gonoszlelket? Hol voltak azok, akik megérintették, és meggyógyultak a súlyos betegségükből? Hol volt az a férfi, aki 38 éven át feküdt a Bethesda fürdőnél? Hol volt a tíz leprás, akik megtisztultak? Hol volt az a vak, aki visszanyerte látását, amikor így kiáltott: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!”? Hol volt az a tömeg, amelyet Jézus jóllakatott kenyérrel és hallal? Hol volt az az asszony, akit házasságtörés miatt halálra akartak kövezni, de Jézus megmentette? Miért hallgattak ezek az emberek, amikor Jézust letartóztatták ezen a napon? Miért nem jöttek, hogy segítsenek Jézusnak, vagy legalább miért nem tartottak vele? 

A tanítványok szertefutottak, Péter háromszor megtagadta. Júdás pénzért elárulta. Igen ez volt az első nagypéntek „bűnös csendje”. Az első nagypéntek teli volt az olyan emberek árulásával, akik csak jót kaptak Jézustól. Ezek az árulások nehezebbek voltak, mint a kereszt maga. 

Krisztus szenvedése nem csupán egy történelmi esemény, hanem napjainkban is tart. Krisztus szenved akkor, amikor akár napjainkban is igazságtalanság éri az ártatlanokat. Gondoljunk a soha el nem követett vétkekért ártatlanul lemészárolt szíriai gyerekre; gondoljunk azokra a szegényekre, akiket a gazdagok és hatalmasok kizsákmányolnak; gondoljunk azokra az atrocitásokra, amelyeket a gazdag államok követnek el a szegényekkel szemben; gondoljunk a gazdagokra, akik pazarolják és kidobják az ételt, míg a világon gyerekek ezrei fekszenek le félig vagy teljesen üres gyomorral. Krisztus ma is különböző kereszteket cipel, amelyeket a világ helyez a vállára. 

Mi is rátesszük a keresztet Jézus vállára azzal, hogy hallgatunk akkor, amikor igazságtalanság történik? Közönyösek maradunk akkor, amikor másnak szüksége lenne ránk? Mi, keresztények is pazarlóan bánunk az étellel? 

Kedves Testvérek!

Nem szeretnénk további kereszteket tenni Jézus vállára. Most Jézus szenvedésén és kereszthalálán szomorkodunk, Ő magára vállalta ezt a szégyenteljes büntetést olyan bűnökért, amelyeket soha nem követett el. Ne engedjük, hogy ez a szomorúság csupán üres érzés legyen. Legyen ez olyan szomorúság, amely változást hoz a szívünkbe, gondolatainkba. Legyen ez olyan szomorúság, amely kész Jézus nevében áldozatot hozni, kész kiállni a körülöttünk élő ártatlanok mellett. Jézus miatt érzett szomorúságunk gyógyítson minket, vezessen ki bennünket az önelégültségünkből, és juttasson el egy olyan életre, amelyben eltelünk az Ő együttérzésével és szeretetével. 

Jézus mondja: „Ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz.” (Jn 12,24) Érezzük most át, hogy Jézussal együtt meghalunk a bűnnek, de Jézussal együtt támadjunk is fel egy új, lelki gyümölcsökkel teli életre. Ámen. 

Bezár

2018. Március 29. Csütörtök

A stóla és a kendő ünnepe

Mahi atya prédikációja Nagycsütörtökön

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Az elmúlt negyven napban arra készültünk, hogy részt vegyünk Urunk, Jézus Krisztus ma kezdődő húsvéti szent titkában. Mindazok az áldozatok, amelyeket ez idő alatt hoztunk: a böjtölésünk, a több elmondott ima, a különleges szeretet, odafigyelés, azok a jócselekedetek, amelyekkel a szegények és a szükséget szenvedők felé fordultunk, a felebarátainknak való megbocsátás nem volt felesleges, hanem mind arra készített fel bennünket, hogy méltó módon vegyük körül az oltárt, és méltó módon ünnepelhessük Urunk, Jézus Krisztus húsvéti szent titkát. Urunk, Jézus Krisztus húsvéti misztériuma az utolsó vacsora termében kezdődik, ahol megalapította az Oltáriszentséget és az Egyházi rend szentségét. Ma mi is ott vagyunk Jézussal és az apostolokkal együtt az utolsó vacsora termében, hogy tanúi legyünk annak, ahogy Jézus megalapítja ezeket a szentségeket. 

Mit is tett Jézus az utolsó vacsora termében? 

Ez nem egyszerűen egy olyan utolsó vacsora volt, amelyet Jézus halála előtt a tanítványaival töltött; ez nem egyszerűen a Pászka vacsora volt, amellyel Izrael népe az egyiptomi fogságból való szabadulást ünnepli. Ez ennél több volt. Jézus egészen különleges dolgot tett ezen az éjjelen; olyan emlékezetes dolgot, amelyről ezen az estén el kell gondolkodnunk. 

Jézus, akár a többi zsidó, elfogyasztotta a húsvéti vacsorát, de egészen új jelentést adott neki. „Vegyétek, és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik. Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Szavainak erejével a közönséges kenyeret és bort testévé és vérévé változtatta, és lelki táplálékul adta tanítványainak. Ettől kezdve ez az étel már nem az egyiptomi fogságból való szabadulásra emlékeztet. Ettől kezdve örökké a saját szabadulásunkat jeleníti meg: a halálból az életre; a saját szabadulásunkat a sötétségből a világosságra, a saját szabadulásunkat a halálból az örök életre. 

Szanszkrit nyelven létezik egy énekelt imádság, vagyis himnusz. Így szól:

असतोमा सद्गमय,

तमसोमा ज्योतिर्गमय 

मृत्योर्मा अमृतंगमया,

शान्ति शान्ति शान्तिः ।।

Ennek jelentése magyarul:

A nem valóditól az igaz felé vezess
A sötétségből vezess a fény felé
A halálból a halhatatlanság felé vezess
béke, béke, béke…

Jézus azt akarja, hogy mindannyian elnyerjük az örök életet. De ez csak akkor lehetséges, ha magunkhoz vesszük Jézus testét és vérét. Ezért, aki eszi Jézus testét, és issza az ő vérét, az a nem valóditól a valódi felé; a sötétségből a fény felé; a halálból az örök élet felé tart. 

Kedves Testvérek!

Milyen nagyobb ajándékot tudna Jézus adni, mint önmagát? Teljesen jelen van az Oltáriszentségben, és mindaddig jelen is lesz, amíg vissza nem tér dicsőségben. Jézus nem csak az utolsó vacsora termében adta ajándékul az Oltáriszentséget, hanem megadta annak a lehetőségét, hogy minden szentmisében, amelyen részt veszünk, megünnepeljük húsvét szent titkát. És ezt a lehetőséget egy másik szentség formájában, az Egyházi rend szentségében adta tanítványainak. 

 Az Oltáriszentség és az Egyházi rend szentsége szoros kapcsolatban állnak egymással. Jézus papokká tette tanítványait, hogy ünnepeljék az Eucharisztiát, ami arra a legszentebb áldozatra emlékeztet minket, amit Jézus másnap kereszthalálával mindannyiunkért bemutatott. Minden egyes alkalommal, amikor részt veszünk a szentmisén, ugyanebben a szent áldozatban részesülünk. És minden megkeresztelt embernek megadatott a lehetőség, hogy osztozzon Krisztus egyetemes papságában. Mi közösen ajánljuk fel Jézus testét és vérét, mint tökéletes áldozatot bűneinkért és egész világért a Mennyei Atyának. De vannak emberek, akiket Isten arra választott ki a többiek közül, hogy a szolgáló papság tagjai legyenek, és így mintegy hidat képezzenek Isten és az emberek között. A felszentelt pap mutathatja be az áldozatot az emberekért, kimondva Jézus szavait a szentmisén. Vagyis, amikor a pap a szentmise alatt az oltárnál áll, akkor Jézus Krisztus helyén áll. 

Stóla és kendő annak a könyvnek a címe, amely Tony Bellónak, egy olasz püspöknek az üzenetét foglalja össze, aki 1993 nagycsütörtökén 58 éves korában halt meg. A halálos ágyán diktálta ezeket a püspöki leveleket egyházmegyéje papjainak. Felszólította őket, hogy maradjanak hűek a „stólához és a kendőhöz”. A stóla a Krisztussal való egységet jelenti az Eucharisztiában, a kendő pedig a szolgálat által megvalósuló egységet az emberekkel. A püspök arra szólított fel, hogy papjai az Oltáriszentségben maradjanak egységben az Úrral, a szolgálat által pedig az emberekkel. E két dolognak, az Oltáriszentségnek és az Egyházi rend szentségének a megalapítása valójában a „stóla és kendő” ünnepe, vagyis a szeretet és a szolgálat ünneplése. 

Jézus szolgálat által mutatta meg az emberek iránti szeretetét. Az utolsó vacsorán fogta a kendőt, és megmosta tanítványai lábát. Jézus térdre ereszkedett, és megmosta a bűnösök lábát!! Mekkora alázatot tanúsított az emberek iránt! Péter és a tanítványok nem is értették, és nem is akarták elfogadni, hogy Jézus megmossa a lábukat. Alázatosak voltak Jézus alázatosságának láttán. Péter meg is akarja előzni, hogy Jézus megmossa a lábát. De Jézus ezt mondja neki: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem.” „Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!” (Jn 13, 8) Mit is jelent ez? Azt, hogy aki részesévé lesz az Oltáriszentségnek, annak el kell köteleződnie az emberek szolgálatára. 

Kedves Testvérek, 

A mai napon arra vagyunk meghívva, hogy húsvét misztériumának három napig tartó ünneplése által átalakuljunk; arra vagyunk hívva, hogy Jézust kövessük, aki lehajolt és megmosta tanítványai lábát. Nem elég, hogy eljövünk a templomba, és itt eleget teszünk a kötelességeinknek, majd hazamegyünk. Jézus lelkületét kell magunkkal hazavinnünk. A egymás szeretetének és szolgálatának Lelkét. A lábmosás jelentése, hogy alázatos szeretettel forduljunk másokhoz még akkor is, ha azok nem szolgálnak rá a szeretetünkre. Jót kell tennünk másokkal akkor is, ha ők nem viszonozzák a jóságunkat. Mások szükségét ugyanolyan fontosnak kell tartanunk, mint a magunkét. Szívből meg kell bocsátanunk másoknak, még akkor is, ha nem mondják azt, hogy „Sajnálom.” Szolgálnunk kell másokat még akkor is, ha ez a tevékenység nekünk nehézséget okoz. Éreztessük másokkal, hogy törődünk velük akkor is, ha szomorúak és elesettek. Bánjunk bőkezűen azzal, amink van. 

Bosszú helyett tartsuk oda a másik arcunkat is, ha igazságtalanul bánnak velünk. Módosítanunk kell az elképzeléseinket, hogy mások szükségén segítsünk szolgálattal a viszonzás elvárása nélkül. 

Igen, kedves testvérek, legyünk hálásak a Mennyei Atyának, aki egyszülött Fiát küldte a világba, hogy megmentse azt a bűntől és a halától; legyünk hálásak Jézusnak, hogy ezen a napon megalapította az Oltáriszentség és az Egyházi rend szentségét; legyünk hálásak a Szentléleknek, aki szüntelenül arra ösztönöz minket, hogy vegyünk részt az Eucharisztia ünneplésében. 

A hálának ezzel az érzésével ünnepeljük húsvét misztériumát az elkövetkező három napban is. Szenvedjünk Krisztussal bűneinkért, haljunk meg Krisztussal, és támadjunk fel Krisztussal. Ámen. 

 

 

 

 

Bezár

2018. Március 18. Vasárnap

Atyám, dicsőítsd meg nevedet!

Mahi atya prédikációja Nagyböjt 5. vasárnapján

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

2001-ben teológushallgató voltam. Ekkoriban minden teológushallgató számára kötelező volt, hogy Joseph Ratzinger bíboros teológiai gondolatait és nézeteit tanulja. II. János Pál pápa 2005. április 5-i halála után a bíborost pápává választották. Örültem annak, hogy olyan valaki lett a pápa, akiknek teológiai tanításáról már hallottam. Az örömöm boldogsággá változott, amikor személyesen is találkozhattam vele a Vatikánban. A közvetlen kézfogás, az a néhány szó, amit váltottunk és a nekem ajándékozott rózsafűzér nagyon sokat jelentenek nekem. Még a hozzám intézett szavaira is emlékszem. Azt kérdezte tőlem: „Hol szolgálsz most?” Én pedig válaszoltam: „Jelenleg a budapesti érsekségen szolgálok, Magyarországon.” Erre ezt mondta: „Óh…, a magyar nehéz nyelv.” Én pedig ezt mondtam: „Ez így van, azért járok iskolába, hogy megtanuljam a nyelvet.” Ezt mondta: „Minden jót!” A kettőnk közötti személyes beszélgetés mindössze néhány percig tartott, de a hatása sokkal hosszabb. Ha valakit könyvekből, képekről ismerünk, az egészen más, mintha személyesen is kapcsolatba kerülünk vele. 

Keresztelő János a Messiásról tanított, és arra buzdította az embereket, hogy tartsanak bűnbánatot. Amikor megkeresztelte Jézust, akkor pedig arra figyelmeztette tanítványait, hogy Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Erre két tanítványa, Fülöp és András csatlakozott Jézushoz. Addig csupán hallottak Jézusról, de most látták és követték őt. Amikor Jézus megfordult, és megkérdezte tőlük, hogy mit szeretnének, akkor ők visszakérdeztek: „Uram, hol laksz?” Jézus így válaszolt: „Gyertek, és nézzétek meg!” Ezen az éjszakán vele maradtak. Másnap András testvéréhez, Simonhoz igyekezett, és ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást!”, majd elvitte testvérét Jézushoz. Fülöp pedig barátjához, Natánaelhez ment, neki mondta: „Megtaláltuk, akiről Mózes törvényei és a próféták írnak, Jézust, a názáreti József fiát.”

Fülöp és András mindössze egyetlen estét töltöttek Jézussal, és mégis megértették, hogy megtalálták a Messiást. És amint felismerték Jézusban a Messiást, azon igyekeztek, hogy másokat is Hozzá vezessenek. Segítenek abban, hogy szeretteik is személyesen tapasztalják meg Jézust. Így lehet igaz módon megélni a tanítványságot. 

Néhány görög Fülöphöz fordult, és ezt mondta neki: „Uram, látni szeretnénk Jézust.” Fülöp ezután Andráshoz ment, majd együtt mentek Jézushoz, és mondták el neki a kérést. Miután Jézus megismerte a kérésüket, nem adott nekik közvetlen választ. Ehelyett azt mondta: „Elérkezett az óra, amikor megdicsőül az Isten fia…” Úgy tűnik, mintha nem is lenne kapcsolat a tanítványok kérése és Jézus válasza között. De gondolkodjunk el ezen kicsit mélyebben.

Először is: a görögök látni akarták Jézust. Többször olvashatjuk a Szentírásban, hogy „látni” akarják, hogy néz ki Jézus, hogyan beszél, és mit tesz. Zakeus például egyike volt azoknak, akik látni akarták Jézust. Nyugodtan nézhette volna Jézust távolabbról. De Jézus nem akarja, hogy emberek és közte távolság legyen. Azt akarja, hogy kövessék őt. Jézus azt is tudja, hogy az ő ismerete nem biztosítéka a könnyű, nehézségektől és akadályoktól mentes életnek. A követői sokkal inkább hasonlítanak a búzaszemre, amelyik a földbe hull és meghal, hogy gazdag termést hozzon. 

Mi sem csupán azért jöttünk a templomba, hogy lássuk Jézust, vagy csupán azért, hogy teljesítsük a vasárnapi kötelességünket, hanem azért, hogy hallgassuk Igéjét, hogy vele együtt ajánljuk fel magunkat az Atyának, hogy testével és vérével tápláljuk a lelkünket, és ennek segítségével Jézusnak tetsző, igaz életet élhessünk. Ezért mondjuk imáinkat hangosabban, dicsőítjük énekkel az Urat, ülünk, felállunk, és ezért térdelünk le az Oltáriszentségben jelenlévő Úr előtt. Más szóval: egész énünk, egész testünk és lelkünk részt vesz Jézusnak abban az áldozatában, amelyet egykor a Kálvária-hegyen bemutatott. Mi sem csupán látni szeretnénk Jézust, hanem követni akarjuk Őt. Ebben az összefüggésben mondja a mai Evangéliumban Jézus: „Aki nekem szolgál, kövessen engem, és ahol én vagyok, ott lesz a szolgám is. Aki nekem szolgál, azt becsülni fogja az Atya.”

Másrészt viszont, amikor Jézus azt hallja, hogy néhány görög látni akarja, ezt mondja: „Eljött az óra, hogy megdicsőüljön az Emberfia.” Lehetséges, hogy Jézus annak örült, hogy megtudta, hogy híre, az amit, mondott, és az, amit tett, eljutott a zsidó területeken túlra, vagyis a nem zsidó embereket is elérte. A megváltás, amiért jött, az egész emberiségnek szól, nem csupán a zsidóknak. Ezért mondja: „Én meg, ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Az is lehet, hogy Jézus lelke olyan szomorú volt, hogy nem is tudott figyelni arra, amit a tanítványok mondtak, hanem magának mondja: „Megrendült a lelkem. Mit is mondjak: Atyám, szabadíts meg ettől az órától? De hiszen éppen ezért az óráért jöttem.” (Jn 12,27)

Elérkezett az idő, és mielőtt felemelkedik a földről, teljesítenie kell az Atya tervét. Saját életével kell váltságdíjat fizetnie a világ megváltásáért. Ezért kéri az Atyát: „Atyám, dicsőítsd meg nevedet!” Erre hang hallatszott az égből: „Megdicsőítettem, és ismét megdicsőítem.” (Jn 12,28) És Isten meg is dicsőítette Jézust halálból való feltámasztása által, és ezzel megváltotta az egész világot.

Kedves Testvérek!

A nagyböjti idő alatt mindent megteszünk azért, hogy ellenálljunk azoknak a kísértéseknek, amelyek bűnbe visznek; bűnbánatot tartunk, sok jót teszünk; féken tartjuk a nyelvünket, és vigyázunk arra, hogy mit teszünk, nehogy ismét bűnbe essünk. Megpróbáljuk a lehető legtöbbet megtenni azért, hogy kövessük Jézust azzal, hogy megbocsátunk másoknak, kedvesen beszélünk embertársainkkal. Legyünk biztosak abban, hogy Isten minket is megdicsőít majd. 

Hogyan dicsőít meg minket? Isten így szól Jeremiás próféta által: „Íme, napok jönnek – mondja az Úr –, amikor új szövetséget kötök… Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek… megbocsátom gonoszságaikat, és vétkeikre többé nem emlékezem.” (Jer 31,31-34)

Isten meg akar nekünk bocsátani, és nem akar emlékezni bűneinkre. Bízzunk irgalmasságában! Szeret minket, vigyáz ránk és azt akarja, hogy örökké éljünk. Éljünk békésen Isten jelenlétében. Maradjunk Jézussal, és tapasztaljuk meg erejét! A szentmisén, szentségimádáson és más szentségek által megtapasztalhatjuk jelenlétét és erejét. Ezután is kérjünk ehhez lelki megerősítést Jézustól, aki az Út, az Igazság és az Élet.

Ámen.

Bezár

2018. Március 11. Vasárnap

Csakis a megfeszített Krisztus menthet meg minket a bűneinktől

Mahi atya prédikációja Nagyböjt 4. vasárnapján

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

2014-ben több paptársammal együtt Hévízre mentem pár napra kirándulni. Ti is tudjátok, hogy Hévíz az egyik legjobb hely a termálvízben való fürdőzésre. A többi pap mind felkészült arra, hogy a vízbe ugorjon, csak én volt tanácstalan. Nem tudok úszni, ezért nem mertem bemenni a vízbe. Zsolt atya azt mondta, hogy az úszásra alkalmas tó mélyebb. Azt tanácsolta nekem, hogy szerezzek egy úszógumit, amellyel a víz felszínén tudok maradni. Kölcsönöztünk egyet, felvettem és bementem a tóba. Bár szégyelltem, hogy az én koromban úszógumi van rajtam, mégis szorítottam, hogy mentsem az életemet. Először nagyon jó érzés volt lebegni a mély víz felett. 3-4 órát is töltöttünk ott, de egy idő után felmerült bennem a kérdés: „mi történne, ha leeresztene az úszógumim, ha kiszökne belőle a levegő? Mi lenne velem, ha kicsúsznék az úszógumiból?” Minden ilyen kérdésnél egyre jobban szorítottam az úszógumimat. Amikor visszavittem, hálát mondtam Istennek, hogy egy ilyen egyszerű eszközzel mentette meg az életemet. Azon a napon úgy tekintettem az úszógumira, mint bronzkígyóra, ami megmentette az életemet. 

Mózes Isten parancsára bronzkígyót emelt fel a pusztában, mert Isten mérgeskígyókat küldött közéjük; ezek megmarták az embereket, sokan meg is haltak. Miért küldött Isten mérgeskígyókat választott népe ellen? Azért, mert türelmetlenek voltak Istennel szemben, lázadoztak Isten és Mózes ellen, panaszkodtak Istenre és Mózesre. Ezt mondták: „Miért hoztatok ki Egyiptomból? Hogy elpusztuljunk a pusztában? Hisz se kenyér, se víz nincs! Ez a nyomorúságos eledel utálattal tölt el minket!” (Szám 21, 5) Isten megharagudott a népre, és kígyókat küldött közéjük. Ekkor a nép Mózeshez fordult, és ezt mondta: „Vétkeztünk, amikor zúgolódtunk az Úr ellen és te ellened. Járj közben értünk az Úrnál, hogy vigye el ezeket a kígyókat rólunk!” Mózes tehát közbenjárt a népért. S az Úr így válaszolt Mózesnek: „Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!” Mózes tehát csinált egy rézkígyót és egy póznára tette. Akit megmartak a kígyók, de föltekintett a rézkígyóra, az életben maradt. (Szám 21,7-9)

Jézus ezt mondja Nikodémusnak: „Ahogy Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,14) Akik fölött győzedelmeskedett a bűn, akik szeretik bűnös életüket, akik másokat bűnre visznek, olyanok, mint akiket mérges kígyó mart meg. De ha az ilyen ember megbánja bűneit, hisz Isten irgalmában és visszatér Jézushoz, aki önként áldozta fel magát keresztre feszítése által, életet nyer és meggyógyul. Jézus nagyon nagy árat fizetett a világ megváltásáért. Csakis ez a megfeszített Krisztus menthet meg minket a bűneinktől. 

Múlt hétfőn behoztam a templomba azokat a gyerekeket, akik hamarosan elsőáldozók lesznek. Azt kérdeztem tőlük, hogy vajon miért van a templom közepén lévő kereszten a megfeszített Krisztus, míg sok templomban olyan kereszttel találkoznak, amelyiken nincs rajta Jézus teste. Különféle válaszokat adtak, én pedig elmagyaráztam nekik, hogy így jobban megérhetjük, mekkora nagy árat fizetett Jézus a megváltásunkért. Életét adta azért, hogy mi örökké élhessünk. Ez a Jézus az Atya egyszülöttje, aki azért jött a világba, hogy megmentsen minket, mert mindannyiunkat nagyon szeret. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3, 16) A bűneinket utasítja el, nem pedig minket. Nagyon sok lehetőséget kínál, hogy megbánjuk a bűneinket és visszatérjünk hozzá azzal, hogy hiszünk Fiában, Jézus Krisztusban. 

Kedves Testvérek!

Szent Pál mondja: „A végtelenül irgalmas Isten azzal mutatta meg nagy szeretetét irántunk, hogy Krisztussal életre keltett minket is, bűneink miatt halottakat. … Kegyelemből részesültetek az üdvösségben, a hit által. Ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka.” (Ef 2, 5, 8) Igen, a megváltás ajándéka, teljes mértékben Isten ajándéka Jézus Krisztus által.

A mai vasárnap neve: az öröm vasárnapja, hiszen számos okunk van az örömre. Megértettük, hogy Isten annyira szeretett minket, hogy elküldte egyszülött Fiát, Jézust a megmentésünkre; a megváltás csakis Isten ajándéka; Isten pedig végtelenül bőkezű az irgalommal és a szeretettel. Ha valóban felfogjuk ezeket az üzeneteket, és hűségesek maradunk a szerető Istenhez, akkor Szentlélekben született emberek vagyunk. Jézus mondja Nikodémusnak: „Aki nem vízből és (Szent)lélekből születik, az nem megy be az Isten országába” (Jn 3, 5) Ha megszabadulunk a bűneinktől, és Krisztusban élünk, akkor mi vagyunk a világ világossága. 

Mai olvasmányaink Isten irgalmát és együttérzését, hatalmas szeretetét, jóságát és kegyelmét hangsúlyozzák, amelyet Krisztusban adott nekünk. A végtelenül irgalmas Isten iránti szeretetből és hálából, valamint hitünk kifejezéseképpen meghívást kaptunk arra, hogy osztozzunk Fiának, Jézusnak szenvedéseiben a nagyböjti bűnbánat által, hogy mi is örökösei lehessünk az örök üdvösségnek és dicsőséges feltámadásának a mennyben. 

Legyen ott tehát a kereszt minden házban. Amikor a család összegyűlik a kereszt körül, hogy imádkozzon, egészen biztos, hogy megtapasztalja Isten szeretetét, és megérti, hogy mekkora árat fizetett Jézus a megváltásunkért. Legyünk hálásak Istennek, és tanítsuk gyerekeinket is arra, hogy ők is hálával forduljanak Istenhez.

Ámen.

Bezár

2018. Március 04. Vasárnap

Ne legyen más istened rajtam kívül!

Mahi atya prédikációja Nagyböjt 3. vasárnapján

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

E hónap 27-én lesz pontosan 7 éve annak, hogy Magyarországon vagyok. Egy olyan szerződés alapján kerültem ide, amely 2010 szeptemberében jött létre. Ezt a szerződést hárman írtuk alá: az esztergom-budapesti érsek, az indiai püspököm és én. Eredetileg öt évre kerültem ide, de a szerződést kétszer meghosszabbították. Mindhárom alkalommal új szerződés készült, új megegyezést írtunk alá. A szolgálati szerződésnek időbeni határa van. Ha a szerződés lejár, akkor visszamegyek az indiai püspökségemre, és ott folytatom az egyház munkámat, illetve ha nem akarok már itt szolgálni, akkor kérhetem a szerződés érvényen kívül helyezését. A szövetségnek azonban nincs időbeni korlátja. Ilyen például a házassági kapcsolat, amely egy férfi és egy nő között jön létre. A házaspárok szövetségi viszonyban vannak, amelyben halálig tartó hűséget fogadnak egymásnak. A másikhoz való hűség ennek a kapcsolatnak a leglényegesebb eleme. 

Izrael népe az egyiptomi fogság idején rabszolgasorban élt, és folytonosan kiáltott őseik Istenéhez. Az Isten pedig meghallotta sóhajukat, és Mózes vezetésével megszabadította őket hatalmas erejével és csodálatos tetteivel. Három hónappal az egyiptomi kivonulás után Izrael népe a Sinai-hegy alatt táborozott, ahol Isten szövetséget kötött velük. Azt mondta nekik, hogy hűséges Istenük lesz, ők pedig hűséges népe lesznek. Isten tízparancsolata, amelyet az Olvasmányban hallottunk, ennek a szövetségi kapcsolatnak csupán a legalapvetőbb feltételeit rögzítette. 

A legelső parancsban Isten a szövetségi kapcsolat fontosságát hangsúlyozza. A gyerekek vagy felnőttek hitoktatásakor ennek az első parancsnak a nagyon fontos tanítását gyakran figyelmen kívül hagyjuk. Az első parancs ez: „Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más Istened rajtam kívül!” Lehet, hogy nem fordítottunk elég figyelmet annak a következményeire, hogy engedelmeskedünk, vagy nem engedelmeskedünk az első parancsolatnak. Hasznos lehet tehát, ha ma erről elmélkedünk. 

Ezt mondja Isten: „Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más Istened rajtam kívül! Ne készíts magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent van a földön, vagy a vizekben a föld alatt! Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok! Azoknak vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, a harmadik és a negyedik nemzedéken. De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsaimat.” (Kiv 20, 1-6)

A parancsolat utolsó verse egyszerre ijesztő és vigasztaló. Azt mondja Isten, hogy a szülők vétkét gyermekeik harmadik-negyedik nemzedékéig bosszulja meg. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, ha hűtlenek leszünk Istenhez, vagy mást helyezünk Isten helyébe akár fenn van az égben vagy lent van a földön, vagy a vízben a föld alatt, és meghajlunk ezek előtt vagy tiszteljük ezeket a teremtményeket vagy embereket, akkor ennek következményei lesznek a következő generációk számára. Senki sem szeretné, ha a következő nemzedékek kapnának büntetést mindazért, amit mi követtünk el Isten első parancsa ellen. Másrészt szeretnénk, hogy gyermekeink, a jövő nemzedéke boldogan élhessen, élvezhesse Isten békéjét, szeretetét és áldásait. Nem ez a leghőbb vágyunk? Ha hűségesek vagyunk Istenhez, szeretjük Őt és parancsait, csak őt tiszteljük, akkor Isten ezredízig tesz tanúbizonyságot állhatatos szeretetéről. Bizony ez rajtunk múlik, a jó és hűséges magatartásunkon, azon a döntésen, hogy megtartjuk-e Isten parancsait – ha azt akarjuk, hogy Isten megmutassa állhatatos szeretetét irántunk és a következő generációk iránt ezredízig. A parancsokat ne a büntetés oldaláról vizsgáljuk, hanem nézzük inkább a parancsok megtartásával járó áldásokat!

Sajnos azt látjuk, hogy az emberiség Isten nélküli irányba tart. Nagyon sok rossz dolog kerül első helyre az emberek életében. A pénz iránti vágyakozás, a hataloméhség, a vágy, hogy hatalommal és befolyással rendelkezzünk, és ezek könnyen elfoglalhatják Isten helyét. Ezek a gonosz erők megkísértik az emberiséget, azt akarják, hogy forduljon el Istentől és parancsaitól. Az ateisták száma ijesztően nő. Nagyon sokan vannak, akiket keresztény névvel illetünk, de nem élnek keresztény életet. Miért? Azért, mert megengedték valaminek vagy valakinek, hogy elfoglalja az élő Isten helyét, és ezzel vétkeznek az első parancs ellen, ami Isten haragját és büntetését vonja maga után. 

Azok az emberek, akik különböző dolgokat árultak a templomban, lángra lobbantották Jézus haragját, mert visszaéltek a tisztelet helyével, és vásárcsarnokká változtatták. A vásárcsarnokok általában hangosak, az emberek itt találkoznak egymással, alkudoznak a dolgokon, pedig a templom az imádás helye, olyan hely, ahol az ember közvetlen kapcsolatba kerülhet az Istennel. Jézusnak fáj, amikor látja, hogy visszaélnek Isten templomával. Azt látja, hogy a pénz és az üzlet foglalta el Isten helyét az emberek szívében. Ezért űzte ki őket a templom előcsarnokából, és ezért forgatta fel a pénzváltók asztalát. 

Mi is minden nap vagy minden vasárnap eljövünk a templomba, hogy a szentmisében dicsőítsük Istent; eljövünk, hogy letegyük a bűneinket, és hogy lelkileg megerősödjünk. De, tételezzük fel, ha az egész mise alatt beszélgetnénk, éreznénk azt, hogy Isten házában vagyunk? Egész biztos, hogy nem. Az Isten házának, az imádás helyének megvan a saját értéke és fontossága. 

Ahogyan a testünknek is megvan az értéke és fontossága. Testünk, ahogyan Szent Pál tanítja, a Szentlélek temploma. Tisztán és szenten kell tartanunk. Azok a bűnök, amelyeket a testünkkel követünk el, a lelkünket teszik tisztátalanná. Ha lelkünk tisztátalan, akkor nincs benne jelen az Isten. Ha a testünk piszkos, megmoshatjuk vízzel, és újra tiszta lesz. De hogyan tisztítsuk meg a lelkünket? A Bűnbánat szentsége által. Itt is Jézus az, aki a gyónás által megszabadít bennünket a bűneinktől ugyanúgy, ahogyan a gonosztevőket űzte ki a templomból. Éljünk tehát a gyónás szentségével, és egyedül Istenhez igyekezzünk hűségesek maradni. Ne engedjük meg, hogy teremtett dolgok vagy emberek foglalják el a minket teremtő Isten helyét. Ő a mi Istenünk, ne legyenek más isteneink rajta kívül.

Ámen.

Bezár

2018. Február 25. Vasárnap

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele

 a 2018. évi nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtésről

Elolvasom...

Kedves Testvérek! 

A nagyböjti időben a szentmise prefációja arra hívja fel a figyelmünket, hogy a lelki készületünk három részből áll: „önmegtagadással dicsőítsünk téged, bűnös vágyainkat féken tartsuk, és a nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük.” (nagyböjti III. prefáció) 

A „nélkülözőket segítve atyai jóságodat kövessük” felszólítás közös gyakorlására hívjuk a testvéreket, amikor idén újra meghirdetjük a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtést templomainkban. Ezzel két egyházi hagyományt elevenítünk fel, hiszen az első század keresztényei a szentmisére hozták magukkal a szegényeknek szánt adományaikat. 

Régi böjti hagyomány volt az egyházban, hogy a böjtöléssel megtakarított javakat a szegényeknek ajánlották fel. Ezeket a példákat követve, kérjük, hozzák el a szentmisékre tartósélelmiszer-felajánlásukat, és tegyék a templomban erre kijelölt helyre.

A legkisebb adománnyal is a felebaráti szeretet csodája valósul meg közöttünk. A templomainkban összegyűjtött élelmiszerek nemcsak táplálékot jelentenek, hanem üzenetet is visznek magukkal, a Gondviselő Isten kézzelfogható szeretetét a nélkülöző családokba.

Ferenc pápa az idei nagyböjti körlevelében így buzdít bennünket:

„Az alamizsnálkodás gyakorlása által megszabadulhatunk a kapzsiságtól és felfedezhetjük, hogy a másik ember a testvérünk: amim van, soha nem teljesen az enyém. Mennyire szeretném, hogy az adakozás valódi életstílussá válna mindenkiben! Bárcsak követnénk keresztényekként az apostolok példáját, és meglátnánk a másokkal való osztozás lehetőségében az Egyházban megélt közösség kézzelfogható tanúságtételét. Ennek kapcsán felidézem Szent Pál felszólítását, amikor a korintusi hívekhez fordult a jeruzsálemi közösségnek szánt pénzgyűjtés ügyében: „…mert javatokra válik” (2Kor 8,10). 

Ez különösen is igaz Nagyböjtre, amikor számos szervezet tart gyűjtést nehéz helyzetben lévő egyházaknak és népeknek. Bárcsak mindennapi kapcsolatainkban is, minden olyan testvérünkkel szemben, aki segítséget kér, arra gondolnánk, hogy ez egy felhívás a Gondviselés részéről. Minden adakozás alkalom számunkra, hogy részt vegyünk abban, ahogyan Isten gondját viseli gyermekeinek. Ha ma engem használ fel arra, hogy segítsen egy testvéremen, hogy ne gondoskodna az én szükségemről is legközelebb ő, akit senki nem múlhat felül nagylelkűségben?”

Tegyünk tanúságot az irgalmas szeretet gyakorlásáról, és lehetőségeinkhez mérten tartós élelmiszerrel járuljunk hozzá a Katolikus Egyház segélyakciójához. Ezt megtehetik a jövő heti vasárnapi szentmiséken és az azt követő hétköznapokon, március 4-től 11-ig. Adományaikat a karitász juttatja majd el a rászorulókhoz. A korábbi években meghirdetett gyűjtésünk eredményeképpen családok ezreit tudtuk segíteni azokkal a segélycsomagokkal, amelyeket a hívek adományaiból juttattunk el a rászorulókhoz. Ha ezt mindannyian megtesszük és legalább 1 kg adományt hozunk a templomba, újra nagyon sok családnak tudunk segíteni az irgalmas Jézus példáját követve.

Telefonos adományvonalon is bekapcsolódhatunk a karitász segítő munkájába. Ha hívjuk a 1356-os telefonszámot, hívásonként 500 forinttal segítünk. 

„1% segítség, 100% szeretet.” Kérjük, hogy aki teheti, adója egy százalékával is támogassa a Katolikus Karitász karitatív szolgálatát: a Karitászt Támogató Alapítványt. Köszönjük a szegényeknek szánt adományaikat!

Kelt: Budapest, 2018. nagyböjt 2. vasárnapján

a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia

Bezár

2018. Február 25. Vasárnap

Nekünk milyen terveink vannak az Atya akaratának teljesítésére?

Mahi atya prédikációja Nagyböjt 2. vasárnapján

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Vasárnaponként a fél 10 órai szentmisén kihúzzuk a nyerteseket azok közül a gyerekek közül, akik helyesen fejtették meg a NAMI-t. Csokit kapnak. Amikor a gyerekek az oltár felé jönnek, arcukon látszik az öröm, a báj, hiszen egészen természetes, hogy szeretik a csokit. Tegyük fel, hogy amikor kiosztom a csokoládét, az egyiket visszavenném: mit szólnátok ehhez? Azt gondolhatnátok, hogy milyen gonosz vagyok, hogy elveszem a gyermek csokoládéját. Emlékezzünk csak, Ábrahámnak egyáltalán nem volt gyermeke. Feleségével kettesben öregedtek meg. Bár ez volt a legnagyobb tragédia, ami egy házaspárral történhetett, Ábrahám megőrizte Istenbe vetett hitét. Isten pedig azzal jutalmazta meg hűségét, hogy édesapává lehetett. Ábrahám nagyon hálás volt Istennek ezért a tettéért. Megszerette a fiát. Élete egyre értelmesebbé és színesebbé vált. De nem sokáig. Eljött annak az ideje, amikor Isten próbára akarta tenni Ábrahám hitét. Isten azt kérte tőle, hogy áldozza fel egyszülött fiát, Izsákot. 

Ábrahámnak minden öröme és lelkesedése elszállt. Úgy érezte, mintha lángok vagy tövisek között járna. Isten olyan nagy próbatétel elé állította, ami már elviselhetetlen volt számára. Mit gondolhatott ekkor Ábrahám Istenről? Megtehette volna, hogy minden szörnyűséget gondol Istenről, aki azt várja el tőle, hogy áldozza fel egyszülött fiát. Megtehette volna, hogy ellenszegüljön Isten tervének. Vitába szállhatott volna Istennel, hogy akkor miért is adott neki fiat. Megtagadhatta volna azonnal Isten kérését. De Ábrahám egyiket sem tette. Ehelyett engedelmeskedett Isten parancsának, és kész volt feláldozni fiát, ahogyan azt Isten kérte. Ez rámutat Ábrahám megingathatatlan hitére és Istenbe vetett bizalmára. Amikor Isten megszólította, kész volt a gyors válaszra: „Itt vagyok, Uram!” Ez mutatja a készségét arra, hogy mindig azt tegye, ami Istennek kedves. 

Ábrahám elindult Morijah hegyére, Izsák pedig vele tartott, és vitte az áldozat bemutatásához szükséges fát. Az ártatlan Izsák többször is rákérdezett az áldozati bárányra, de Ábrahám azt válaszolta, hogy majd az Isten gondoskodik róla. Amikor elkészült az oltár, Ábrahám rákötözte fiát, majd hozzákezdett az áldozat bemutatásához. Ábrahám engedelmességének ez a megnyilvánulása elegendő volt Istennek ahhoz, hogy megbizonyosodjék arról, hogy Ábrahám mennyire hűséges. Isten, angyal formájában megszakította Izsák feláldozását, és egy kost adott az áldozat bemutatásához. Ábrahám pedig nem csupán Isten bizalmát nyeri el, hanem sokszoros áldást is nyer utódai számára. Az az igazán rendkívüli Ábrahámban, hogy kész mindent elveszíteni az Úrért, mindenben engedelmeskedni az Úrnak, és minden körülmények között megőrizni Istenbe vetett hitét. 

Az Újszövetségben láthatjuk Jézust, aki mindent az Atya szándéka szerint tesz, mindig kész engedelmeskedni az Atyának, és mindig kész megőrizni hűségét az Atyához. Az Atyaistennek pedig kedve telik egyszülött Fiában, Jézusban, ezért ezt mondja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Az Istennek öröme telik abban, hogy a világba küldi Jézust, hogy megmentse az embereket, „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.”

Jézus azért áldozza fel magát, hogy teljesítse az Atya szándékát. De mielőtt megtörténik az áldozat, szeretné néhány tanítványának megmutatni dicsőségét. Átváltozik előttük, majd Mózessel és Illéssel beszélget, olyan ószövetségi alakokkal, akik szintén megjelennek ekkor. Jézus valódi kilétét nyilvánítja ki ezzel az átváltozással. Miért éppen Mózes és Illés jelenik meg ekkor Jézus mellett? Egy népszerű teológiai kommentár szerint Mózes a zsidó törvényt képviseli, Illés pedig a zsidó prófétákat. Így, amikor Isten hangja Jézusról azt mondja, hogy: „Őt hallgassátok!” – azt jelenti, hogy a törvénynek és a prófétáknak utat kell engedniük Jézus számára, aki új utat mutat a régi helyett. Jézus a törvény teljessége, és az ószövetségi próféták jóslatainak beteljesítője. 

Érdekes észrevenni, hogy amikor Mózes a Tízparancsolattal lejött a hegyről, arcán Isten dicsőségének ragyogása nyilvánult meg, most pedig Jézus arcán ugyanez a dicsőség ragyogott. Amikor vége lett ennek a jelenésnek, a tanítványok sohasem felejtették el, ami ezen a napon a hegyen történt, és minden bizonnyal ez is volt a cél. Szent János ezt írja az evangéliumában: „Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be.” (Jn 1, 14). Szent Péter pedig később ezt írja: „Mert nem kieszelt meséket vettünk alapul, amikor tudtul adtuk nektek Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hiszen szemlélői voltunk fenségének. Amikor ugyanis az Atyaisten tiszteletet nyilvánított iránta és megdicsőítette, ez a szózat hallatszott rá vonatkozóan a fölséges dicsőség hazájából: Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Ezt az égből jövő szózatot mi is hallottuk, amikor ott voltunk vele a szent hegyen.” (2Pét 1, 16-18)

Miután Jézus beszélt Mózessel és Illéssel, egészen világossá válik előtte a cél, hogy életét adja a világ megmentéséért. Ahogyan az ártatlan Izsák vitte az áldozathoz szükséges fát, úgy viszi Jézus a fakeresztet a kálváriára, hogy ott meghaljon rajta. „Melyik isten nagyobb a mi Istenünknél?” Ha az Isten, aki még meghalni is kész értünk, velünk van, akkor ki lehet ellenünk? Szent Pál is ugyanezt a kérdést teszi fel ma. És úgy folytatja, hogy senki el nem választhat minket Krisztus szeretetétől. Sem nyomorúság vagy szorongatás, sem üldöztetés, sem ruhátlanság, sem életveszély vagy kard. 

Kedves Testvérek!

Az Atyaisten kész volt odaadni értünk szeretett, egyszülött Fiát, hogy így mutassa meg az emberek iránti szeretetét. Ábrahám kész volt arra, hogy feláldozza egyetlen gyermekét, hogy bebizonyítsa az Úrhoz való hűségét. Jézus kész volt arra, hogy odaadja az életét a világ megmentéséért és az Atya akaratának teljesítéséért. 

Mi mit vagyunk készek odaadni a nagyböjt kegyelmi idejében? Milyen terveink vannak az Atya akaratának teljesítésére? Van bennünk valami, aminek láttán az Istennek kedve lesz azt mondani: „Fiam/Lányom kedvem telik benned?”

Ha a szerető Isten velünk, semmi sem lehet ellenünk. Próbáljuk meg a lehető legtöbbet megtenni Isten tetszésére azzal, hogy hűségesek maradunk hozzá életünk minden napján.

Ámen.

Bezár

2018. Február 18. Vasárnap

Ha kibírjuk a kísértéseket, a jutalom hatalmas lesz

Mahi atya prédikációja Nagyböjt 1. vasárnapján

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ismét elérkeztünk a nagyböjti időhöz, Isten kegyelmének idejéhez.  Ez a legalkalmasabb idő arra, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, hogy elforduljunk a rossz dolgainktól. Éljünk hát ezzel az isteni kegyelemmel, és fejlődjünk irgalmasságában!

A mai Olvasmányunkban arról hallottunk, hogy Isten szövetséget kötött Noéval, miután megmentette őt, házanépét és állatait az özönvíztől. A mindent elpusztító özönvizet az emberek bűnei okozták. Isten Noéval kötött szövetsége tehát Isten emberek iránti irgalmának és kegyelmének jele. Isten a béke jeléül szivárványt helyezett az égre. Ugyanekkor ez a szivárvány jelképezi a kálvária keresztjét is, ami annak a békének a jele, amit Jézus kötött Isten és ember között. Szent Pál azt mondja, hogy Jézus a kereszten vérével szerzett békességet (Kol 1, 20). A nagyböjti időszak legfőbb célja és értelme tehát az Istennel való megbékélés és kiengesztelődés. Valóban elérhetjük ezt negyven nap alatt? A negyvenes számnak igen fontos szerepe van a Bibliában. Olyan időszakot mutat, amelyben nagy dolgok mennek végbe várakozás, felkészülés és bűnbánat által. 

Noé és családja állataival együtt negyven nap után menekült meg az özönvíztől (Ter 7,4, 12, 17; Ter 8, 6). Mózes negyven éjszaka és negyven nap után kapta meg a Sinai-hegyen a tízparancsolatot (Kiv 24, 18; Kiv 34, 28). A választott nép negyven évig vándorolt az Ígéret földjére. Illés próféta negyven nap és negyven éjjel ment, hogy a Hóreb-hegyen találkozzon Istennel (1Kir 19). Negyven nap és negyven éjjel imádkoztak és tartottak bűnbánatot a niniveiek, hogy elkerüljék Isten büntetését. (Jón 3, 1-10) Ennek a negyvennapos időszaknak a végén mi magunk is valami olyan változást szeretnénk elérni az életünkben, amit a szentség és Isten irgalma jellemez. De addig, amíg elérjük ezt az életszentséget és Isten irgalmát, sok kísértéssel kell megküzdenünk. Sajnos egyikünk sem mentes ennek a világnak a kísértéseitől. Az Evangéliumban arról hallottunk, hogy miután Jézus megkeresztelkedett, vagyis eltelt a Szentlélelkkel, a Lélek a pusztába vezette, hogy ott megkísértse a sátán. Az ördög (héberül sátán, görögül diabolos) a kísértő: azért jön, hogy eltérítsen, hogy romboljon. A kísértés alapvetően a Sátán arra irányuló törekvése, hogy becsapja Isten gyermekeit azáltal, hogy eltakarja előlük az igazságot és valóságot. „Ne adjatok teret az ördögnek!” (Ef 4, 27)

Meglephet bennünket, hogy Jézusnak, aki maga az Isten, aki lényét tekintve egy az Atyával, miért kellett megtapasztalnia a kísértést. Lehetett volna olyan valaki, aki mentes a kísértésektől. A válasz egyszerű: Jézus azért engedte meg magának, hogy megkísérthető legyen, mert a bűnt kivéve minden tekintetben ugyanolyan ember volt, mint mi, mindent átélt, amit mi is átélünk. Ugyanúgy megélte a kísértéseket, ahogyan mi is. A sátán három módszert, három fegyvert vetett be Jézus ellen. A következőket: 1. a határtalan étvágy (falánkság), 2. a büszkeség (olcsó népszerűség, hiú dicsőség, önzés, önteltség, kérkedés), 3. olthatatlan hatalomvágy. Jézus mindhárom kísértésből győztesen kerül ki, ugyanis mindig az Írás erejével védte meg magát. Mi is az Írás? Isten Szava. Mi is Isten Igéje? Jézus. Más szóval: a megkísértésekkor, amikor azt tapasztjuk, hogy a Sátán vezetni vagy eltéríteni akar minket, Jézus nevét vagy Isten Igéjét kell segítségül hívnunk. Ezért nem kell hát félnünk a kísértésektől. Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Isten és az Ő akarata legyen a legfontosabb. Kerülnünk kell minden olyan törekvést, vágyat, tudást, kalandot és tapasztalatot, ami Isten szándéka ellen van. Jézus ezt a módszert választotta, és ezzel tökéletes példát mutatott nekünk. Önérzetesen idézte az írásokat, és Isten akaratára hivatkozott. Ha az Istennek való engedelmesség mindenek fölött áll, akkor a győzelem elkerülhetetlen!

Kedves Testvérek!

Bármilyenek is legyenek a mai kísértéseink, nem összehasonlíthatók azzal, amit Isten holnapra szán nekünk. Ha kibírjuk a kísértéseket, a jutalom hatalmas lesz. Krisztus, aki ellenállt a kenyér kísértésének, később, a megfelelő időben ezrek számára szaporította meg a kenyeret. Ellenállt a földi hatalom kísértésének, és most a mennyben és a földön kormányoz. Ellenállt az olcsón szerzett népszerűségnek azzal, hogy nem ugrott le a templom párkányáról, most ő a legismertebb a mennyben és a földön. 

Gondoljunk most olyan ismerőseinkre, akik megadták magukat a kísértésnek, hogyan tették ezzel tönkre a jövőjüket. Ismerhetünk olyan embereket is, akik nem kötöttek kompromisszumot az igazsággal. 

Minden bizonnyal az egyik legismertebb ilyen történet a Makkabeusok 2. könyvében olvasható, amikor egy anyának végig kellett néznie, ahogyan hét fia IV. Antiochus Epiphanes idején mártírhalált halt, mert ellenállt annak, hogy megszegje ősei hagyományát. Mind a hét fiú szörnyű kínokat élt át, és Antiochus keze által halt meg, mert nem volt hajlandó meghajolni a bálványok előtt, és nem evett a tisztátalan ételből. Az anyáról azt írják, hogy olyan jámbor és nemes lelkű volt, hogy maga bátorította fiait, hogy maradjanak hűségesek az ősök hagyományaihoz még akkor is, ha ezért biztosan az életükkel fizetnek. Ezt hívják megrendíthetetlen, megalkuvások nélküli hitnek, így kell ellenállnunk a kísértésnek. 

Kísértés minden pillanatban érhet minket. Akár a boldogságban úszunk, mint Ádám és Éva az Édenkertben, akár kétségek, kétségbeesések közt vagyunk, mint Krisztus a negyven napi böjtje után. Senki sem mentes a kísértésektől. Jézus, annak ellenére, hogy el volt telve Szentlélekkel, kísértést szenvedett. Soha nem vált a kísértés áldozatává, hanem mindig győzelmet aratott a sátán felett. Ez arra emlékeztet bennünket, hogy mi is felülkerekedhetünk azokon kísértéseken, amelyekkel az életünkben találkozunk. Jézus gyengeségünkben is velünk van. „Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.” (Zsid 4, 15) Legyünk hát éberek, és tudjuk, hogy életünk legkeményebb kísértései a siker csúcsán jönnek. Krisztus akkor élte meg a kísértést, amikor leginkább készült nyilvános működésére. Erősítsük magunkat Isten szavával, övezzük fel magunkat imádsággal és önmegtartóztatással. El fogjuk nyerni a győzelmet Krisztus, a mi Urunk által, aki legyőzte a sátánt. Győzzük le a sátánt az Írások ismeretével, imával, böjttel, bűnbánattal és jócselekedetekkel.

Ámen.

Bezár

2018. Február 14. Szerda

Teremts új szívet belém, s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet!

Mahi atya prédikációja Hamvazószerdán

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

A nagyböjt az az időszak a keresztény ember életében, amikor végigtekint az életén, és újra elköteleződik Krisztus mellett. Az az időszak ez, amikor Isten emberei átgondolják Krisztus keresztútját, kereszthalálát és feltámadását. Az elkövetkező negyven napban időt szánunk a bűnbánatra, az imára, az Isten szavain való elmélkedésre, és igyekszünk távol tartani magunkat mindentől, ami bűnbe vinne. A komoly és fegyelmezett önvizsgálatnak, az intenzív imára szánt időnek, és a kereszt előtti bűnbánatnak az ideje ez. Így az egyház is arra biztatja híveit, hogy töltsék ezt a negyven napot imával, böjttel és alamizsnálkodással. Krisztus halálának és dicsőséges feltámadásának  ünneplésére készülünk azáltal, hogy bűnbánat által lélekben megtisztulunk és megújulunk. A bűnbánat elengedhetetlenül fontos része a lelki megújulásnak ahhoz, hogy méltó módon vehessünk részt húsvét ünnepén. 

Mai napi olvasmányunk Joel könyvéből való, és arra szólít fel bennünket, hogy térjünk vissza az Úrhoz. Isten személyesen szólít meg mindenkit, hogy térjünk vissza Hozzá, teljes szívvel, böjttel, sírással és bánattal. A próféta úgy fogalmaz, hogy a bűnbánónak a szívét kell megszaggatnia és nem a ruháit. Az Ószövetség gyakran beszél arról, hogy az emberek bűnbánatuk kifejezésképpen megszaggatták a ruháikat, és zsákba öltöztek. De ezek mind csak külső jelek voltak, és nem hívtak elő valódi bűnbánatot. A legbelsőbb énünket kell megvizsgálnunk, és kerülnünk kell a rossz útjait. Ugyanakkor a próféta arra is emlékeztet minket, hogy Isten jóságos és irgalmas, késedelmes a haragra, és bővelkedik a kegyelemben. Nem akar megbüntetni minket, ha bűnt követtünk el, de elfordulunk a bűneinktől. Isten nem a büntetés Istene, hanem a Szeretet Istene mindazok számára, akik az ő útján szeretnének járni. 

Saját bűnösségének tudatában kiáltja a zsoltáros ezeket a szavakat nagy reménységgel az égbe: „Teremts új szívet belém, s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet! Ne taszíts el színed elől, és szent lelkedet ne vond meg tőlem!” Azoknak az embereknek mondja ezt, akik mind meg vannak hívva arra, hogy a megszentelődés útját járját!

A Szentleckében Szent Pál a korintusi hívekhez fordul, hogy engesztelődjenek ki az Istennel. Azt mondja nekik, hogy Isten egyszülött fiát küldte el, hogy az emberek bűneiért a kereszten meghaljon. Ő, aki bűn nélkül való volt, emberré lett, magára vette bűneinket, hogy általa megigazuljunk Isten szemében, Jézus kereszthalála árán szerezte meg a mi üdvösségünket. Most van itt az alkalmas idő, hogy az ő választott népe megmutassa az Úristenhez való hűségét, hogy az Ő igazságában járjon, hogy elnyerjük az üdvösséget, amelyet az Ő végtelen szeretete és irgalma ajándékozott nekünk. 

A mai evangélium Máté evangéliumából való, Jézus a Hegyi beszédben a keresztények életéről tanít, arról hogyan viszonyulnak Istenhez és az emberekhez. Az egész Hegyi beszéd olyan Krisztus által adott etikai normákat mutat fel, amelyek szembeállnak a világ értékrendjével. Az egészet egyfajta spirituális gondolkodás hatja át, a tanítványokat arra hívja, hogy kövessék Jézust, hogy Isten kegyeleme és a Szentlélek ereje által növekedni tudjanak Krisztusban. Jézus ma a képmutatás és a nagyravágyás veszélyére hívja fel a figyelmet, arra, hogy ne helyezzük magunkat mások elé. Jézus azt szeretné, hogy az odaadásban és szerénységben mutatkozzon meg az Istenhez fűződő személyes kapcsolat, ami olyan bensőséges, mint az atya-fiú viszony. 

Jézus a mai evangéliumban a böjti időszak három hagyományos pillérét állítja elénk: az imát, a böjtölést és az adakozást. Az imádság a személyes kapcsolattartásunk Istennel. A szívünkből és értelmünkből jön Isten elé, és személyes kötődést alakít ki hozzá. Az egyház arra int, hogy a nagyböjti időben töltsünk több időt Istennel, hogy a közelében maradjunk. Azt mondja, hogy be kell mennünk a legbelső szobánkba, vagy egy elhagyatott helyre, zárjuk be az ajtót, és úgy imádkozzunk magunkban az Atyához, a Mennyei Atyától pedig, aki így magányunkban is lát minket, majd méltó jutalmat kapunk. Az imádság által kerülhetünk egyre közelebb, egyre bensőségesebb kapcsolatba Istennel. 

A böjt az önfegyelmet fejleszti. Gyakran segíti az imádságot azáltal, hogy az éhség, az Isten iránti éhségünkre emlékeztet bennünket. A böjt felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon sok ember szenved nap mint nap, és arra indíthat, hogy tegyünk meg mindent azért, hogy csillapítsuk a szenvedéseiket. A böjtölési előírások másképp változtak az idők folyamán, de az egyház mindig is, már az Ószövetségben is, szent dologként tekintett a böjtölésre. Izajás próféta hangsúlyozza, hogy az a böjt, amelyik nem jár a viselkedésünk megváltoztatásával, nem tetszik Istennek. 

Az adakozás egyszerűen válasz Istennek, az a válasz, ami azt mutatja, hogy az ima és a böjt által eljutottunk Hozzá. A hálánk kifejezése mindazért, amit Istentől kaptunk. Az alamizsna adás nem pusztán adakozás, hanem a szív viszonyulása, egy alázatos, bűnbánó, irgalmas és együttérző szívé. Amikor valamit felajánlunk a közösség vagy egy rászoruló ember javára, akkor a bal kezünk ne tudja, hogy mit csinál a jobb. Jézus arra hív, hogy ezeket a jócselekedeteket magányban tegyük, és ne is tartsuk számon. Ne a jutalomra számítva tegyünk jót. 

A pap, mialatt hamuval keresztet rajzol a hívő ember homlokára, a következőt mondja: „Emlékezz ember, hogy por vagy, és porrá leszel.” A megáldott hamu a bűnbánat szimbóluma, és abban segít bennünket, hogy alázatos és áldozatkész lelkület alakuljon bennünk. A hamu az ókorban a gyász szimbóluma volt. A hamu egyrészt a bűnbánatot és a vezeklést szimbolizálja, másrészt azonban az isteni kegyelemre és irgalomra is utal mindazok számára, aki bűnbánó szívvel fordulnak felé. Az válik itt nyilvánvalóvá, hogy mindannyian bűnösök vagyunk, és bűnbánatra vagyunk hívva. Meghívás ez arra, hogy a szívünkbe tekintsünk, és a régi imát mondjuk: Teremts új szívet belém, s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet.

Igen, kedves Testvérek, imádkozzunk azért, hogy a nagyböjti időben legyen időnk arra, hogy méltó módon készüljünk fel a húsvét ünnepére, Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására. Járjuk Jézussal az ima, a böjt és az adakozás útját tiszta lélekkel, hogy Isten, aki látja az igyekezetünket mennyei jutalommal emlékezzen meg majd rólunk.

Ámen.

Bezár

2018. Február 11. Vasárnap

Jézus minden csodája a belső lelki folyamat külső megnyilvánulása

Mahi atya prédikációja a 6. évközi vasárnapon

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

A futball az egész világon a fiatalok egyik legkedveltebb játéka, de az én érdeklődésemet soha nem keltette fel ez a sportág. Egyszer-kétszer játszottam ugyan, de soha nem élveztem. Amikor egy dél-indiai városban teológiát tanultam, sokszor volt lehetőségünk részt venni szemináriumok közötti versenyeken: fociztuk, röplabdáztunk, kosaraztunk, kriketteztünk és így tovább. Soha nem törekedtem arra, hogy focizhassak, viszont szívesen kosárlabdáztam és kriketteztem. A legjobban ekkor az zavart, ahogy a csapatokat összeállították. Minden csapatkapitány kiállt, és magához hívta azokat, akiket kiválasztott. Mindig örültem, amikor az elsők között hangzott el a nevem, de szomorú voltam, amikor nem, vagy utolsóként választottak ki. Mindig, amikor utolsónak szólítottak, azt éreztem, hogy nem tudok olyan jól játszani, mint a többiek, kicsi lett az önbizalmam. Amikor kosárlabdáztuk, minden alkalommal elsőnek vagy másodiknak szólítottak. Boldog voltam, és elkezdtem egyre jobban szeretni ezt a sportágat, mert mások is azt látták, hogy jó vagyok ebben. Ez minden emberre jellemző. Természetes, hogy kapcsolódni szeretnénk másokhoz, közösségekhez, egyházhoz, valláshoz, játék vagy munka közben. Boldogok vagyunk, ha otthonosan érezhetjük magunkat egy közösségben, egyházban, vallásban, és szomorúak, ha elutasítást élünk meg, ha nem számítanak ránk, ha nincs ránk szükség. Az egyik legrosszabb érzés, amit megélhetünk, ha elutasítanak bennünket, vagy ha kiközösítenek minket.

Kedves Testvérek, a mai evangéliumi szakaszban arról hallottunk, hogy Jézus meggyógyított egy leprást. Jézus idejében a leprások nem élhettek a városokban a szeretteikkel, nem vehettek részt a családi, a társadalmi és a vallási életben. Egy adott területen kellett tartózkodniuk, távol az emberektől, a családjuktól. Úgy tekintettek rájuk, mint akiket Isten átkozott meg. Ha valamiért mégis a városba kellett menniük, akkor csengőt kellett magukra akasztaniuk, és azt kiabálniuk, hogy „tisztátalan, tisztátalan”, így jelezték az embereknek, hogy tartsák magukat távol tőlük, a súlyos, fertőző betegséget hordozóktól. 

Általában lepraként tekintettek számos bőrbetegségre, és az ilyen embereket Mózes törvénye alapján rituálisan tisztátalannak tartották. Ez a leprás minden törvényt és előírást megszegve lép Jézus elé. Nem tudhatjuk, hogy miért gondolta azt, hogy Jézus tud rajta segíteni. Egyszerűen odalép Jézushoz, és ezekkel a szavakkal fogalmazza meg a kérését: „Ha akarod, te meg tudsz gyógyítani engem.” Ez igencsak merész lépés volt egy leprástól. Bizalommal fordult Jézushoz, azzal a reménnyel helyezte belé a bizalmát, hogy Jézus meg tudja gyógyítani, és képes arra is, hogy lehetővé tegye, hogy újra csatlakozhasson a családjához vagy a közösséghez. 

Jézus kedvességet, együttérzést és emberséget tanúsít a leprás iránt. Nem fordul el attól a férfitól, aki megszegte a törvényt, és térdre borult előtte. A törvény szerint a leprás nem szólíthatta volna meg, de Jézus megértő együttérzéssel fordult a szükséget szenvedő ember kétségbeesése felé. Bátorítja, hogy lépjen közelebb a kérésével. A kirekesztett iránti együttérzéséből nyújtotta ki a kezét, érintette meg és mondta: „Akarom, tisztulj meg!” Jézus számára ez a férfi nem csupán egy valamilyen tisztátalan volt, hanem Isten gyermeke, aki szükséget szenved.

Jézusnak a leprás iránt tanúsított együttérzése isteni eredetű. Jézus az egész emberiség iránt érzett együttérzésből öltött testet, és jött közénk. Az emberek iránti együttérzésből halt meg a kereszten. Jézusnak ez az együttérző viszonyulása érinti meg az embereket, ezért fogadják el őt olyannak, amilyen. Ez mutatkozik meg az életében akkor, amikor tanít és csodákat tesz. Amikor látta, hogy a tömeg éhezik, megetette őket. Együttérzést tanúsított a naimi özvegy iránt, és feltámasztotta a fiát. Együttérzett a házasságtörő asszonnyal, és megvédte őt azoktól, akik meg akarták kövezni. Együttérzett a viharban halászó tanítványaival, vízen járva odament hozzájuk, hogy biztonságban legyenek. Együttérzett a leprással, meggyógyította, hogy újra a társadalom részévé lehessen. 

A mai evangélium három üzenetet közvetít az Úr közelében való élettel kapcsolatban. Mindenekelőtt a csodás gyógyítás történet az Úr irgalmáról és isteni erejéről beszél, amely mindenkihez elér, még ahhoz is, aki a mózesi törvények értelmében leprásként kívül szorul a társadalmon. Mindenki felé kinyújtja a karját, felétek és felém is, mindannyiunkat vonz végtelen szeretetével. Másodszor: Jézus azt mondja a meggyógyult leprásnak, hogy ne beszéljen senkinek erről. Jézus nyilvános működése miatt ez fontos volt, nehogy csupán egy csodatévőnek tartsák, és megfeledkezzenek arról, hogy ő az isteni Messiás. Az emberek csupán a csodákban időszakosan megnyilvánuló erőt vennék észre, és megfeledkeznének Isten erejének megnyilvánulásáról. Jézus nem akarta, hogy ez történjen. Minden csoda a belső lelki folyamat külső megnyilvánulása. A harmadik üzenet pedig az, hogy ha valaki Krisztus megváltó, gyógyító ereje által megtisztul, attól azt várják, hogy hirdesse az evangéliumot, és terjessze az Örömhírt. És pontosan ezt tette a meggyógyított leprás is. Lelkesedés töltötte el gyógyulása miatt, most már csatlakozhatott a társadalom tagjaihoz. Megtalálta az utat, az igazságot és az életet Jézusban. Előre indult, és másokkal is megosztotta a messiási üzenetet. 

Ez a csoda kiváló példa a keresztény imára, a kérő imára. A megszokott formájában ez egy spontán ima, amelyben kifejezzük, hogy tudatában vagyunk Isten jelenlétének és elé tárjuk kéréseinket. Ez az alázat, az odaadás imája, annak kifejeződése, hogy tudjuk, hogy a Mindenható Isten kezében vagyunk. Ez olyan ima, amiben szívességet kérünk Istentől, és bízunk abban, hogy Isten megadja ezt nekünk. A leprás így imádkozik: „Ha akarod, te meg tudsz gyógyítani engem”. És Jézus válaszol neki. A Miatyánk is kérő ima, amelyben mindennapi kenyeret, bűnbocsánatot és védelmet kérünk. Van egy fontos tanulsága ennek a gyógyításcsodának. Jézus meggyógyította a leprást, visszahelyezte a közösségbe, és nem kereste a hírverést. Közösségre lettünk teremtve, arra vagyunk hívva, hogy közösségben és közösséggel éljük meg a hitünket. Az összetartozás lelkét kell megélnünk abban a reményben, hogy mindenkit bevonunk Jézus jelenlétébe. Az Isten itt van a közelünkben, és be akar vonni minket a küldetésébe. Hagyjuk, hogy Isten minden lelki áldással megáldjon minket, hogy folytassuk továbbra is azt a küldetést, amelyet ő bízott ránk.

Ámen.

Bezár

2018. Február 04. Vasárnap

Istenbe vetett bizalmunk soha nem szűnhet meg

Mahi atya prédikációja az 5. évközi vasárnapon

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Ami a technikát illeti, fejlett világban élünk. A technika segítségünkre van abban, hogy csökkentsük a munkával kapcsolatos nehézségeket. Segít, hogy egyre rövidebb idő alatt egyre jobb eredményeket érjünk el. Volt olyan idő, amikor csak néhány embernek volt telefonja, számítógépe. Mára az óvodás gyermekek jobban tudják, hogyan bánjanak az okostelefonnal, számítógéppel, mint a szüleik. Olykor rácsodálkozom, hogy a fiatalok, milyen gyorsan képesek írni az üzeneteket, én pedig minden betűt lenyomok. Amíg én egyetlen mondatot írok le, addig a fiatalok általában hetet. Minden új nemzedék új kihívásokkal találkozik, és ezekkel a kihívásokkal kell megküzdenie. És mindig megtaláljuk a módját annak, hogy minél rövidebb idő alatt biztosítsuk a magunk számára a kényelmes életet. Semmi rossz sincs abban, hogy boldog és kényelmes életet szeretnénk élni. 

Addig nincs is semmi gond, amíg élvezzük életünkben a boldogságot és a kényelmet, de hogyan viszonyulunk azokhoz a helyzetekhez, amikor elveszítjük a szeretteinket, a munkánkat, esetleg a vállalkozásainkban érnek kudarcok minket? Kényelmes életünk ellenére milyen reakciót vált ki belőlünk, ha félreértések vannak a családtagok között? Hogyan kezeljük ezeket a helyzeteket? Hányan közülünk megtapasztalták már az ürességet annak ellenére, hogy kényelmes házuk, kocsijuk, csodás családjuk van? Hányan fekhetnek le úgy este, hogy a mindennapokat mindenféle stressz nélkül élik?

Minden ilyen kérdésre egy alapvető válasz létezik: nehézségek és szenvedés nélkül nincs emberi élet. Vannak, akik bátran szembenéznek a nehézségekkel és a szenvedéssel, és sikeresen elérik azt, amit akartak, míg mások elvesztik a reményüket, és a szenvedés áldozataivá válnak. A reményvesztettek gyakran mondják: Az egész életem egy robotolás. Csupa szomorúság az életem, és semmi kedvem ahhoz, hogy másokkal foglalkozzam. Az élet óriási teher. Soha nem lesz ennek vége? Van valahol egy Isten, aki foglalkozik azzal, hogy mi van velünk?

Hogyan válaszolt Jób az őt ért szenvedésekre? Jób hűséges és Isten-félő ember volt. Isten elégedett volt Jób megingathatatlan hitével. Oda merte adni a Sátánnak, hogy próbára tegye. A Sátán pedig úgy tette próbára, hogy egy sor csapást okozott Jób életében. Minden gyermeke meghalt, elvesztette a háziállatait, a vagyonát, a barátai kinevették és gúnyolták; azt mondták, hogy biztos nagy bűnöket követett el Isten ellen, még a felesége is azt mondta neki, hogy átkozza meg az Urat és haljon meg. Jób ürességet tapasztalt. Senki sem értette meg, és senki sem állt mellé. De nem tagadta meg az Urat. Nem átkozta az Urat. Hűséges maradt az Úrhoz. Idézzük fel a szavait: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1, 21)

Jób azt az erkölcsi tanulságot közvetíti a számunkra, hogy életünk minden küzdelme csak időleges. El fog múlni. Istenbe vetett bizalmunk azonban soha nem szűnhet meg. Olyan embereknek kell lennünk, akik életükben rendkívüli dolgokat is képesek megtenni az Úrért. 

A Szentleckében azt láthattuk, hogy Pál is rendkívüli dolgokat hajtott végre az Úrért és az Evangéliumért. Ezt mondja: „Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek. Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.” (1Kor 9, 22-23)

Szent Pál kifejezi a készségét arra, hogy bármivé is legyen azért, hogy általa legalább néhány ember meghallja az evangéliumot és megmeneküljön. A többi apostollal ellentétben Pál kész a nem zsidó emberekhez is elvinni az evangéliumot, hogy az örömhír eljuthasson a világ minden részébe, ahogyan ezt az Úr parancsolta. Pál, miközben az idegeneknek hirdette az örömhírt, számos nehézséggel, meg nem értéssel, testi szenvedéssel találkozott. De nem adta fel a vállalkozását; nem engedte el a célját; nem hagyta, hogy lelkesedése lankadjon. Bízott az Úrban, aki a nemzetek apostolává tette. Így élt ő rendkívüli életet az Úrért. 

Még az Úr élete sem volt mentes a kihívásoktól, nehézségektől, meg nem értéstől, árulástól. Pontosan tudja hát, hogy az élet tele van ilyen nehézségekkel, de nem hagyta, hogy ezek a nehézségek eluralkodjanak rajta és a küldetésén. Inkább folyamatos kapcsolatban maradt az Atyával. És elég erőt kapott az Atyától az imádkozás által. Az Atyával való egységben rejlett az a titokzatos erő, amellyel gyógyítani tudott, amellyel ki tudta űzni a gonosz lelket az emberekből. 

A mai evangéliumban Péter anyósát gyógyítja meg Jézus. Ezt a csodatételt még számos másik is követte napnyugta után. Ez azt jelenti, hogy Jézus olyan fontosnak tartotta a gyógyító küldetését, hogy pihenni sem tudott. Szeretetből és odaadással akart jót tenni az emberekkel, és ez tette őt rendkívülivé a szemükben. Ezért gyűlt össze az egész város az ajtó előtt. 

És mi mit tehetünk az Úrért? Milyen rendkívüli dolgot tudunk tenni Isten népéért? Vagy milyen rendkívüli módon élhetjük az életünket? 

Ha úgy döntünk, hogy Istennek tetsző életet élünk, akkor késznek kell lennünk arra, hogy szembenézzünk a nehézségekkel, a bajokkal, a bírálattal, és bízzunk az Úrban, hogy ő megszünteti majd ezeket a nehézségeket; az imádság által folyamatosan kapcsolatban kell lennünk az Atyával; késznek kell lennünk arra, hogy hitünket megosszuk másokkal még akkor is, ha ez nehézségekbe ütközik. 

Jézus másokért élő ember volt, amije volt, azt megosztotta másokkal. Életében volt ideje az imádságra, a gyógyításra, a kiengesztelődésre. Fogadjuk el mi is ezeket a kihívásokat, osszuk meg a szeretetet, az irgalmat, az együttérzést és a megbocsátást másokkal. Ahelyett, hogy egyhangúként és unalmasként tekintenénk az életünkre, éljük inkább úgy, ahogyan ezt Jézus tette, tele dinamizmussal és buzgalommal Isten dicsőségére.

Ámen. 

 

Bezár

2018. Január 28. Vasárnap

Tanítsunk és beszéljünk Istenről!

Mahi atya prédikációja a 4. évközi vasárnapon

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Assisi Szent Ferenc egyszer magához hívta a barátait és ezt mondta nekik: „Gyertek, testvérek, menjünk el a szomszédos városba, és hirdessük az Örömhírt!” El is indultak; útközben tisztelettel köszöntötték az embereket, mosolyogva és kedvesen beszélgettek velük. Csak este tértek vissza. Hazaérve az egyik testvér ezt mondta Ferencnek: „Sajnos nem sikerült Jézus Örömhíréről prédikálnunk az embereknek.” Ferenc így válaszolt: „Nem így van, testvér, ma nagyon is prédikáltunk Jézus Örömhíréről. Krisztust közvetítettük a tisztelettudó köszönésünk, mosolyunk és kedvességünk által. Mindazok, akik ma megtisztelve érezték magukat, és mindazok, akiknek szebb lett a napja a mosolyunktól és kedvességünktől, megtapasztalták Krisztust a mai napon. Ezt az Örömhírt vittük a számukra. Ne nyugtalankodj! Menj békében és pihenjél!”

Mindannyiunk kiváltsága és kegyelme, hogy tanítsunk és beszéljünk Istenről. Izajás könyvében ezt olvassuk: „Milyen szép a hegyeken annak a lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást.” (Iz 52,7). Akár tanítunk, akár beszélünk Istenről, mindez nem lehet csupán az Istenről való ismeretek közvetítése, Istent magát kell átadnunk. Pontosan ilyen helyzettel találkozhattunk a mai Evangéliumban. „Mindenki nagyon csodálkozott tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1, 22) Mit is jelent ez? Azt jelenti, hogy az írástudók, akiknek meg volt a lehetőségünk arra, hogy Istenről tanítsanak és prédikáljanak, az Isten-tapasztalatot nem tudták átadni az embereknek. És mivel nem tudták Isten megtapasztalását közvetíteni az embereknek, nem volt hatalmuk afölött, amit Istenről tanítottak vagy mondtak. 

Jézusnak nem volt arra szüksége, hogy ismereteket közvetítsen Istenről, hiszen maga volt Isten. Bármit is mondott, az elért a hallgatóságához; bármit is tett, az elért azokhoz, akik tanúi voltak ezeknek a tetteknek. Jézus tehát egészen új módon tette érzékelhetővé Isten jelenlétét az emberek között. Ezért vágyakoztak az emberek arra, hogy a szavait hallgassák, és ezért mentek utána, akárhová is ment. 

Vianney Szent Jánost Ars népéhez küldték szolgálni. Engedelmességből el is ment Arsba, de nem tudta, hogy illeszkedjen be az ottani emberek közé. Kicsi volt az önbizalma, a szemináriumban ugyanis a gyengébb képességű hallgatók közé tartozott. Abban azonban biztos volt, hogy a templomban Isten közelében van. Minden nap kitette az Oltáriszentséget, és leült elé. Pár nap múlva néhányan észrevették ezt, és megkérdezték tőle: „Atya, miért ülsz egész nap az Oltáriszentség előtt?” Ő pedig ezt válaszolta: „Jézust nézem, ő meg engem. Így telik az idő.” Az emberek lassan megérezték, hogy olyan emberrel van dolguk, aki egész nap szemtől szembe nézi Istent. Ennek eredményeképp egyre nagyobb számban jöttek a templomba és imádkoztak. Püspökök és érsekek is ezt tették. A bűnösök nála szeretettek volna gyónni, hogy kiengesztelődjenek Istennel. Így válhatott annak eszközévé, hogy az emberek valóban megtapasztalják Istent, és ne csupán ismereteket szerezzenek róla. 

Az Evangélium második részében egy tisztátalan lélekről hallottunk. „A zsinagógában volt egy ember, akit megszállt a tisztátalan lélek.” Meglehetősen érdekes, hogy egy a gonosz lélektől megszállt ember a zsinagógába megy, az imádság és az imádás szent helyére. Segíthet-e bárkit is a gonosz lélek az imádságban vagy az imádásban? Nem. Miért ment akkor vele a gonosz lélek a zsinagógába? Talán azért, hogy hibát találjon abban, amit Jézus tanít? Talán azért, hogy kinevesse, amikor tanít? Talán azért, hogy gúnyolódjon Jézuson? Nem ismerhetjük a gonosz lélek szándékait. De az ebben az emberben lévő tisztátalan lélek rosszul érzi magát a zsinagógában. Jézus szavai kínozzák, el is kezd kiabálni: „Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus? Azért jöttél, hogy elpusztíts minket? Tudom, ki vagy: az Isten Szentje!” A gonosz lélek az ott jelenlévő emberek előtt megvallja, hogy Jézus az Isten Szentje. Megadja magát Jézus előtt. Ahogyan Szent Pál mondja: „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 10-11) A tisztátalan lélek megvallotta, hogy Jézus az Isten Szentje. És amint a gonosz lélek megadta magát, el is veszítette hatalmát a fölött az ember fölött, akiben volt. Ezután Jézus, isteni hatalmát használva megparancsolja a gonosz léleknek, hogy maradjon csöndben, és hagyja el azt az embert. A tisztátalan lélek csak miután össze-vissza rángatta az embert, vonult ki belőle.

A tisztátalan léleknek való parancs és a fölötte megnyilvánuló hatalom hatására az emberek csodálkozni kezdtek Jézus titokzatos erején, és kérdezgetni kezdték egymást: „Mi ez? Új tanítás, és milyen hatalmas! Még a tisztátalan lelkeknek is parancsol, és azok engedelmeskednek neki!”

Azáltal, hogy Jézus kiűzte a gonosz lelket, új Isten-tapasztalathoz juttatta az embereket. Végtére is minden tanítása, beszéde, csodatétele, gyógyítása azt szolgálta, hogy Isten megtapasztalását közvetítse az emberek számára. Mindez azért történt, hogy megmutassa, hogy elérkezett az Isten Országa. Mielőtt Jézus felment a mennybe, ezt a hatalmat és erőt adta át az apostoloknak, hogy az egész világ megismerhesse Istent. Mindannyian megkaptuk az erőt és a hatalmat arra, Jézus jelenlétét érzékelhetővé tegyük az emberek között. Használjuk hát ezt az isteni erőt és hatalmat! Ha csak egyetlen embert térítünk el a rossz útról, boldogok lehetünk, hogy Isten megtapasztalását eljuttattuk ehhez az emberhez. 

A gonosz lélek ebben a világban a terrorizmus, a korrupció, a csalás, a gyilkolás és az erőszakos cselekmények által erősödik. Az egyszerű, rendes emberek gyakran válnak a gonosz erők áldozataivá, zavarodnak össze, érzik fenyegetve és békétlennek magukat. Hogyan vihetjük el hozzájuk Isten megtapasztalását? Azzal, hogy imádkozunk velük és értük; azzal, ha gyengéden vigasztaljuk őket fájdalmukban és szenvedésükben; ha türelmesen meghallgatjuk szomorú történeteiket; és ha szükséges, akkor megfelelő formában kinyújtjuk feléjük segítő kezünket. Így tehetjük érzékelhetővé Istent az emberek között. Más szavakkal: a tetteink jobban fognak beszélni, mint a szavaink. 

Erősítsen meg minket a Mindenható Isten a mai napon, hogy lelkesedni tudjunk azért, hogy Isten-tapasztalatunkat megoszthatjuk olyanokkal, akiknek szükségük van erre. Tegyen bennünket békéjének és szeretetének eszközeivé.

Ámen. 

Bezár

2018. Január 14. Vasárnap

Támogatni és erősíteni tudjuk egymást Istennel való kapcsolatunkban

Mahi atya prédikációja a 2. évközi vasárnapon

Elolvasom...

Kedves Testvérek!

Tegnap gyászmisén vettem részt, egy hét és fél éves gyermeket búcsúztattam, egy indiai gyermeket. Joshuának hívták, december 31-én halt meg. A szentmise végén az édesapa tanúságot tett a gyermekéről és arról, hogy miképp adtak át mindent az Úristen kezébe. Tanúságtételében elmondta, hogy a fiú koraszülöttként jött a világra, és megszületése után pár órán belül leállt a szíve. Néhány napra inkubátorba került. A sok komplikáció következtében sérült az agya. Az orvosok tudni akarták a szülők véleményét arról, hogy akarják-e ezt a testileg és szellemileg is sérült gyermeket. A szülők azt válaszolták az orvosoknak, hogy nem ők az élet urai. Ha Istennek az volt a terve, hogy első gyermekként egy testileg és szellemileg is sérült gyermeket ajándékozzon nekik, akkor ők is egyszerűen úgy fogadják el az ajándékot, ahogyan van. Ettől a pillanattól fogva ők gondoskodtak a gyermekről. Amikor először találkoztam velük, azt mondták, hogy Isten méltónak találta őket arra, hogy egy sérült gyermekről gondoskodjanak. Soha nem panaszkodtak és sajnálkoztak a gyermek miatt. 

Aztán így folytatta beszédét az apa: „Igen, Joshua úgy élt velünk hét és fél éven keresztül, hogy soha nem mondott egyetlen szót sem. Gyenge állapota miatt teljesen Isten hatalmára és erejére hagyatkoztunk. Miatta vált egész családunk imádkozó közösséggé. Ennek a gyermeknek köszönhetjük, hogy keresztünkkel minden nap Jézus nyomában jártunk. Nem azért vagyunk most itt, hogy gyászunknak és fájdalmunknak teret engedjünk, hanem azért, hogy magasztaljuk Istent azért, hogy ez által a gyermek által csodát hozott az életünkbe. Miután a helyes útra vezetett minket, most elhagyta e világot, és immár az örök életet élvezi Isten mellett. Beteljesítette földi feladatát, nekünk pedig elérkezett az idő, hogy hittel teli, imádságos életet éljünk.”

Nagyon megható volt a hitnek ez a megnyilvánulása. Láttam, hogy sokan könnyeiket törölgették, amikor ezt a tanúságtételt hallották. A hitnek ilyenfajta megvallása, rányitja a szemünket a hitre. Amikor ilyen tanúságtételt hallunk, a mi hitünk is megerősödik. 

Kedves Testvérek!

Biztosak lehetünk abban, hogy Istennek határozott terve van velünk, de nem tudjuk, hogy miképp valósítja meg velünk való tervét, nem tudjuk, hogy mikor, hogyan, hol, mi vagy ki által lép majd be az életünkbe. Szülők, tanárok, idősebb emberek, papok és vezetők fontos szerepet játszanak az életünkben. Arra ösztönöznek bennünket, hogy jó és becsületes életet éljünk. Közülük sokan abban is segítenek, hogy a hit útján járjunk. 

Néhány nappal ezelőtt házszentelésen voltam. A család legfiatalabb tagja ott állt előttem, de nem tudta, hogy mit mondjon. Az anyukája így tanította: „Gyere ide, kisfiam, köszönj szépen Mahi atyának, mondd: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”, és a gyermek szépen megismételte a köszöntést. Nagyon jó volt hallani, ahogyan ez a gyermek köszönt. Ugyanígy tanítjuk mindannyian jó dolgokra a gyermekeinket. Senki sem arra tanítja a gyerekét, hogyan hazudjon, hogyan lopjon, hogyan beszéljen csúnyán, hogyan vessen meg másokat. Jó dolgokat tanítunk, jó útra akarjuk terelni a gyermekeinket. Így is kell ennek lennie. De az is előfordul, hogy olykor a gyerekeink terelnek bennünket egy jobb, egy jó élet felé Joshua édesapja tegnap arról tett tanúságot, hogy Joshuának köszönhetően mélyült el hitük, és neki köszönhetően váltak jobb kereszténnyé. 

Minden alkalommal, amikor Joshua szüleivel beszéltem, azt éreztem, hogy a saját hitem erősödött meg. És ez így is van. Pap vagyok, és időnként bizony az én hitem is megrendül, panaszkodom, azt kérdezem magamtól, hogy miért történnek bizonyos dolgok az életemben, amelyeket egyáltalán nem így akarok, és miért nem úgy történnek meg dolgok, ahogyan én szeretném; előfordul, hogy a nehézségeket nem viszem Isten elé, hanem magam akarom megoldani. Hogyan tanítsak ilyenkor másokat arra, hogy maradjanak erősek a hitükben? Ilyenkor olyanok tudnak vezetni, akik jobban megtapasztalják Istent. Amikor a plébánia idősebb testvérei együtt imádkoznak, amikor Zoli csöndesen rózsafüzért imádkozik, amikor belépek a templomba, ők mind csendesen az imádságos élet felé vezetnek engem; indirekt módon azt az üzenetet közvetítik nekem, hogy legyek erősebb a hitemben. Így tudjuk segíteni egymást, így építjük együtt az élő keresztény közösséget. 

Nézzünk rá Éli vagy Keresztelő János életére! Nagy odafigyeléssel vezették a mindenkori tanítványaikat. Éli arra tanította Sámuelt, hogy figyeljen az Úr hangjára, míg Keresztelő János arra intette tanítványait, hogy kövessék az Isten Bárányát. 

Sámuel háromszor hallotta Isten hívását, és mindhárom alkalommal felkelt, odaszaladt Élihez, hisz nem vette észre, hogy a hang, amely őt hívta, Istentől jött. Isten minden különösebb üzenet nélkül csak Sámuel nevét mondta, ezzel még jobban összezavarta őt. Végül Éli, a pap jött rá, hogy Isten hívja Sámuelt, és megmondta a fiúnak, hogy legközelebb hogyan válaszoljon. Azt tanította Sámuelnek, hogy ezt mondja: „Szólj, Uram, hallja a te szolgád.” És amikor Sámuel a következő alkalommal Isten hangját hallotta, így felelt neki. 

Élihez hasonlóan nekünk is lehetőségünk van arra, hogy segítsük egymást abban, hogy észrevegyük az ajándékokat, a hívást. Támogatni és erősíteni tudjuk egymást Istennel való kapcsolatunkban; tudunk imádkozni egymással és egymásért. Éli története arra hív bennünket, hogy emlékezzünk arra a szerepre, amelyre meghívtak bennünket, hogy segítsünk Istennek új vezetőket találni, támogassuk és erősítsük őket lelkileg, vezessük őket, és adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy vezetővé váljanak. 

Valami hasonló történik az Evangéliumban is. Keresztelő János észreveszi a közeledő Jézust, és így tanítja a tanítványait: „Nézzétek, az Isten Báránya!” Két tanítványa meghallotta, amit mondott, és követni kezdte Jézust. Éveken át imádkoztak és böjtöltek, vártak a Messiással való örömteli találkozásra. De amikor végre szemtől szembe találkoztak a Messiással, akkor először nem ismerték fel. Jánosnak, a lelkivezetőjüknek az irányítására volt szükség ahhoz, hogy Jézusban felismerjék a Messiást.

A két tanítvány kíváncsiságból követte Jézust. Jézus megfordult és ezt kérdezte tőlük: „Mit kívántok?” Ők ezt felelték: „Rabbi, hol laksz?” Jézus pedig így válaszolt: „Gyertek, nézzétek meg!” Vele mentek, de arról, hogy mit is láttak, nem beszél az Evangélium. A következő esemény ugyanakkor beszámol arról a különleges tapasztalatról, amit a Jézussal való maradásban éltek meg. Egyikük, András, találkozik testvérével, Simonnal, és ezt mondja neki: „Megtaláltuk a Messiást.” És Jézushoz viszi Simont. Csupán attól, hogy néhány órára Jézussal maradtak, András felismerte Jézusban a Messiást. András, akit Keresztelő János vezetett Jézushoz, testvérét, Pétert viszi közelebb Hozzá. 

Kedves Testvérek, keresztényekként mindannyiunknak megvan a sajátos, rá bízott küldetése. Fel kell fedeznünk ezt a küldetést. Ha nem sikerül meghallanunk a hívást, akkor lelki vezető segítségére van szükségünk. Ugyanakkor azoknak, akiknek sikerül meghallaniuk Isten hívását, késznek kell lenniük arra, hogy úgy segítsék és vezessék társaikat, hogy azok Jézus felé forduljanak, és felismerjék benne az igaz Messiást és Megváltót. 

Az is igaz ugyanakkor, hogy nem mindenki tudja úgy vezetni az embereket, mint Éli, Keresztelő János vagy András. De tudunk imádkozni egymásért, hogy felismerjük Jézusban a Messiást. Ez is módja annak, hogy Jézus felé vezessük az embereket. Használjuk az imádság adományát, amivel sok fiatalt segíthetünk abban, hogy meghallja Isten hívását, vagy segíthetjük a fiatalabb generációkat abban, hogy közelebb kerüljenek Istenhez. Áldjon meg Isten minket és minden igyekezetünket.

Ámen. 

 

 

 

Bezár

1 2 3 4